Taehyung szemszöge:
Nem tudom, hogy miért, de azóta a nap óta is, nagyon fáradékony vagyok.
Most is épp matek orán vagyok, de képtelen vagyok oda figyelni. Nagyon kell koncentrálnom, hogy ne aludjak el. Furcsa és kellemetlen érzés, de nem tudok semmit sem tenni ellene. Úgy érzem mintha használnám az erőm, de nem is teszem. Nem értem, hogy mi folyik itt. Sosem használom a suliban az erőmet. Csak akkor amikor anyuval gyakorlunk, de már akkor sem annyira. Nem tudom annyira irányítani az erőmet, mint az előtt. Gyengébb lettem. Mint fizikailag, mint lelkileg is. Mármint úgy értem, hogy maga az erőm lett gyengébb. Elsőnek arra gondoltam, hogy biztos, hogy a sok edzéstől fáradtam ki, de Jiminnek semmi baja. Pedig mindég együtt edzünk...
-Ennyi lett volna mára! Köszönöm a figyelmet, találkozunk következő órán!- mondta a tanárnéni, majd kiment a teremből.
Én mintha leütöttek volna, úgy terültem el a padon. Végre pihenhetek.
-Mi a baj Tae? - kérdezte Jimin, miközben elkezdte simogatni a hátamat.
-Kérlek ezt ne hagyd abba! - suttogtam, majd lehunytam a szemem.
Jimin kuncogva folytatta a simogatásom. Már majdnem elaludtam amikor valaki a hajamba túrt. Mérgesen néztem fel amikor egy lányt láttam meg.
-Ne érj a hajamhoz! - mondtam neki mérgesen.
-S-sajnálom Taetae... É-én csak- motyogta elpirulva.
-Ne is becézz így! Nem engedtem meg!! - kiáltottam rá, mire az a lány elsírta magát, majd elszaladt.
-Miért voltál ilyen durva vele? - kérdezte Jimin felháborodva.
-Csak Kookie nyúlhat a hajamhoz, és csak ő becézhet így! - jelentettem ki.
Kissé bűntudatom van amiért olyan gonosz voltam azzal a lánnyal, de akkor se nyúljon hozzám! Talán majd bocsánatot kérek....
-De azért majd kérj tőle bocsánatot! - mondta Jimin, mire én csak bólintottam, majd bemásztam az ölébe.
Nyugtató amikor átölel, és így aludhatok el. Igaz, hogy Kookie-val sokkal jobb aludni, de ő most nincs itt. Beérem addig Jiminnel is.
-Olyan pici vagy! - kuncogott Jimin, majd szorosabban magához ölelt.
Jólesően felsóhajtottam, majd megpróbáltam elaludni.
Persze, hogy megint megzavartak!
-Gyerekek! A nyelvtan tanár nincs itt, szóval én fogok helyettesíteni! Felhoztam az utolsó tesi órátokat mostanra, szóval menjetek öltözzetek át! -mondta Mr. Seo.
Ahj... Minek tesi?
-Tanárúr, akkor elmarad az utolsó óránk? - kérdezte valamelyik gyerek az osztályból.
Sosem figyeltem oda a nevükre. Nem tartottam fontosnak, hogy tudjam az osztálytárdaim nevét, mivel ugysem a barátaim.
-Igen! Szóval siessetek átöltözni! - mondta, majd kiment a teremből.
Morogva kimásztam Jimin öléből. A tesi cuccomat megfogva az öltözőbe mentem. Gyorsan átöltöztem, majd már bent is voltam a teremben. Utálom amikor néznek öltözés közben, mert az olyan zavarbaejtő. Mindég elpirulok, ők pedig emiatt kinevetnek! Sokszor sírtam emiatt, de senkit nem érdekelt, nevettek tovább. Egyedül Jimin állt ki mellettem mindég. Ezért hálás vagyok neki, mégis arra vágyom, hogy egyszer Kookie jelenjen meg, és védjem meg. Ő azonban sose jelent meg. Már feladtam a reményt, hogy valaha visszajön hozzám. Tudom, hogy 8 év múlva találkozhatok vele, de mi van ha ő nem is kíváncsi rám? Ahj... Nem tudom mit kellene tennem! Látni akarom őt, átölelni, hozzá bújni. Vissza akarom kapni az én Kookie-mat, de... Mi van ha 8 év múlva nem fog emlékezni rám? Hisz mégcsak fel se hív sose! El sem köszönt....
Aish nem! Kookie szeret engem! Tudom, hogy szeret.... Annyira, mint én őt!
~
A nap végre eltelt. Én pedig már járni se bírok. 7 óránk volt, és mind fárasztó. Nem tudom, hogy hogy fogok haza menni... Egyre jobban szédülök. A lábaim remegnek, a fejem pedig egyre jobban fáj. Sötét foltokat látok, amitől pislogni kezdek, de a pislogás csak rontott a helyzeten, egyre rosszabbul érzem magam.
Senki sincs itt mellettem, senki sem tudok szólni szóval muszáj egyedül haza jutnom! De... Hogy?
Megálltam a járdán, majd leültem. Nem bírok tovább állni. Túl fáradt vagyok...... Mit tegyek? Messze vagyok a házunktól és nem bírok mozdulni sem. Valaki segítsen....
Egyre lassabban, és nehezebben pislogtam. Nem érzem álmosnak magam, csupán egyre jobban ragad le a szemem. Fáj, és bizsereg mindenem. De már majdnem... Majdnem otthon vagyok! Fel kell állnom!
Nehezen feltápászkodtam a földről, azonban ahogy előre léptem egyet, elsötétült minden. Már csak a földre esés fájdalmát éreztem.
Wonho szemszöge:
-Te jó isten! Láttátok azokat a csajokat? - kérdeztem a haverjaim felé fordulva.
-Ne is mond, kurva jól néznek ki!! - mondta röhögve Kao.
-Idióták! Másról nem is tudtok beszélni? - kérdezte Pete szemforgatva.
-Arról mi nem tehetünk, hogy meleg vagy, mint a kályha! - vágta rá Kao röhögve.
-Hé! Elsőnek is, te is meleg vagy, és méghozzá a pasim is! Másodszorra! Az ott nem az öcséd?! - lökött meg Pete.
Oda nézve megláttam Tae a földön. Megijedve átszaladtam az uton, egyenes felé.
-Úristen Taetae! Hallod!! - ütögettem gyengéden az arcát. - Ébredj fel kérlek! - suttogtam neki, miközben felvettem az ölembe.
-Hülye vagy?! Majdnem elütött téged egy autó! - rivalt rám Kao.
Azonban amikor ránéztem, könnyáztatta szemekkel, elhallgatott.
Észre vettem, hogy mostanában nincs jól. Én idiota.. már akkor törődnöm kellett volna vele, és ez most nem történt volna meg!
-Nyugodj meg Wonho! Nincs semmi baj. Gyere haza viszlek titeket! - mondta Pete.
Szipogva bólintottam, majd megindultam a kocsijához. Hátra beszálltam, Taet az ölembe fektetve. Már csak abban reménykedem, hogy jól lesz, és nem most akarja körül venni magát burokkal, mert azt nem tudom, hogy hogyan magyarázzam ki a haverjaimnak.
Nem tudom eldönteni, hogy örüljek amiért Tae nem vette körül magát burokkal, vagy ne. Nagy valószínűséggel túl fáradt és gyenge most ahhoz. Mi gyengíthette le ennyire?! Biztos, hogy nem az edzés, hisz max 20 fekvőt szoktam vele csináltatni. Lehet, hogy az amikor anyuval gyakorol? Lehet, hogy az edzés, és az ereje tanulása túl sok egyszere. Basszus.. Ez az én hibám!.... Anyunak igaza volt... Elég lett volna ha elsőnek megtanulja irányítani az erejét. Aish....
-Köszi srácok! Majd... Majd holnap találkozunk! - mondtam nekik, egy erőltetett mosoly kíséretében.
Ők csak bólintottak szomorúan mosolyogva.
-Jobbulást Taenek! - mondta Pete.
-Köszi! - bólintottam, majd amilyen gyorsan csak tudtam, beszaladtam a házba. - Anyaa! - kiáltottam neki, miközben lefektettem a kanapéra Taet.
-Itthon is vagytok? - jött ki anya mosolyogva a konyhábol.
Azonban amikor rám nézett, eltűnt az arcáról a mosoly.
-Mi a baj? - kérdezte megijedve.
-Tae összeesett, és azóta se kelt fel! - mondtam kétségbeesetten.
Anya engem kikerülve Taehez ment, majd megsimogatta a fejét.
-Biztos, hogy megint Kookal történt valami... - mondta anya idegesen.
-Ezt hogy érted? - néztem őt értetlenül.
-Tudod, hogy ha Kookal történik valami, akkor Tae ereje rögtön segít rajta. Az a baj, hogy így mindezt Tae bánja. Az erejét teljesen elszívja, hogy állandóan Kookot kell gyógyítania. Emiatt eshetett össze megint. Gyere csak! - hívott magához.
Felhúzta Tae jobb szemén a szemhélyát, ezzel megmutatva, hogy Tae szemei jégkékek. Szóval most is használja az erejét.
-De ez így nincs rendben! Arra sincs ereje, hogy saját magát meggyógyítsa! - háborodtam fel, idegesen a hajamba túrva.
-Ne aggódj kicsim, Tae erős! Sajnos mi nem tehetünk ez ellen semmit sem, hisz Tae nem tudatosan csinálja ezt! - próbált megnyugtatni anya.
-Aish.. Tudom!- mondtam feszülten.
Beletörődően sóhajtottam egyet, majd Tae mellé befeküdve, magamhoz öleltem.
Remélem hamarosan jobban leszel pici Tae!
Remélem tetszett! Köszönöm, hogy elolvastad! ❤❤
Bynie