D R A C O
__________________
_________________
Sosem gondoltam volna, hogy valaha apa leszek. Vagy férj. Vagy, hogy egyáltalán valaki szerelmére méltó leszek.
Még álmaimban is féltem eltervezni a jövőmet, főleg akkor, amikor minden az életemben kilátástalannak tűnt. Amikor azt hittem, hogy nem is fogom megélni a húsz évet.
De... valahol mélyen tudtam, hogy szeretném ezeket a dolgokat. Szeretnék apa, férj lenni, egy olyan otthonban, ahol nem kell félelemben élnem. Voltak rémképek is a fejemben, ezek mellett, főleg miután Scorpius megszületett. Hogy milyen lesz, ha egyszer úgy néz fel rám, ahogyan én néztem az apámra. Hogy meg kell bocsátania nekem minden szörnyűséget, amit tettem a múltban, és vívódnia kelljen, hogy melyik része a lényemnek az igazi. Aki ezeket a szörnyű dolgokat tette, vagy, aki a - remélhetőleg - jó apja volt.
Szerettem volna hinni, hogy megérti majd az okaimat, amiért azokat a dolgokat elkövettem. És, hogy azok a tetteim lesznek többségben, amikben bizonyítom neki, méltó vagyok arra, hogy az apja lehessek. Hogy méltó vagyok arra, hogy szeressen engem.
Amikor megszületett, és én beléptem a szobába, ahol feküdt, miközben nem tudtam, hogy Hermione túléli-e, egy másik részem feléledt. Egy ösztönös reakció, amikor ránéztem, ami végigzuhogott az ereimben, ami beleszivárgott a vérembe. Ugyanezt éreztem minden egyes nap utána, amikor a fiam nevetett, sírt, kiabált, mosolygott, kuncogott... létezett.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem küszködtem, mélyen legbelül. Sok keserű érzés kavargott bennem. A félelem, hogy ugyanezt érezném-e Scorpius iránt, hogy ha Hermione belehalt volna a szülésbe. Félelem, hogy mi lenne, ha elvesztettem volna a jobbik énemet, a feleségemet, aki ösztönzött arra, hogy képes vagyok szeretni. Félelem, hogy hogyan néztem volna a fiamra, ha mindez megtörténik.
Minderről Hermione nem is tudott. De valami másról igen. Egy másik félelmemről, ami ezektől viszonylag független volt. Hogy jó apa leszek-e.
Voltak éjszakák, amikor képtelen voltam elmozdulni Scorpius mellől, képtelen voltam lehunyni a szemem, ameddig ő nyugtalan volt. Sokáig még azután sem. Ekkor Hermione mellém lépett, átkarolt, és a fülembe suttogott. Meggyőzött arról, hogy az önsanyargatást hagyjam magam mögött. És aludjak.
De a nap végén mindig arra gondoltam, mikor magamhoz öleltem a fiamat, vagy amikor Hermione hozzám bújt, hogy megérdemlem-e én ezt az életet.
Konkrétan rettegtem attól, hogy mi lesz, ha Scorpius évek múlva elkezd kérdezgetni arról, hogy mi van az én szüleimmel, hogy milyen gyerek voltam én. Ha őszintén kellett volna erre válaszolnom, nem lett volna túl boldog a kép. Hiszen én is tudtam, hogy nem voltam valami rendes gyerek, sőt eléggé romlott voltam. Kegyetlen, hitvány és visszataszítóan agresszív és bántó, főleg tinédzserként. Főként az ő anyjához.
Egyfolytában cseszegettem valakit, hajszálhíján meg is öltem egy diáktársamat, és részt vettem egy ártatlan ember megölésében, még akkor is, ha nem akartam. Rossz embernek számítottam, még ha ezek a tetteim sok éve történtek.
Nem érdemeltem meg egy nőt és egy gyereket, akik szerettek.
És, amikor Hermione bejelentette, hogy ismét terhes... egy olyan félelem került újra a felszínre, amiről örökre el akartam felejtkezni.
Hogy elveszhetem őt.
Ez volt az első reakcióm. És a második is.
Nem tudtam örülni a következő gyermekünknek, mert egyszerűen rettegtem attól, hogy mi történik velem, velünk, ha valami rosszul sül el. Amikor Hermione Scorpius születésénél majdnem meghalt, a legszörnyűbb gondolataim kerültek előtérbe. És nem tudtam nem a szörnyűségekre gondolni, a szörnyű jövőképekre, amelyek központjában én álltam, a szörnyű apa.
A jövőképekben valahogyan mindig Lucius Malfoy-já változtam. Még akkor is, ha megesküdtem arra, hogy ez sosem következik be.
Három napja, mióta becsaptam magam után az ajtót, az irodámban "éltem" az Aurorparancsnokságon. Nem tudtam, nem voltam képes hazamenni. Egyszerűen képtelen voltam.
Legnagyobb baklövéseim az életemben azok voltak, amikor elhagytam Hermione Granger-t. De ezúttal nem csak a barátnőmet hagytam magára. Hanem a feleségemet. És a fiamat. A családomat.
Nem tanultál te semmit az elmúlt években, Draco?
Nem. Úgy látszik, hogy nem.
- Édes jó Malazár, mi ez a szag? - három nappal azután, Blaise Zambini sétált be az ajtómon, rögtön az orra és a szája elé kapva a kezét.
- Neked is szia, Blaise - csak morgás szakadt ki belőlem, üdvözlés gyanánt. Nem mintha sok hangot mondtam volna ki az elmúlt napokban.
Blaise megtorpant, amikor a szeme rám tévedt. Finoman szólva sem festettem túl jól. Azokat a ruháimat viseltem, amik valamiért az irodai szekrényemben voltak, természetesen se a ruhák, se én nem voltam valami tiszta. Aztán Blaise tekintete tovább siklott. A kanapéra, ami az ágyamként szolgált az elmúlt éjszakákon.
Nem először kellett az irodában aludnom. De, Blaise is tudta, és ha nem is tudta, érezte, hogy ez most más.
- Mi történt? - a legjobb barátom gondolkodás nélkül leült elém, és feszülten hajolt előre. Csak egy pillantást vetettem rá, hátha képes a gondolataimban olvasni, és nem kell kimondanom. Bármit megteszek, csak ne kelljen kimondanom! - Miért alszol itt? Miért nézel ki úgy, mint egy rakás szar?
- Úgy is érzem magam - horkantam fel. Blaise csak meredt rám, pislogás nélkül, választ várva. Így vettem egy nagy levegőt, készülve arra, hogy a legjobb barátom is csalódni fog bennem, amit természetesen megértettem. És elkezdtem beszélni. Vagy legalábbis, összefüggő szavakat kimondani. - Eljöttem otthonról.
- Hermione kirúgott? - na ja, biztos az lett volna a következő lépés.
- Nem... - ráztam meg a fejem. Nem volt erőm kimondani. Hogy én voltam az, aki lelépett. Én. Saját akaratomból. - Én... én jöttem el.
- Mi? Mégis miért? - Blaise kis híján felkiáltott. Nem hibáztattam.
Én sem értettem.
Egészen addig nem, ameddig újra végigszaladt a fejemen a párbeszédünk, és a történtek.
El fogom veszíteni őt. Cserben hagyom őt. Egyedül hagyom. Megbántom. Elveszítem. Terhes. Bele fog halni.
És ő mindezt nem is érti.
- Hermione terhes - nyökögtem ki magamból, őrjítő lassúsággal. Rögtön tudtam, hogy mi lesz Blaise reakciója.
- De hiszen ez király! - úgy tudtam. - Hiszen mindig is több gyereket akartál. Ez zseniális!
Nekem is ezt kellett volna éreznem. De nem tudtam. Mert az egyetlen dolog, amit éreztem... Az a végtelen félelem volt.
- De te nagyon nem úgy nézel ki, mint aki szerint ez zseniális - húzta el a száját még jobban Blaise. Láttam rajta, hogy próbál valahogyan segítő kezet nyújtani nekem, de nem nagyon sikerül megértenie. Én sem értettem volna, ha nem vagyok ebben a helyzetben. - Mi van veled? Felhőkön kéne lebegned az örömtől. Miért nem lebegsz felhőkön az örömtől?
Ráejtettem a könyökömet az asztalra, aztán beletemettem az arcomat a tenyerembe.
Újra csak kavarogtak a gondolatok az agyamban, és fogalmam sem volt, hogy hogyan mondjam ki. Aztán rájöttem, hogy azt nem lehet jó időben és jó stílusban előadni, ahogyan éppen érzek.
- Hermione majdnem belehalt Scorp szülésébe! - tört ki belőlem, valahonnan mélyről.
- Komplikáció volt, Drake, bárkivel előfordulhat! - rázta meg a fejét Blaise hitetlenkedve, aztán visszadőlt és egyenes háttal, enyhén elbiccentett fejjel kezdett el szuggerálni engem. - Ugye nem azt akarod mondani, hogy...
A legjobb barátom volt. Természetes, hogy egy pillantásból, egy mondatból vagy akár a hangszínemből mennyi mindent le tud szűrni, és hipp-hopp összeköti a dolgokat. Nem hiába volt ő ügyvéd, nemcsak a legjobb barátom.
- Ugye nem... Nem tettél semmi hülyeséget emiatt? - nem kellett válaszolnom erre a kérdésre, mert ő is pontosan tudta a választ. - Draco! Ne merészeld azt mondani, hogy én ezt nem érthetem, meg hogy ez mennyire bonyolult! Mert képzeld, nekem is van feleségem! Nekem is van egy fiam! Mindkettőjüket jobban szeretem a saját életemnél, és bármit megtennék, hogy soha ne kelljen szenvedniük! Még a gondolatba is beleroppanok, ha el kell képzelnem, hogy történik velük valami, hogy elveszítem őket. De ez nem indok arra, hogy baromságot csinálj!
Ezzel én is tisztában voltam.
És bár tényleg, sok hasonló és közös pont volt az életünkben, mégsem tudta teljesen átérezni, hogy milyen lehet az én cipőmben.
- Amikor látom Scorpius-t mosolyogni.... az egy valóra vált álom. Amikor átölelhetem Hermione-t... az egy valóra vált álom - gondolkodtam el, és egy pillanatra egy gyengéd mosoly húzódott a számra. Aztán ránéztem Blaise-re. - Érdemlek többet? Vagy ezentúl már csak a szörnyű jöhet?
- Nem élheted le az egész életedet félelemben. Vagy önmarcangolásban. Vagy kételyben - láttam Blaise-en, hogy nem tudja elhinni, hogy mik jönnek ki a számon. - Ami az életedben történik az sosem csoda vagy büntetés a hatalmas univerzumtól, amiért rosszat vagy jót csináltál az életben. Néha a dolgok csak megtörténnek. Mert ilyen az élet, és az életben nincs egyensúly. A rossz emberek nem mindig bűnhődnek meg, a jók pedig nem mindig kapnak jutalmat. De egy dolog biztos... a legjobb dolog, amit szülőként tehetünk az az, hogy... Szeretjük a gyermekeinket. És megesküszünk arra, hogy legközelebb jobbak leszünk. Jobban figyelünk. Jobban próbálkozunk. És...
De Blaise nem tudta befejezni a következő mondatot.
Nem ám. Mert hurrikán közeledett. Ami egy másodperc múlva be is csapódott. És lecsapott. Egyenesen rám.
Pansy Parkinson, bár nem láttam, csak hallottam, hogy a rettentően magas sarkain végigmasírozik az emeleten, végtelen dühvel az arcán, a kezeit ökörbe szorítva, a karmait élesítve, hogy előkészítse a támadást.
Mi már csak azt érzékeltük, hogy a cipőkopogás - ami eddig nagyon, de nagyon hangos volt - egy ezredmásodpercre megállt, majd az irodám ajtaja kicsapódott. És ott állt mögötte Pansy Parkinson. Aki meg sem torpant. Két nagy lépéssel az asztalomhoz lépett, Blaise-re rá sem hederített. Felemelte az egyik kezét, aztán... visszakézből lekevert nekem egy pofont.
A tenyere hatalmasat csattant az arcomon. De nem állítottam le. Megérdemeltem.
- Mi a franc van veled? - hüledezett Blaise, egy másodperccel később.
- Mi a franc van velem? Inkább azt kéne megkérdezned, hogy vele mi a franc van! - Pansy ugyanazzal a kézével, amivel megpofozott, hátrasimította a haját, aztán mindkét karjával az asztalra támaszkodott, közelebb hajolva hozzám. - Mi a franc bajod van neked? Jó ember is lehetnél, de inkább azt választod, hogy egy hatalmas seggfej leszel!
Sajnálom. Elbasztam.
De nem. Nem szólalhattam meg. Ez nem az én köröm volt.
- Te mondtad egyszer, hogy nehéz. Hogy mindig is nehéz lesz. Hogy minden egyes nap meg kell majd dolgoznod azért, hogy ezt megérdemeld, hogy ez működjön. Hogy ezt meg is fogod tenni, mert szereted Hermione-t! És most mi történik... - ordította Pansy. Blaise megpróbálta lenyugtatni, de Pansy lerázta magáról Blaise kezét, hogy ne is próbálja megállítani. - Te mit teszel? Bejelenti, hogy terhes. Hogy tessék, itt egy újabb ajándék Merlintől, ami nekem és a szerelmemnek nem is adatott meg, egy újabb ajándék, akit szerethetsz, pont annyira, amennyire Scorpot szereted! És te mit teszel? Elbaszod! És miért? Hogy elmondhasd magadról, hogy te vagy az az ember, aki mindig elbassza? Aki elmondja, hogy az élet szar? Igen, talán az élet tényleg szar, de neked nem kell még szarabbá tenned.
Pansy egy pillanatra megállt, és felemelte az egyik lábát. Kikapcsolta az egyik cipőjét, amit utána teljes erőből a vállamnak vágott. Felszisszentem, amikor a tűsarok a vállamba fúródott, majd a földre esett. De Pansy ekkor sem állt meg. Hiszen volt még egy cipője. Amit szintén lekapott a lábáról, és elhajította.
- Pansy! - kiáltott rá Blaise. Én eközben félrehajoltam, így a cipő pár centivel eltévesztett, és a fejem mellett fúródott bele a vékony, hosszú, de brutálisan halálos sarok a falba.
- Ne Pansy-zz itt nekem! - intette le őt Pans, Blaise inkább arrébb is húzódott. - Te is tudod, hogy ez baromság, amit most tett! Talán a legnagyobb baromság valaha! Vagy várjunk csak... Az Exmemoriamnál talán nem nagyobb baromság. De akkor is! Mi van, te egy díjra pályázol, ami azoknak jár, hogy ki tudja a legtöbbször megkeseríteni a saját életét? Ne aggódj, már el is nyerted! Szóval gratulálok! Felfedeztél egy új fajta baromságot, egy visszafordíthatatlan kárt okozó baromságot, egy baromságot, amit kibaszottul nem gondoltál át, ebben biztos vagyok!
- Pansy... - szólaltam meg végre én is.
- Nem, te most egy szót sem szólhatsz! Örülj, hogy nem rögtön a cipőkkel kezdtem! - emelte fel az egyik mutatóujját Pansy, nagyon, de nagyon fenyegetően.
- Legszívesebben kikaparnám mind a két szemedet és megfojtanálak! Viszont... - a hangja hirtelen lecsillapodott, és nem maradt más, mint a hidegség és kétségbeesés. - Meg tudom érteni, hogy miért csináltad. Így is ez az egyik legnagyobb baromság, amit valaha hallottam, de megértem. Nem akarod elveszteni Hermione-t. De ez így nem mehet tovább. Szóval elmondom mi lesz, Draco Lucius Malfoy, és jól figyelj!
Erre átnyúlt az asztal felett és szorosan megragadta a fülemet, és előrébb húzott.
- Most szépen felkelsz, puccba vágod magad, és minimum térden csúszva bocsánatot kérsz Hermione-től! Mindenért. És ha még egyszer ilyet, vagy ehhez hasonló elképesztő idiótaságot követsz el, esküszöm, hogy letépem a heréidet és kiszedem a szemgolyóidat, aztán megetetem veled!
- A szemeimet vagy a heréimet? - kérdeztem kissé (vagy inkább baromira nagyon) félve.
- Egyet-egyet! - válaszolta Pansy pár pillanat gondolkozás után, vérengző vigyorral.
- Én a helyedben hallgatnék rá - szólalt meg Blaise, hasonló félelemmel a szemében, amit én is éreztem. Pedig a fenyegetések nem is felé irányultak.
Nekem is ugyanez jutott az eszembe. Pansy Parkinsonnal nem egy életbiztosítás szórakozni. Kitépi a még dobogó szívedet, utána pedig a legnagyobb nyugalommal megigazítja a rúzsát.
Tudtam, hogy ezt kell tennem, függetlenül a fenyegetésétől. Tudtam, hogy az a helyes döntés, ha hazamegyek. A családomhoz.
És reménykedek, hogy nem basztam el teljesen az egész életemet.
______________________
Aznap este találtam egy doboz cigit a fiókomban (nem akartam belegondolni, hogy mióta feküdt az ott, eltekintve, hogy otthon már majdnem két éve nem gyújtottam rá), a váltás ruhám mellett (amit szintén fogalmam sem volt, hogy mikor raktam be oda).
Ahogyan felegyenesedtem, megláttam az asztalomon lévő képkereteket, amik elég nagy szívfájdalmat okoztak nekem az elmúlt napokban. Az éjszakák hosszúak és magányosak voltak. És még jobban tudtam szenvedni, amikor ránéztem a képekre, természetesen Hermione-ről.
Mazochista típus vagyok.
Az arca nemigen látszott. Inkább a kiváltott emlékek szaggattak szét, amik általa keringtek a fejemben. Az újratalálkozásunk, az első csókunk, az első együttlétünk, az összes szakításunk és szenvedésünk, az újra összejövésünk, az esküvőnk, a nászutunk, Hermione terhessége, Scorpius.
Az összes csók. Az összes ölelés. Az összes szeretlek.
Hermione. Hermione. Hermione.
A francba, miért nem mondtam neki többször, hogy szeretem?
Az a bizonyos kép valamikor a nászút után készült, még mielőtt Hermione meg tudta volna, hogy terhes. Egy hétvégén elegünk volt, hogy nem találkozunk egymással, szünetet rendeltünk el a külvilág felé, és együtt töltöttünk a hétvégét. Csak ketten.
Egy mugli polaroid fényképezővel készítettem róla a képet, ami lecserélte a korábbi kedvenc képemet róla, ami addig az irodámban volt. Talán az arca nem látszott, de valahogyan mégis elkapta a lénye egészét. És mindent, amiért szerelmes voltam belé.
Majdnem három évnyi tömény emlék, és mind ugyanazt ordította felém, amit én magam is pontosan tudtam.
Elbasztad, elbasztad, elbasztad.
Ahogy Pansy is mondta: én én vagyok. Mindent elbaszok. Hogy aztán utána elmondhassam, az élet szar. De valójában... Én vagyok a szar.
Szerény véleményem szerint, a közelegő rohamot, ami csak még jobban előidézte volna bennem, hogy barom vagyok (nem kellett még több emlékeztető, még mindig sajgott az arcom Pansy pofonjaitól), csak a nikotin tudta megakadályozni.
Végigmentem a kihalt Parancsnokságon és a Minisztériumon, ahol csak pár ember lézengett. Egészen a varázsló bejáratig, ahol kiléptem a levegőre.
Arcon csapott a zuhogó eső, ezért behúzódtam egy olyan résbe, ahol még tető alatt voltam, és elgondolkodva rágyújtottam.
Legalábbis, próbáltam.
Basszus, nagyon esett az eső. Az utcán szinte hömpölygött a víz, és a heves szél minden létező anyagot magával rántott. A tüzet is, amivel a cigimet akartam meggyújtani.
A következő percben egy hatalmas villám szakította szét a sötét égboltot, amit alig pár másodperc múlva követett egy óriási dörgés, ami megrázta az egész utcát.
Még én is összeborzongtam, pedig sok dologtól félek (és a sok alatt azt értem, hogy rengeteg), de a vihartól nem.
Ahogyan viszont a következő gondolatra ugrott az agyam, a cigarettacsikk kiesett a kezemből.
Vihar. Félelem.
Ha a városban ilyen vihar van, akkor mi lehet a tengerparton? Hermione pedig egyedül van. És ő retteg a vihartól.
Milliszekundumok alatt zajlott le a döntés a fejemben. A következő pillanatban pedig elővettem a pálcámat, és dehopponáltam.
Haza.
A bejárat előtt értem földet. Úgy bámultam egy ideig az ajtóra, mintha az Ördög várna a másik oldalon.
Halkan nyitottam a bejárati ajtót, majd puhán próbáltam becsukni is magam után. Éppen akkor, egy hatalmas villám szántotta végig az eget, egy pillanatra világos lett a nappaliban, ahogyan a villám fénye besugárzott az erkély üvegajtóin keresztül. Aztán újra dörgés rázta meg a házat.
Tudtam, hogy Hermione az emeleten alszik. Azt is tudtam, hogy mivel elkeverte a mugli hangfelvevőt, amire Scorpius születése előtt a "repertoáromat" vettem fel, az éjszaka szörnyű lehet. Talán semennyit nem aludt még, és nem is fog tudni, hacsak nem áll el a vihar.
Halkan mentem fel az emeletre. Megtorpantam a folyosó elején, mintha a két szobaajtó látványa megfagyasztott volna. Scorp ajtaja csak félig volt becsukva. Már éppen elmentem volna mellette, a fogamat szívva, harcolva saját magammal, hogy mozogjanak a lábaim, amikor meghallottam a nyögdécseléseit a szobából. Ahhoz nem volt elég hangos, hogy Hermione vagy a szobában elhelyezett jelzővarázs meghallhatta volna, így Hermione biztos nem kelt fel rá. De én hallottam.
A fiam ébren volt, nekem pedig látnom kellett őt.
Beoldalaztam a résen, Scorpius pedig szinte rögtön meglátott. A kiságyban álldogált, fáradt szemekkel, kócos, homok szőke hajjal, fekete-sárga csíkos pizsamában, ami egy normális embert a méhecskére emlékeztetett volna. De engem nem, én egyből a Hugrabugra asszociáltam, és próbáltam nem elnevetni magam. Bár még nem volt egy éves, szerintem Hermione-vel mindketten tudtuk, hogy egy dolog biztos: a fiunk nem a Hugrabugot fogja erősíteni.
Sebesen cumizott, miközben felnézett rám, kissé összezavarodott szemekkel. A cumija a hevesség miatt kiesett a szájából. Láttam, hogy a szája lebiggyed és bármelyik másodpercben heves zokogásban törhet ki.
Úgyhogy gyorsan odaléptem hozzá és felvettem.
Ugyanaz az erő söpört végig rajtam, ami eddig mindig, amikor egy szobában voltam a fiammal. A végtelen szeretet, amikor a mellkasomra döntötte a fejét, amikor megéreztem a babatusfürdője illatát, amikor a tincsei megcsikizték az orromat.
- Appppa – szinte megállt a szívem és hitetlen arccal néztem le Scorpius-ra, aki a nagy, kékesszürke szemeivel csak nézett rám, mintha az, hogy beszél, a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Egy percig fel sem fogtam igazán, hogy mi történt.
A fiam beszél! Scorpius beszél!
És azt mondta, hogy Apa. Az én nevemet mondta. Tudja, hogy én vagyok az apukája.
Úgy éreztem, hogy a szívem a kétszeresére dagadt.
Aztán újra lefagytam. Biztosan nem ez volt az első alkalom, hogy megszólalt. Én pedig három napja nem voltam otthon. Lemaradtam az első szavairól, még akkor is, ha kimondta őket nekem. Akkor beszélt, amikor én nem voltam otthon. És azt mondta, hogy Apa. Nem voltam otthon, de ő az én nevemet mondta. Keresett engem? Hiányoztam neki?
Merlinem, hogy én mennyire elbasztam!
- Minden rendben, kishaver, itt vagyok. Apa itt van – suttogtam, miközben lassan elkezdtem ringatni. Ő pedig a vállamra hajtotta a fejét, és lassan visszaaludt.
Amikor a lélegzete egyenletesre lelassult, és halkan szuszogni kezdett, visszafektettem az ágyába és kimentem a szobájából.
Félve mentem végig a folyosón a hálószobáig, ahol a feleségem aludt. Vagy inkább hánykolódott és rettegett.
Ugyanolyan lassan és halkan léptem be a szobába, mint előzőleg Scorpius-éba. A Hold enyhe fénye és a percenként lecsapó villámok világította meg az ágyat és Hermione-t, aki lehunyt szemmel feküdt összegömbölyödve, nekem háttal. A mellkasa emelkedése és süllyedése túl gyors volt ahhoz, hogy mély álomban legyen, vagy, hogy egyáltalán aludjon.
Úgy döntöttem, hogy fittyet hányok Hermione szokásos szabályaira, és nem követem a hangot, ami azt kiabálja: „nehogy lefeküdj az ágyra, Draco Malfoy, mocskos ruhával és fürdés nélkül, vagy lesz nemulass!". Ez a hang természetesen a feleségemhez tartozott.
De cselekednem kellett, mégpedig minél előbb.
Így vettem egy nagy levegőt, lekaptam a pulcsimat, ami alatt egy rövidujjút viseltem, és bátortalanul a takaró alá csusszantam, közvetlenül Hermione mellé. Ahogyan habozva megérintettem a derekát, és végigsimítottam a karját, éreztem, hogy az egész bőrét hideg verejték borítja. Finoman eltűrtem a haját az egyik válláról, majd gyengéden nekitámasztottam a fejem.
- Ne félj, kicsim! Itt vagyok – suttogtam, szinte némán a fülébe. Éreztem, hogy a megmerevedett teste próbál ellazulni, szinte félve. Mintha annyira félálomban és rettegésben lett volna, hogy azt hiszi, csak álmodik vagy hallucinál engem.
- Draco? – motyogta Hermione, majdhogynem összezavarodva, egy picit felém is fordítva a fejét. Amikor érezte, hogy belebólintok a vállába, habozva, megnyugodva fújta ki a ki tudja mióta bent tartott levegőt, és ellazulva fektette a fejét a párnára. – Merlinem, köszönöm ezt a gyönyörű álmot!
Igen. Álomnak hitt engem. Az, hogy ott voltam, neki olyan képtelennek tűnt, hogy azt hitte, álmodik engem.
Ez összetörte a szívem.
De most nem ez volt a lényeg. A lényeg az volt, hogy ott voltam, mellette, és többé semmitől nem kell félnie.
- Somewhere over the rainbow/Way up high/And the dreams that you dream of/Once in a lullaby/Somewhere over the rainbow/Bluebirds fly/And the dreams that you dream of/Dreams really do come true.
___________________
Másnap reggel, amikor felébredtem, Hermione még mélyen aludt mellettem. Szinte el sem hittem, hogy hol vagyok. Vagy inkább nem mertem elhinni. Hiszen otthon voltam, a feleségem mellett. Még mindig nem érdemeltem meg, hogy ott legyek, főleg azok után, amiket mondtam neki.
Lassan csúsztam ki mellőle, de tudtam, hogy ha Hermione igazán mélyen alszik, akkor nem lehet felkelteni. Ebben elkezdett rám hasonlítani. Így, amilyen halkan csak tudtam, elmentem lezuhanyozni, ami igazán üdítő volt, a három irodában töltött éjszaka után. Amikor visszamentem a szobába, kinyitottam a szekrényt és felkaptam magamra az első kezembe kerülő ruhadarabokat.
Éppen áthúztam a fejemen a pólómat, amikor felvillant a fény a babafigyelő bűbájunkon, és Scorpius enyhe sírása betöltötte a szobát. Hermione rögtön felriadt, és egy másodperc alatt felült, hogy induljon.
- Hagyd, majd én! – szóltam finoman, és próbáltam nem figyelni a feleségem összezavarodott arcára. Hiszen tényleg álomnak hitt, nem hitte, hogy maga mellett talál engem reggel.
De ezt később kellett tisztáznom vele, mert át kellett mennem a másik szobába, hogy elcsitítsam Scorpius-t. Felvettem, megnyugtattam, hogy ott vagyok, majd kicseréltem a pelenkáját, és lementem vele a konyhába, hogy odaadjam neki a reggeli tejét, amit Hermione bekészített a hűtőbe.
Majd visszatettem az ágyába, hiszen ilyenkor még vissza tudott aludni egy-másfél órára. Ami tökéletesen elég volt ahhoz, hogy mindent megbeszéljek Hermione-vel. Legalábbis, terveim szerint, elégnek kellett lennie. Amennyiben Hermione nem szándékozik kidobni engem a házból és az életéből. Amit persze tökéletesen megértettem volna.
Mikor visszaértem a hálóba, Hermione az ágyon ült, a térdeit félig felhúzta, a kezeit a lábai közé ejtette, ernyedten. Felnézett rám, mikor meghallotta a lépteimet, elsimította a szeméből a kócos tincseit. Kétségbeesettnek, döntésképtelennek, tehetetlennek és kissé csalódottnak tűnt.
Megálltam, az ágytól pár lépésre és onnan vártam, hogy mit mond majd.
- Szóval... nem csak álom voltál tegnap este – ejtette ki a szavakat lassan Granger, egy enyhe félmosoly futott végig az ajkain, a hangjában rejlő félelem és határozatlanság megrémisztett.
- Nem – ráztam meg a fejem habozva. – Itt vagyok.
- És maradsz is? – vonta fel az egyik szemöldökét, a szája belsejét rágva. A hangja elcsuklott, ez jelezte, hogy ez talán a legnagyobb félelme. Hogy maradok-e.
Akartam maradni. De képes vagyok-e rá? Az már más kérdés.
- Szörnyű volt ez a pár nap... - kezdtem bele félve, nem is tudva pontosan, hogy mit kéne mondanom. – De a szívem azt súgja, hogy... Felejtsd el a félelmeidet! Felejtsd el a büszkeségedet! Te kretén! Mert szereted ezt a lányt!
Hermione erre megforgatta a szemét, egy nagyon gyenge mosollyal, ami eléggé meggyőzött ahhoz, hogy leüljek az ágy végébe.
- Akkor is beszélnünk kell... Erről itt! – Granger felemelte a kezeit a lábai közül. Mivel a térdei kisterpeszben voltak, láttam, hogy a hasára simította őket. Megborzongtam, amikor újra tudatosodott bennem a tény, hogy Hermione terhes. Szenvedve lehunytam a szemeimet. – Hogy miért... miért rohantál el? Hogy miért hagytál itt minket, amikor a legnagyobb szükségem, amikor a legnagyobb szükségünk van rád? Akármennyit is gondolkodom rajta, képtelen vagyok megérteni...
Hermione itt megakadt, aztán erősebb hanggal folytatta, a szemembe nézve, ami miatt libabőr futott végig az egész testemen.
- Hiszen... Mi okod lenne arra, hogy ne örülj annak, hogy terhes vagyok? Már van egy csodálatos gyerekünk, akit imádunk. Sosem láttalak boldogabbnak, mint amikor megtudtuk, hogy Scorpius-t várjuk. Szeretjük őt! És ő is minket. A pénz meg főleg nem akadály, akkor meg mi okod lehet arra, hogy... - Hermione hitetlenkedve ismertette a gondolatmenetét.
De félbeszakítottam. És elmondtam az igazságot. Hogy mitől is félek igazából.
- Majdnem belehaltál, Hermione! – tört ki belőlem, valahonnan nagyon mélyről és rettenetesen fájón. Kiszakadt belőlem, és attól tartottam, hogy egy-két nagyobb szervemet is magával vitte. Köztük a szívemet is. Leginkább azt.
- De nem haltam meg. Itt vagyok! – ellenkezett Hermioen rögtön, enyhén felemelve a hangját.
- Igen. Most még – suttogtam, szinte magam elé, és mintha egy szellem beszélt volna belőlem. Mintha én magam az lettem volna. Közelebb csúsztam hozzá és remegő kezem közé vettem az övét, majd felnéztem azokban a gyönyörű, őzikebarna szemekbe. Amiket miattam könnyek öntöttek el. – Majdnem meghaltál. Órákig voltam abban a hitben, hogy meghaltál és én... Senkinek nem tudtam rendesen elmondani ezt, de... én rettegtem. Rettegtem, Hermione. Mert egyedül maradtam egy újszülöttel. És egy félelemmel, hogy sosem fogom tudni szeretni. Hogy nem fogom szeretni, azért, amit veled tett.
Láttam Hermione-n, hogy meglepődött. És ugyanolyan összetörtnek tűnt, amennyire én is éreztem magam.
Egy pillanatig csak tátogott, próbálta kitalálni, hogy mit mondjon. De erre nagyon nem lehetett mit mondani. Egyáltalán nem. Képtelenség volt.
- Soha nem tennéd ezt! – rázta meg a fejét végül Hermione határozott, sok vívódás után. – Szereted Scorpius-t. A világot jelenti neked.
- De Hermione... - kezdtem bele újra, szétszaggatva. – Te vagy a jobbik felem. Te sarkallsz arra, hogy jó ember legyek. Hogy jó döntéseket hozzak. Te hozod el a fényt. Én... nélküled nem tudok jó döntéseket hozni. Én nélküled... Nem tudom, hogy képes vagyok-e szeretni, ha te nem vagy velem.
Amikor kimondtam... egy kicsit megfagytunk. Megállt az idő. Egyikőnk se mozdult. Nekem még a szívem sem dobogott rendesen.
Vettem egy nagy levegőt, képtelen voltam Hermione szemébe nézni. Féltem, hogy mit látnék benne.
Szánakozást. Amit nem érdemeltem meg tőle. Haragudnia kéne rám. Ütnie kéne engem. Ki kéne rúgnia a házból. Nem kéne szeretnie többet.
- Szóval... Azért mentél el, mert... ez a terhesség... - beszélt habozva, bizonytalanul, halkan, mégis hadarva Granger.
- Azt jelenti, hogy megint elveszíthetlek. Hogy nagy esély van rá, hogy elveszítelek - mondtam, szinte azt sem tudva, hogy melyik világon vagyok, és a lehetséges, szörnyű jövőképek gyors egymásutánban ismétlődtek a fejemben.
- Ezt nem tudhatod. Az csak... Egy komplikáció volt. Egy a százhoz az esélye, hogy megtörténik – szorította meg a kezem Hermione, ezzel kényszerítve engem, hogy a szemébe nézzek. Tudtam, hogy ezt fogja mondani. Tudtam, hogy túl pozitívan áll majd hozzá az egészhez. Tudtam, hogy nem fogja komolyan venni, mert ő, elsősorban orvosként, másodsorban a pozitív terhességi folyamatok miatt, túlságosan pozitívan fogja kezelni a dolgot.
De tudnia kellett, hogy én mit gondolok. És miért.
- Kicsim... - kezdtem lassan, a szabad kezemmel megsimogatva az arcát. - Egyszer már belepillantottam abba, hogy milyen lenne az élet nélküled. Majdnem azzal együtt kellett élnem. Nem lennék rá képes, nem... Egyszer azt mondtad, hogy én bármitől meg tudlak védeni. Ettől nem.
- Ha történik is valami... Te itt leszel, és fel tudod őket nevelni – kirázott a hideg, amit ő is kétségtelenül érzett. Mélyen elöntött a düh, a félelem és a kétségbeesés.
- És mit érezzek egy gyerek iránt, aki elvett téged tőlem? Ugyanezt éreztem, amikor Scorp megszületett, ugyanettől féltem.
- Te nem olyan ember vagy. És soha nem leszel egyedül – Hermione továbbra is hajthatatlan volt, és a pozitivizmus továbbra is sütött belőle. Én pedig egyre jobban éreztem a dühöt emiatt. Mert én éreztem, ő nem.
- És vissza járnék kísérteni, ha elrontasz valamit – nevette el magát, erőltetetten.
- Miért viccelődsz ezzel? – ráncoltam össze a szemöldökömet.
- Mert én is félek! - kiáltott fel Hermione. A reggel folyamán először tört elő belőle ugyanaz, amit én éreztem. Talán eltemette magában, talán eddig nem érezte, csak ahogyan elkezdtünk róla beszélni, őt is rávezette.
Jó pár percig csendben maradtunk, csendben figyeltük egymást, mintha egymás gondolataiban akartunk volna olvasni. Nem tudom, hogy jutottunk-e valamire.
A Scorp-ot védő bűbáj újra felizzott, és ezúttal Hermione pattant fel, hogy felvegye a fiunkat. Egy másodperc múlva Scorpius-szal a karjában tért vissza.
- Appppa – gügyögött fel Scorpius, felém mutatva. Hermione leengedte őt a földre, és rögtön felém kezdett el mászni a szőnyegen, majd a lábamba kapaszkodva próbált két lábra állni. Ez egészen hamar sikerült is neki, aztán nyújtotta felém az egyik kezét, azzal a kéréssel, hogy vegyem fel.
- Tudod... - kezdett bele Granger, jó pár perccel később. Végig minket nézett, ahogyan együtt hülyéskedünk, majd leült mellénk, és megsimogatta Scorp arcát, majd a vállamnak támasztotta a fejét. - Erős vagy. És támogatod az embereket. Támogatsz engem. Olyan férfi vált belőled, amilyen az apád sosem volt. Máris több vagy, mint amire valaha számítottam. Szeretlek. És tudom, hogy mit érzel.
Nem tudtam, hogy mire akarhat kilyukadni, de már az megnyugtatott, hogy azt mondta, szeret. Amiket mondtam neki, arra számítottam, hogy soha nem fogom többet ezt a szót a szájából hallani, és teljesen meg is értettem volna.
- Foglalok időpontot egy nőgyógyászhoz. Egy mugli nőgyógyászhoz – ránéztem a feleségemre, amikor észrevettem, hogy a mondatot csak másodszorra sikerül kimondania, és a szemébe könnyek gyűltek. – Hogy megbizonyosodjunk arról, hogy tényleg terhes vagyok-e. És... megtartjuk... az abortusz lehetőségét is.
Sosem gondoltam, hogy ez majd szóba jöhet nálunk. Hogy ehhez kell majd egyszer folyamodnunk. Hiszen... miért kellett volna?
Miattam. Miattam kellett.
Egy percig nem kaptam rendesen levegőt, és ahogyan éreztem és ismertem Hermione-t, tudtam, hogy ő sem. Nem tudom, hogy mi játszódhatott le benne, ahogyan kimondta a szót, de azt biztosan tudtam, hogy az egyik legszörnyűbb, legfájóbb mondat és szó volt, amit ki kellett mondania.
De nem mondta volna ki, ha nem gondolta volna át.
- Hermione... - kezdtem halkan, azt sem tudva, hogy mit mondjak.
- Ha ez kell ahhoz, hogy... a te lelki békéd megmaradjon, akkor... megteszem. Megtesszük - motyogta a feleségem, magabiztos szemekkel nézve rám.
- Hermione... - ejtettem ki még egyszer a nevét, miközben Scorpius hozzám bújt. – Nem kérek túl sokat?
De. Tudtam, hogy sokat kérek, még ha ki sem mondtam, hogy mit kérek. Nem tudtam, hogy képes lettem volna egyáltalán arra, hogy kimondom.
Hermione csak sóhajtott egyet. A szemén láttam, hogy zakatol az agya, hogy már valahol máshol van fejben.
- Szerintem... a tükörbe kell nézned, és látnod, hogy milyen ember lettél. Az ember, aki valaha voltál, sosem lenne képes ezen az ágyon ülni velem, nem lenne fia, és nem lenne... egy másik gyereke is. Nem hiszem, hogy túl sokat kérsz – rázta meg végül a fejét. A legtöbb ember őrültnek hitte volna ezekben a percekben Hermione Grangert. Én is őrültnek hittem.
– Nem hiszem, hogy egyáltalán bármit kéne kérned.
________________________
Két nappal későbbre kaptunk időpontot egy mugli orvoshoz, Londonba. Senkinek sem szóltunk. És bár Blaise és Pansy tudta, hogy Hermione terhes, nekik sem szóltunk. Nem akartunk egy újabb balhét idő előtt.
Amikor aznap leadtuk anyánál Scorpius-t, hogy vigyázzon rá, míg mi az orvosnál vagyunk, azt mondtuk neki, hogy csak vásárolni megyünk, és kettesben szeretnénk lenni. Igen, nem ez volt a legeredetibb hazugság a világon.
A fura kinézetű váróteremben ültünk, átkaroltam Hermione vállát, aki szorosan hozzám simult. Egyikünk sem aludt valami jól az elmúlt napokban. Mindketten őrlődtünk. A helyes, szerető döntés és a fájdalmas, félelmetes döntés között. Tudtuk, bárhogyan is döntünk, nem leszünk többé ugyanazok az emberek.
Azt kívántam, bárcsak azt tudnám mondani, nem érdekel semmi, szeretném ezt a babát. Szeretném, ha megszületne. És szeretném őt. De én ezt nem tudtam kimondani. Mert nem voltam benne biztos, hogy valóban ezt tudnám-e tenni.
- Hermione Malfoy! – akkor eszméltem fel, amikor az egyik nővér kimondta a feleségem nevét, aki rögtön fel is pattant, izgő-mozgó végtagokkal, megrántotta a kezemet és maga után húzott.
A doktornő Dr. Murray-ként mutatkozott be, és miközben Hermione felfeküdt a vizsgálóasztalra, elkezdett kérdezgetni minket, amire Hermione – természetesen – orvosi szakszavakkal válaszolt. Dr. Murray erre rá is kérdezett, mire a feleségem bevallotta, hogy ő is orvos. Próbálta kimenteni magát azzal, hogy egy másik kórházban dolgozik, London másik felében. Ami, ha úgy nézzük, nem volt hazugság.
- Szóval, azt gondolja, hogy terhes? – a nyelvemre kellett harapnom, hogy ne vágjak rá erre valami gúnyos választ. Na meg persze Hermione is rászorított a kezemre, miközben feltűrte a pólóját, hogy Dr. Murray rá tudja kenni az ultrahangos krémet.
- Igen, végeztem el tesztet – biccentett Hermione feszülten, másodpercenként kapkodta fel a szemét rám, én pedig próbáltam bátorítóan rámosolyogni. Amennyire ez sikerülhetett. – Majdnem három éve volt egy vetélésem, körülbelül két hónapos terhesen. Utána egy évvel újra teherbe estem, a fiunk majdnem egy éves, viszont... öhm... voltak komplikációk a szülés közben. Ezért... a történhető... balesetek miatt szeretnénk... az abortusz lehetőségét is fenntartani.
Hermione hangja megremegett, aztán elmondta a pontos kifejezéseket, amik a komplikációt jellemezték, a fennálló veszélyeket, mindent, ami elvezetett minket a döntésünkig.
Aztán... valahol a közepén... mindkettőnk megfagytunk, ugyanúgy, mint már egyszer. Meghallottuk a szívhangot. A sebes, de tisztán hallható szívhangot, Hermione hasából. Csak néztünk egymásra, és mindkettőnk szemeit ugyanazok a könnycseppek szúrták. Csak néztük egymást, szinte némán vitatkozva egymással. De a vitapontokat nem hallottuk, csak a szívhangot. A mi gyermekünk szívének hangját.
Sosem éreztem még ilyen szorító, kettészakító fájdalmat, mint akkor.
- Mielőtt az abortuszról beszélnénk... magukra hagyom önöket, hogy beszéljék meg, ezek fényében is – mutatott rá a monitorra Dr. Murray, amin... felvillant az ultrahangkép. Tisztán mutatva az apró kis testet, aki Hermione hasában rejtőzött.
Még.
A legkönyörtelenebb lépésnek éreztem ezt a doktornőtől, de... tudtam, hogy... ez máshogy... nem lehetséges.
- Draco... - Hermione halkan szólított meg, de én nem voltam képes ránézni. Csak a monitort bámultam, és az apró kis testet rajta. – Draco...
Csak ráztam a fejem.
Bumbum. Bumbum. Bumbum.
Ez ment a fejemben.
Ahogyan megláttuk őt a képernyőn... többé nem csak egy képteles, képzeletbeli, feltételeges valami volt. Hanem egy létező... gyermek. Aki ott volt. Létezett. És várt.
És az enyém volt. A miénk volt. Az enyém és Hermione-é.
- Draco... - ezt Hermione már szinte sírva mondta, és már majdnem könyörgött, hogy nézzek le rá. Ő szenvedve fogta a hasát. De nem fizikai fájdalmat érzett. A szószoros értelmében nem. Csak a szíve hasadt ketté.
Ahogyan az enyém is.
Mint ahogy mondtam, az életünk többé nem lesz ugyanolyan, mint volt. Akárhogyan is döntünk. Mindig lesz egy ezelőtt és egy ezután. Egy fordulópont.
Most már nekem is világos volt minden.
- Itt vagyok az első ultrahangon, hallom az első szívverését. Olyan mintha... kimaradnánk az összes elsőjéből. Ott leszünk vagy nem. Meg se történt még. De lehet, hogy nem is fog. Ott lehetnénk. De most olyan mintha... kimaradnánk, lemaradnánk mindegyikről. Ahogyan megszületik, ahogyan hazavinnénk, látnánk az első mosolyát, az első fogát. Amikor először olvasnánk neki. Az első lépései. Az első futása. Most olyan, mintha... az egész eltűnne, még mielőtt egyáltalán lenne lehetősége megtörténni.
Olyan volt, mintha egy ködös burok vett volna körül, mintha... nem is én lettem volna, aki beszélt, hanem egy szellem. A testem pedig csak egy porhüvely volt.
- Csak gondold végig... - kezdett bele Hermione habozva, megszorítva a kezem, hogy továbbra is nézzek a szemébe, miközben a szabad kézfejével megtörölte az arcát, amit könnyek borítottak. – A sors, a végzet, amiről mindig beszéltünk. Talán ez a vége. Talán azért vagyunk, azért létezünk egyáltalán, hogy ezt az életet létrehozzuk. Talán ő fogja megváltoztatni a világot.
Egy hitetlen mosolyra húzódott a szám.
- Nem fogadom el, hogy a történetünk rosszul végződik – ráztam meg a fejem.
- Nem végződik rosszul. Hiszen együtt vagyunk.
- Nem tudnék nélküled élni – ebben az egy dologban biztos voltam. Semmi másban nem az életben, de ebben igen. Az életemet feltettem volna erre. Minden egyes nap fel is tettem.
- És nem is fogsz. Érzem. Tudom.
Egyre jobban hinni kezdtem neki.
- Szerelmem... - megcirógattam a kézfejét, és közelebb hajoltam hozzá. – Olyan módokon is boldoggá teszel, amelyeken más sose tudna. Sokkal többet adtál nekem, mint amit valaha akartam, vagy megérdemeltem.
Vettem egy nagy levegőt.
- Nélküled... gyenge lennék. És egyedül lennénk. És egyedül annyira kevésre vagyok képes. De veled... mi ketten annyi mindent véghez tudunk vinni. Mi, ketten, együtt... túl tudunk jutni ezen.
Félve beszéltem, olyan heves szívveréssel, mint még soha.
- Komolyan gondolod? – kérdezte Hermione, a szeme tele volt félelemmel és szomorúsággal, kétellyel, hogy mi lesz velünk.
- Igen, komolyan gondolom – mosolyodtam el, és óvatosan az egyik kezemmel megérintettem Hermione csupasz hasát, elkenve a bőrén az ultrahang zseléjét. – Ő egy harcos. És nekünk harcolnunk kell érte.
Nem tudtam volna... megölni, megszabadulni tőle, elhagyni... miután... megláttam, hogy ott van. És a miénk. És létezik.
És még itt sem volt, de én már szerettem.
- Én... annyira félek, Hermione - vallottam be egy hitetlenkedő mosollyal.
- Minden rendben lesz – Hermione-ről látszólag is legördült az a rengeteg súly, ami miattam került a vállára. Most csak a mosoly, a remény és a boldogság világította meg az én angyalomat.
- És ha nem?
- Hidd csak el! Mikor nem volt nekem igazam? – viccelte el a szituációt egy pillanat alatt, majd, amikor elnevettem magam, Hermione feljebb húzódott, hogy két keze fogja az arcomat, egy meleg mosollyal. – Táncolunk majd a gyerekeink esküvőjén. Elkényeztetjük majd az unokáinkat. Én tudom. Megcsinálom! Megszülöm ezt a babát!
- Nem – ráztam meg a fejem, és ennél határozottabb még sosem voltam semmiben. – Együtt csináljuk végig.
Amikor megcsókolt... békét éreztem. Végre.
És mélyen éreztem, hogy... jól leszünk.
Mind a négyen.
_________________________
Pár nappal később, este az ágyban, Hermione a mellkasomra fektette a fejét, én pedig a hátát simogattam.
- Valaha... Meg tudsz tudni nekem bocsátani? – kérdeztem habozva, lenézve rá. - És ne mondd, hogy már meg is tetted, mert az rettenetesen toxikus kapcsolatra vallana.
- Nem kell megbocsátanom – rázta meg a fejét Hermione határozottan, és feljebb könyökölt, hogy a szemembe tudjon nézni, azzal a bizonyos, megrendíthetetlen pillantásával. - Nem igazán. Nyilván ezt fel kell dolgoznom. Ahogyan neked is. De... Tudom, hogy mit érzel. Hogy mit éreztél. Hogy miért mondtad azokat a dolgokat.
Összeráncoltam a szemöldököm, mire Hermione folytatta:
- Amikor kómában feküdtél... Én éreztem, percről percre, hogy belehalok. Az sosem csak duma volt, hogy nem vagyok, hogy nem vagyunk el nélküled. Én sosem voltam. Mindig kellesz, ahhoz, hogy teljes életet éljek. Csak... Szükségem van rád. Ahogy neked is rám.
Igen. Ezt is tudtuk. Mindig.
- De... A fiunknak is szüksége van... Rád. Rám. Mindkettőnkre – Scorpius. Igen. Ezt is tudtam.
- És... A második gyermekünknek is. Mindkettő gyerekünknek szüksége van. Mindkettőnkre – elmosolyodtam. Igen. Tényleg így volt. Mindkettőnkre szükségük van.
- Talán... Még mélyen, a szíved és lelked legmélyén van egy kis rész, ami még mindig szeret engem egy kicsit. Ami még mindig törődik velem. De megértem, hogy ha már nem szeretsz – magyaráztam hadarva. Egy újabb félelem vette az előző helyét. Úgy látszik, én egész életemben félni fogok valamitől.
- Nem. Nincs olyan kis részem – rázta meg a fejét még egyszer Hermione. - Ameddig az univerzum össze nem omlik. Éppen ez az, Draco! Az összes részem. Az egész lényem. Szeret téged. Teljesen, egészen. Éppen ez az... Még mindig szeretlek. Ezek után is. Mindig foglak. Ha ettől én leszek a legbolondabb ember a világon, akkor csak hajrá... higgye mindenki ezt!
Elnevettem magam, és odahajoltam hozzá, hogy mosolyogva megcsókoljam. Ebben minden benne volt. A választól elkezdve, egészen a köszönetig.
- Tudod... Kicsit mindig azt gondoltam, hogy egy csoda volt, hogy akkor, évekkel ezelőtt túléltem azt a támadást. Talán sosem éreztem azt, hogy megérdemelném. Most már tudom, hogy az a csoda nem csak értem volt. Sőt, nem is csak hármunkért. Hanem mind a négyünkért – tényleg így éreztem.
A mi kis csodánk. A mi kis újabb csodánkért.
- Sajnálom, Hermione - motyogtam, őszintén. - Sajnálom, hogy elvesztettem a józan eszem, amikor elmondtad, hogy terhes vagy. Sajnálom, hogy nem vártam meg, hogy te mit mondasz és önzőn viselkedtem. Sajnálom, amikor már majdnem feladtam a reményt, hogy együtt leszünk még, amikor te ezt nem tetted - amikor az irodámban éjszakáztam, nem mertem remélni, nem tudtam elképzelni, hogy valaha újra így fogunk egymás mellett feküdni. Nem mertem remélni sem.
- Ezért is vagy zseniális anya. Mert mindig ott vagy azoknak az embereknek, akiket szeretsz - egészítettem ki.
- Tudod, hogy... Ez sosem fog változni - mondta Hermione gyengéden.
- Az sem baj, ha változnia kell - hiszen kiérdemeltem a változást.
- Ember vagy, Draco. Hibáztál. Ha nem bocsátasz meg magadnak, ha nem próbálod elengedni, akkor fel fog téged zabálni belülről, minden egyes nap. Arra használd a hibáidat, hogy... hogyan lehetsz jobb. Ennél is jobb. Ne arra, hogy visszaemlékezz az összes hibádra, mert akkor az be fog téged rántani a mélységbe. Arra nincs szükségünk – bólintottam, amit ígéretnek akartam érteni.
Ezután Hermione visszafeküdt a mellkasomra, én pedig a hasát kezdtem el simogatni, elgondolkodva.
- Azt hiszem, ezúttal kislány lesz. Igen... Egy kislányt szeretnék. Akinek belenézhetek a szemébe, és a szívem belehasad, mert annyira, de annyira a gyönyörű és zseniális anyukájára emlékeztet.
Hermione csak nevetett, és azt mondta, ő ezzel elégedett lenne.
Én is.
________________________________
Radnóti Miklós: KÉT KARODBAN
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
______________________
Sziasztok!!!!!!!
6500 szó! 17 A4-es oldal Wordben!!!!!!!
12 nap alatt!!! úgy hogy elkezdődött a második szemeszter!!!!!!! Úristen!!!!!
Asszem most megérdemlek egy buksisimit 😂😂😂
Szóval... Hogy is mondjam? Érzitek hogy megoldottam az előző problémát? 😂😂 érzitek hogy most egy újabb fordulóponton vagyunk??? Mert azon vagyunk.
Hiszen... *drumrolls*
HIVATALOSAN IS JÖN A MÁSODIK MALFOY GYEREK!!!!
újra mehet a találgatás hogy milyen nemű lesz, hogy fogják hívni, milyen ember lesz!!!! 😂😂
Beszéljünk arról is hogy mit gondoltok erről a részről??? Szerintetek érthető volt Draco félelme, érthető volt, hogy Hermione megbocsájtott neki, érthető volt a pálfordulása???
Mondjatok negatívat, pozitívat, jót, rosszat!!! Mondjátok el hogy mit éreztek, hogy mire számítotok most!!!!
😍😍😍😍😘😘😘😘❤❤❤❤
Remélem most már nem akartok megölni 😂😂😂
Köszönöm, hogy még itt vagytok, hogy olvastok, hogy ösztönöztök!!!!!!