- Miben más? - kérdezte, miközben megnyalta az alsó ajkát.
- Tudod, én nem érzem otthon magamat. Egy más korban vagyok, egy alternatív univerzumban. Érted?
- Persze - mondta, és enyhén felém hajolt. Pár centi kellett, hogy az ajkaink összeérjenek. Teljesen elvesztem a szemeiben. És újra megtörtént, megint pár kibaszott percre ajkaink összeforrtak, és a testemet forróság öntötte el, az arcom kipirult, a hajam - Tom ujjainak köszönhetően - összeborzolódott. De elhúzódott, újra. Ilyenkor a szívem megrepedt. Újra és újra. A keze után kaptam, de kirántotta a szorításomból.
- Miért csinálod ezt? - kérdeztem a könnyeivel küszküdve. Megfordult, és a kezét lazán a nadrágzsebébe dugta, és kínzó lassúsággal felém sétált. Megállt előttem.
- Mit? Drewen, mi néha túl jóba lettünk. Hidd el nekem, azok alapján amit elmondtál rólam, egész kis klassz képet raktam össze a jövőbeli önmagamról. Igyekszem nem elkövetni azt a hibát, hogy valakibe beleszeressek, esetleg gyengéd érzelmeket tápláljak iránta. Mert az az illető veszélyben lesz. Te úgyis elmész, nem ide tartozol. Ebből semmi se lenne. Gondolkozz normálisan, ez csak elcseszett bizalomjáték - közölte szárazon, a szememet marták a könnyek.
- Honnan tudod, ha meg se próbálod? Hmm? - suttogtam összezavarodva.
- Drewen, ne komplikálj túl mindent - került ki, és egy lámpás kíséretében elsietett. Utána eredtem és követtem a pislákoló fényt. Furcsán üresnek éreztem magamat. "Te úgyis elmész..." - hangzott a fejemben. Nem olyan biztos. Ha nem sikerül összehoznod, Denem, azt az elbaszott bájitalt, sose jutok haza. Itt ragadok örökre veled. De nem olyan gáz. Csak akkor le kell tennem, kb. nulla tanulás után a RAVASZ-okat. És sose találkozom többé anyuval, meg apuval, Stef-fel, és...és Andrew-vel sem. Bár nem hiszem, hogy az Andrew által táplált érzéseim még mindig valósak lennének. Mert már mást keresek a tekintetemmel, már máson jár az eszem. Folyamatosan. Idegesítő ez az érzés. Rohadt zavaró, hogy el van baszva az életed. Ha vissza jutok, a 2019-es Londonba, akkor is Tom lesz az, aki megdobogtatja a szívemet? Elfelejt majd, ha hazamegyek? A könnyektől csak némi elmosódott pacát láttam, így a kezemmel végigsimítottam a portrén. Az úr, akinek baljósan forogtak a szemei, mint valami ritka szar horrorban jelszót kért.
- Sötétség, csak engedjen már - löktem be az apró ajtót. Hallottam még, ahogy maga mögött morog, hogy 'ez a mai fiatalság, milyen illetlen'. Halkan benyitottam a lány részlegbe, ahol Nott halkan horkolt. Corall pedig szétterülve feküdt az ágyán, félig lecsúszva. Gyorsan leöltöztem és a karórámra pillantottam. 2:37. Sokáig feküdtem a sötétben, de olyan 3 körül elnyomott az álom. Másnap reggel frissen és vidáman (khm...úgy néztem ki, mint egy jobb zombi) ébredtem.
- Úristen, Drewen, hogy nézel ki? - vihogott Yxley. Anyádat.
- Csak úgy, mint azok, akik nem ribancok - szóltam vissza, és a fürdőbe sprinteltem, mielőtt még Ophelia megelőzne. Egy fekete farmert, és egy sötétzöld inget vettem fel, vádliközépig érő bakanccsal. A hajamat gyorsan befonattam Corall-lal. Lebaktattam a Nagyterembe és éppen kajáltam nagyban a vörösáfonyás derelyét, amikor egy test nehezedett mellém. Denem.
- Mit akarsz? - kérdeztem.
- Kifejezetten sok mindent, de jelenleg reggelizni - szúrt fel a villájára, egy darab paradicsomot.
- És mi akadályoz meg ebben? - vontam fel a fél szemöldökömet.
- Semmi - tömött a szájába egy falat rántottát. Egy szürke pulcsit viselt, és sötétkék farmert. Hol a megszokott zakó és élnadrág? Kivágtam magam alól a széket, és kimentem a Nagyteremből. Kibaszottul szar érzés, hogy egy olyan valaki mellett ülsz, akivel pár órája még smároltatok, most még le se szar. A klubhelyiségbe érve levágtam magam a legközelebbi fotelbe, csak, hogy ott már ültek. Lestrange volt ott. Sötétbarna haja, kócosan lógott a homlokába.
- Drewen - biccentett, mire szóhoz se jutottam. Basszameg, basszameg!
- Bocsi - ugrottam ki az öléből.
- Nem mintha nem lett volna ellenemre - csukta össze a bűbájtankönyvét.
- De? - tártam szét a karomat.
- Miután megvádoltál, azzal, hogy csak meg akarlak fektetni, azok után láthatod, hogy milyen kegyes hozzám a sors, hogy így összehoz minket - mondta gúnyosan.
- Lestrange, mondtam, én csak hallottam...a buli után - makogtam.
- Lehet, hogy rosszul hallottad - kacsintott, majd csábító mosolyra húzta a száját.
- Corall, elegem van! - pattantam rá a barátnőm ágyára.
- Mesélj, babám. Miből, kiből? - csapta le a magazinját.
- Mindenből, mindenkiből - sóhajtottam drámaian, és végigdőltem az ágyon.
- Denemből is? - kérdezett rá óvatosan. Minden kirobbant belőlem. Szegény Corall megrettenve nézte, ahogy tombolok. A nagy "dühöngés" közepette, levágtam a földre a nyakláncomat. Amit még mindig nem tudom, hogy kitől kaptam.
- Ki lehet deríteni! - mondta Corall izgatottan, és nagyot harapot a málnás csokiból.
- Hogyan? - kérdeztem, és elnyomtam a cigicsikket egy fekete hamutartóba.
- Ne értetlenkedj! Egy varázslattal. A boszorkányok akkor alkalmazzák, ha véletlenül teherbe esnek, és tudni akarják, hogy ki az apa, de szerintem itt is működik - rántotta meg a vállát, és előhúzta a farzsebéből a pálcáját.
- Mementus! - kiáltotta, mire kék csóva csapott ki a pálcája hegyéből, körülfonva a tárgyat. Az gyorsan pörögni kezdett, majd a földre esett.
- Úgy látszik nem sikerült! - húztam el a számat.
- Dehogynem! - mosolyodott el, és, ahogy odanéztem láttam, hogy a kígyós lánc fölé füst emelkedett, amiből egy név rajzolódott ki.
„ Tom R. Denem “
_________________________________________
Üdvözlet! ❤
Remélem mindenkinek elnyerte a tetszését az új rész. Nem szoktam ilyet kérni, de szerintetek összejöjjön Tom és Ginger, egy rövid időre persze. Csak azért kérdezem, mert lehet, hogy ez nem illik a fiatal Voldemort karakteréhez. Kommentben írjátok meg!
Pussz💚; Outlaaw