Láttam meghalni...
És nem tettem semmit...
Földhöz láncolva néztem végig újra és újra...
Meghalt. Értem. Értünk.
És annyira... fájt...
Csak úgy... felrobbant... eltűnt... odalett...
És soha többet nem láttam...
Azt a gyönyörű vörös loboncot... nem éreztem többet az illatát, nem láttam többet a gyönyörű tengerzöld szemeit... a nevetése, a hangja... még a megrovó tekintete is hiányzott...
Hatalmas nyomást éreztem a mellkasomon, a levegő kiszorult belőlem.
Olyan hirtelen ültem fel, hogy beleszédültem.
A mellkasomon terpeszkedő lány pedig nyekkenve pottyant onnan az ölembe.
Megdörzsölve a sajgó fejem néztem le Rinára, aki válaszul rám vigyorgott.
- Kifolyt a nyálad – jegyezte meg, mire megforgattam a szemem.
Körbenéztem az ismeretlen szobában. Letisztult falak, néhány régi festménnyel. De tényleg. Eszement régiekkel.
A bútorzat sem volt túl gazdag. Állt egy asztalkából, körötte két székkel, egy kis szőnyegből, meg egy heverőből, amin mi fetrengtünk Rinával. Az egész helyiség kábé tizenegy négyzetméter volt.
- Hol vagyunk? – tettem fel a kérdést miután végképp nem tudtam beazonosítani, közben az egyre jobban lüktető homlokomra téve a kezem.
Zsibbadt a lábam, a hátam, a karom... igazából mindenem.
- Nyugi, nemsokára elmúlik – ült fel rendesen a lány – Kell egy kis idő, amíg felfogja az agyad, mi történt.
Furán néztem rá.
- Igen, ezt az agyamnak határozottan fel kell fognia, egyetértek, de sokat segítene, ha mondjuk el is mondanád, mi történt...
- Nos, hát... igazából én sem tudom. A lényeg, hogy megmentették a seggünket a kőzápor után.
Halványan már derengett valami, bár igazából az is csak annyi volt, hogy nagyon (de tényleg NAGYON) sok kő hullott alá az égből.
A köveken kívül tulajdonképpen se kép, se hang. És Rina sem segített sokat.
- Kik?
A lány elvigyorodott.
- Húzol egy nadrágot és megmutatom... – állt meg az ágy mellett, majd elindult kifelé – Ja és... – fordult vissza – A lábadat... ne nagyon használd.
A szemöldököm ráncba szaladt. Hogy tudnék mozdulni... bármerre is a lábam nélkül?
Aztán megértettem.
Nem zsibbadt az egész testem. Csak a lábam. De abból alig éreztem valamit.
Rina kiment, én pedig ott maradtam egyedül a szobában. Nem rémlett, mi lett a lábammal, de egyre jobban aggódtam érte. Ha most megrokkanok, hogy csinálom tovább a küldetést?
Nagy levegőt vettem és lehúztam a takarót, ami a padlón kötött ki. Hagytam lecsúszni.
A bal lábamat vörös, lila, zöld és sárga foltok borították. Jónéhány helyen felszakadt a bőröm is. Összességében: borzalmas volt ránézni. Még úgyis, hogy a felszakadt részeken már egészen begyógyult.
Majdnem elhánytam magam, de nem tudom, hogy a látványtól, vagy a tudattól, hogy ez a... valami így ott van.
Mindegy, igyekeztem túltenni magam a dolgon és nekifogni a nap legnehezebb feladatának... felhúzni a nadrágom. Életemben nem gondoltam volna, hogy ez valaha kihívást fog okozni. De megtörtént. Ráadásul még nyugdíjba vonulásom előtt.
Ha ennek van rekordja, jelentem, én megdöntöttem.
Csak egy órába telt magamra ráncigálni az anyagot. Ezután jött a dolog járás része.
Mondjuk ezzel nem volt akkora problémám, leszámítva a lábam folyamatos bicsaklását. Komolyan, a térdem, mintha sztripperkedni készültem volna, hol előre, hol hátra bicsaklott.
Mint aki be van rúgva.
Találtam egy mankót. A falnak volt támasztva. Hülye lettem volna nem használni. Azzal bicegtem ki a szobából.
Kényelmetlen volt, de legalább kevésbé néztem ki idiótának.
Mondom, kevésbé.
A folyosó egészen takaros volt. Kicsit japán beütésű, ami elég éles váltás volt a szobához képest, de lehet csak nekem. Néhány növény még feldobta, de nem vitték túlzásba. Ízléses volt.
Végigbicegtem rajta. Közben azon rágódva, mikor zúgok el. Csak hogy feldobjam James napját egy nagy pofára eséssel.
A folyosó végén egy nagy, kör alakú terem volt. Mondanom sem kell, milyen rossz emlékeket idézett fel bennem.
- Végre húztál nadrágot! – rántott vissza Rina hangja, mielőtt túlságosan elragadtak volna az emlékek. Megráztam magam.
- Hol vagyunk?
- Mondtam, hogy megmutatom. Gyere, gatyakapitány – indult el egy irányba. Halkan sóhajtottam, majd követtem.
Rina nyitogatta előttem az ajtókat. Látszólag neki semmi baja nem volt, aminek, nem tagadom, örültem. Fehér rövidnadrágot viselt, fekete felsővel és bőrszandállal. A haja kibontva csapkodta a vállait, ahogy haladt előre.
Egészen szép és élvezetes látvány volt hátulról.
- Ne stírölj, Potter, nem áll jól jelen élethelyzetben – szólalt meg megint, mintha a gondolataimban olvasna.
- Miért, más élethelyzetben jól állna? – vigyorodtam el.
- Nem mondom meg – fordult félig hátra, hogy rám nyújtsa a nyelvét.
- Pfff, én tudom, hogy most is jól áll. Legalább annyira, mint neked a rövidnadrág – vigyorogtam továbbra is.
Rina megforgatta a szemét. Egyetértett velem, de ezt az istenért sem vallotta volna be, nemhogy nekem, de magának sem.
Kitárt előttem még egy ajtót. Egy nagy teraszra vezetett, ami a gyümölcsfákkal teleültetett kertre nézett, millió virággal.
A balkon maga fenyőből volt. Egészen jó színnel. Sötétebb volt, ami passzolt a középen elhelyezett étkezőasztalhoz, meg ahhoz a pár székhez, ami köré volt rakva. Természetesen minden bútor úgy volt elhelyezve, hogy tökéletesen rá lehessen látni a kertre.
Mondanom sem kell, nem voltunk egyedül. Rajtunk kívül még ketten voltak a teraszon, ketten előtte a füvön.
James és Alice egymást szórakoztatták azzal, hogy különböző varázslatokkal, hol eláztatták a másikat, hol tollal, vagy mézzel borították be a másikat. Egészen jól mulattak. És látszólag rajtuk sem volt különösebb sérülés.
Egy megkönnyebbült sóhaj szaladt ki a számon.
A másik két alak már más tészta volt.
- Fred? – pislogtam az unokatestvéremre, aki az egyik széken ülve iszogatott egy bögre teát.
A fiú felemelte a fejét.
- Végre felébredtél. Végül is csak délután fél kettő van.
Ha lehetséges, még értetlenebbül néztem rá.
A mellette ülő szőke srác leintette.
- Hagyd már, nagy ütést kapott.
Fred megvonta a vállát és teázott tovább.
Ellenben Tempus arany szeme elég... furán villant az irányomba.
- Hogy érzed magad?
Mondanám, hogy meglepődtem, amiért érdeklődik irántam, de sajnos (vagy nem sajnos) átláttam a szitán.
- Megvagyok – vontam vállat.
- Pompás – tudta le gyorsan, majd kihúzott egy széken – Foglalj helyet.
Kelletlenül, de leültem. Volt egy olyan sanda gyanúm, amiről tudtam, hogyha igazam lesz, az nem fog tetszeni. És nemcsak nekem.
Rina izgatottan huppant le a mellettem levő székre. Látszólag, ő nem egészen úgy látta a dolgokat, mint én.
Vagy csak be volt gyógyszerezve. Ami - ezt a két idiótát ismerve - nem lenne meglepő. (És most jó találgatást, ki az a kettő.)
Tempus sóhajtott.
- Kezdjük az elején...
- Hol vagyunk? – szegeztem neki az első kérdésem.
- Al, nem illik más szavába vágni... – jegyezte meg Fred, mire Rina leintette.
- Hagyd, ezzel úgysem mész sokra.
És milyen igaza van...
Feszült figyelemmel álltam Tempus tekintetét még további két teljes percig. Majd kajánul elvigyorodott.
Kezdett felmenni bennem a pumpa.
- Thébában. Görögországban.
Megint értetlenül pislogtam rá.
Hogy lehetnénk Görögországban?
Seprűvel és vonattal is több nap, ezek meg kétlem, hogy repülőre ülnének, vagy hoppanálnának. Sőt, az is kérdőjeles bennem, jogsiuk van-e egyáltalán.
- Imádom ezt a fejet... – szórakozott rajtam rendkívül jól Tempus – Azt nem árulom el, hogy hoztunk ide. De még épp időben érkeztünk.
- Ja, az öreglány olyan volt, mint aki megveszett. Ki akart titeket nyírni – kavarta fel a teáját Fred.
Nem értettem, mit kavargatja ennyit. A cukor már régen elolvadt, tejet nem is tett bele. Mit lehet azon ennyit kevergetni?
Aztán megláttam az üveg töményt mellette.
- Deeee módosítottuk a memóriáját, minden okés lesz, ha visszamentek – csillapította a kedélyeket a szőke.
- Ha visszamegyünk? – pislogtam rájuk.
Tempus legyintett.
- Erre később visszatérünk. Ott tartottam, hogy idehoztunk titeket. Összeségében apróbb karcolásokkal megúsztátok. Te viszont, Albus, nem voltál ennyire szerencsés. Szerintem a tanárnőd pikkelt rád, vagy nem tudom...
- Csak mondd már – sóhajtottam frusztráltan.
- Ráesett a lábadra egy méteres kődarab. De ne aggódj, úgy-ahogy megcsináltam. Leszámítva egy aprócska... bakit – mosolygott idegesen – Nem érheti nagy megterhelés a lábadat. Továbbá ütés sem. És kerüld a futást is, ha lehet. Máskülönben...
- Máskülönben mi? – csikorgattam a fogam, miután abbamaradt a magyarázása.
Nem szerettem, ha direkt játszanak az idegeimmel. És Tempus jólláthatóan még élvezte is.
- Elveszted a lábad. Végérvényesen. Túlságosan megroncsolódtak az ereid és az idegeid ahhoz, hogy nyomtalanul helyre tudjam hozni. Így is a legjobbat hoztam ki belőle. Vigyázz rá...
Ez még rosszabb volt, mint az, amitől eredetileg féltem.
Konkrétan semmit nem csinálhatok vele. Semmit.
Hogy a francba fogom így megmenteni a lányt, akit szeretek?
Hogy teljesítem így az ígéretemet?
Egy falábú nyomorék leszek mások nyakán.
Gratulálok, Albus, ezt is jól elintézted. Zseniális vagy.
- Ne csüggedj, nem sok mindent befolyásol – Ja, te könnyen mondod – Csak nagyobb odafigyelést igényel.
Csendben bólintottam.
Rina bátorítóan megfogta a kezem, és gyengéden megszorította. Felnéztem rá, mire rám mosolygott. Halkan sóhajtottam.
Tempus ezt felvont szemöldökkel nézte végig, de egy szót sem szólt.
Helyette Alice caplatott fel a lépcsőn, tetőtől-talpig trutyiban úszva, maga mögött (a szintén cuccban úszó) Jamesszel.
- Örülök, hogy felébredtél, Albus – mosolygott rám a lány – Hallottam a lábadról, sajnálom...
Megvontam a vállam.
James szárazra varázsolta magukat, majd leült velem szembe.
- Alice hozott nekünk valamit...
Felvontam a szemöldököm.
- Ja igen! – csapott a homlokára a lány, és intve a pálcájával az asztalra került egy vászonba tekert... valami.
Alice a kezébe vette és szépen kicsomagolva visszatette az asztalra.
A szemöldököm megint a magasba szökött.
- A legutóbb sem segített sokat...
- De most hátha... az a legkevesebb, hogy megpróbáljuk, ha már Alice elhozta – erősködött James.
A lány a bátyámat nézte és félénken mosolygott. Jól esett neki, hogy James bevédte és kitart mellette.
- Rendben, felőlem. De ha megint felesleges, mindkettőtöket a vonat elé lököm – fontam össze a karom a mellkasom előtt.
James elvigyorodott.
- Alig várom...
Egy pillanattal később pedig kénytelen voltam visszaszívni az ígéretem. Ugyanis a Teszlek Süveg megszólalt.