Krisztián
Ha valaki egy hete azt mondta volna, hogy „Figyelj, Krisztián. Fogadunk, hogy egy halott csávó fog kibékíteni Őzikével?" – Na, azt biztosan teli pofával röhögtem volna arcon. Akkor még biztos voltam abban, hogy a The walking dead összes zombija sem lett volna elég hozzá. Erre jött Petőfi, és kijavította a hibáimat.
Általában nem szerettem az ehhez hasonló közös feladatokat, mert nem szeretek mással dolgozni. Pont ezért nem érdekelnek a csapatsportok sem, mert én nem vagyok kompatibilis arra, hogy nálam rosszabb képességű egyénekhez alkalmazkodjam. Úgy vagyok vele, hogy aki nem képes az én szintemen teljesíteni, az takarodjon. Sem másra rádolgozni, sem helyette dolgozni nem fogok. Talán valahol Ági néni is tisztában volt ezzel, és talán nem csak Mary érdekeire gondolt, amikor kiosztotta nekünk ezt a csapatmunkát.
Nem lepődtem meg rajta, hogy Őzikével mennyire könnyű volt együtt dolgozni. Gyorsak voltunk, precízek és egyikünk a másikra licitált a jobbnál jobb elképzelésekkel. Alig kellett hozzá pár nap és már készen is volt a valaha készült legjobb prezi Sándor úr életéről és munkásságáról. Egyáltalán nem volt okunk az aggodalomra, vagyis én ezt hittem.
- Hé, minden oké? – kérdeztem Őzikét, mert láttam rajta, hogy ha tovább kevergeti a kis tejeskávéját, a benne lévő örvény még a poharat is beszippantja. Ötletem sem volt, hogy mi baja lehetett, de amióta teljesen befejeztük a prezentációt, minta összezuhant volna. Kérdésemre óvatosan felpillantott és szorosan a hasa köré fonta a kezeit.
- Persze, csak egy kicsit izgulok – vallotta be néhány hatalmas levegővétel után.
- De hát miért? – bukott ki belőlem a csodálkozás. - Hiszen tökéletesre csináltuk az előadást. Csak a diavetítésre oklevél járna! – mutattam rá, mert ez tényleg így is volt. Mary alapos gyűjtőmunkája és az én power point-om pont olyan jó kombónak bizonyult, mint a kávéja egy kis tejjel.
- Ühüm! – bólintott. - Az hibátlan, de... én nem... – magyarázta, miközben egyik kezével hadonászni kezdett, mintha ettől érthetőbb lenne, hogy mit is akar mondani. Persze nem így volt. Kellett pár másodperc mire eljutott az agyamig, hogy mi is a probléma forrása.
- Ó! Nem szeretsz emberek előtt beszélni? – esett le a húsz fillér. Hát persze, hogy ez a gond! Hogy lehetek ennyire hülye, hogy nem esett le azonnal?!
- Én... félek tőle – bökte ki, miután már nem rázta olyan határozottan a fejét, mint egy ideges kiscsikó. Hiszen Mary csak a könyvek között érzi igazán jól magát. Alapjáraton is nagyon csendes és szeptember elseje óta sem lett nagyobb közösségi ember, mint amilyen az első napon volt.
- Pedig nincs okod rá. Okosabb vagy mindegyiknél – világítottam rá és reméltem, hogy ez a kis biztatás elég lesz ahhoz, hogy jobb kedvre derüljön.
- Persze... de ha összeakad a nyelvem, és rosszul mondok ki egy szót, kiröhögnek... – Ó, tehát ez a valódi baj. Nem a szereplés az, amitől igazán fél, hanem attól, hogy a suttyó osztálytársaink esetleg kigúnyolják.
- Bárki, aki ki mer röhögni, azt ott helyben pofán csapom – mondtam ki gondolkodás nélkül és komolyan is gondoltam. Őzike ezt hallva elnevette magát.
- Hát, ha rájuk is így nézel, lehet, hogy csendben maradnak! – jegyezte meg és még mindig ott bujkált egy kis mosoly a szája sarkában. Erre nekem is mosolyognom kellett. Tényleg azt akartam, hogy egy jó élmények élje meg ezt a kiselőadás dolgot.
- Figyelj - mondtam, miközben átnyúltam az asztalon és bátorítóan megfogtam a kezét. - Nem fogsz rontani! – biztosítottam, mintha csak láttam volna előre azt a napot. - Okos vagy, sokat készültél. Esetleg próbáld azt képzelni, hogy ovisoknak magyarázol – javasoltam, bár a szint miatt, talán nem is tévedtem túl sokat. Sok osztálytársunk tényleg azon az értelmi mélységen tartózkodott.
- Ez nem olyan könnyű, bármikor lehet bárkinek nyelvbotlása... - válaszolta némi fáziskéséssel, nekem pedig abban a pillanatban esett le, hogy akaratlanul is megfogtam a kezét. Olyan gyorsan kaptam el a sajátomat, mintha csak megégetett volna Mary bőre.
- Izé bocsánat – szabadkoztam, miközben a lehető legmesszebb pakoltam a kezeimet Őzike közeléből. Ő is hasonlóan tett, az asztal alá az ölébe ejtette le a kezét és kissé el is fordította a fejét.
- Ha beszélgetés közben akad össze a nyelved, kijavítod és mész tovább – beszélt Mary, de azt hiszem csak azért, hogy elterelje mindkettőnk figyelmét az iménti kellemetlen helyzetről. – Ha az osztály előtt... akkor nem csak kiröhögnek jó hangosan, de hetekig ismételik a hibásan kiejtett szót a képedbe. Csak akkor állnak le hamarabb, ha akad valami más, viccesebb történés, amire ráugorhatnak.
- Csakhogy ez nem fog megtörténni! Teszek róla, hogy így legyen! – Mary erre csak bólintott, de biztos voltam, hogy a hatalmas magabiztosságom egyáltalán nem győzte meg.
- Köszönöm. Én pedig igyekszem nem emlékezni rá – ejtette ki a szavakat egy mély sóhajtás után.
- Meglásd hamarabb vége lesz, mint gondolnád – jöttem egy újabb biztató mondattal, de valamiért úgy éreztem, hogy hiába próbál meggyőzni egy kedves mosollyal, az aggodalma egy kicsit sem enyhült.
- Majd meglátjuk, ha már ott vagyunk!
***
A szerdai első óra úgy reppent el, mintha részt sem vettem volna rajta. Nos, valószínűleg azért, mert ez így volt. Persze Őzike már többször mondta, hogy fel kellene hagynom a lógással, de hát a szokás hatalmától nehezen szabadul az ember fia. Amúgy is kellett, még az az egy óra pihenés, főleg a fél éjszakás programozás után.
Magam is meglepődtem, hogy a legnagyobb feltűnés nélkül sétáltam be az épületbe. Mondjuk nem meglepő ez sem, tekintve, hogy a normális diákok ilyenkor az órán vannak, nem úgy, mint én. Már majdnem el is indultam volna a termem felé, amikor egy ismerős hang ütötte meg a fülem.
- Csá, Krisz! Újabb önmentés? – Nem tudtam nem vigyorogni a kérdés hallatán, ami akkor sem halványodott a képemről, amikor odafordultam zöld hajú, piercingekkel dekorált haveromhoz, Majréhoz.
- Szevasz, Majré – kezeltem le vele, ahogy odaléptem hozzá. – És, te hogyhogy kint? – csodálkoztam, hiszen még nem volt vége az első órának, ő meg itt dekkolt a folyóson.
- Kizavart a Skatulya... -közölte fintorogva. – Hogy szopogatná el a klórsavas kémcsövét!
- Mit csináltál, hogy kivágott? – kérdeztem és szinte biztos voltam benne, hogy valami nagy faszságot hallok majd.
- A franc se tudja! – bosszankodott sértetten. – Én csak békésen iszogattam a Red Bullomat meg csináltam egy szelvényt a tipp-mixre, amikor elkezdett rikácsolni, olyan hangerővel, hogy túlharsogta a zúzós metált a fülemben. Pedig az artikulálatlan hörgős részek a kedvenceim... - biggyesztette le a száját szomorúan, én meg nem tudtam eldönteni, hogy együtt érezzek vele, vagy beleröhögjek az arcába.
- Hát... sajnálom, haver – veregettem meg a vállát vigyorogva.
- Kösz az együttérzést – szipogott színpadiasan. – A legjobb barátom vagy! – magyarázta, de aztán röhögni kezdett. Azt hiszem, csak miatta bántam, hogy már nem voltam a végzős évfolyamban. Jó. Osztálytársak azért nem voltunk, de mivel az A és B osztálynak volt néhány közös órája, így párszor összebandázhattunk.
- Tudom, tudom – feleltem, miközben futólag a falon lévő órára pillantottam. Alig volt pár perc az órából.
- Figyelj, hallottál már a halloween buliról? – váltott hirtelen komolyra. Kérdésére a hajvonalamig ugrott fel a szemöldököm.
- Nem, és nem is akarok – közöltem kertelés nélkül.
- Na, ne legyél már ilyen kibaszott antiszociális! – kiáltott fel elégedetlenül.
- Sajnálom, hogy csalódást okozok – feleltem, de persze egyáltalán nem gondoltam komolyan. Az ilyenek pont olyan messze álltak tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől! Ám, a határozott válaszom ellenére egy feltűnően elégedett pofa nézett vissza rám. – Mégis mit műveltél? – érdeklődtem, mert valamiért olyan érzés kezdett a hatalmába keríteni, hogy én bizony szívni fogok.
- Megígértem a Dirinek, hogy fellépünk a bulin – ejtette ki könnyedén, mire úgy néztem rá, mintha kenderek kezdtek volna kihajtani a fejéből.
- Ho... hogy mit csináltál?!
- Csak annyi kérése volt, hogy nyomjunk egy kis Queent is, mert azt csipázza – mesélte vidáman, nekem meg viszketni kezdett az öklöm, hogy pofán vágjam. - Kaptam is az alkalmon és benyögtem neki, hogy te úgy is Freddie akartál len...- És ez volt az a pillanat, amikor elkaptam a pulóvere nyakát. – Krisz... alig kapok levegőt... - nyögte, ám nem hatott meg egy kicsit sem.
- Fura én nem így hallom – sziszegtem és állati pipa voltam.
- Ne legyél már ilyen! – váltott meggyőző hangsúlyra, miközben a kezeivel próbálta kiszabadítani magát. – Lehet, hogy neked ez nem fontos...
- Igen! Nagyon jól látod! Nekem ez egyáltalán nem fontos! – vágtam rá, miközben idegesen elengedtem őt. – Fel nem fogom, hogy lehetsz ennyire önző!
- Hogy én?! – akadt ki sértetten egy kiadós krákogás után. – Tök jó csapat vagyunk, de miattad csak a youtube-on futtatjuk magunkat! Itt az ideje, hogy törlessz egy kicsit! – A szám is tátva maradt a vádakra. – Kezdj barátkozni a gondolattal, hogy részt fogsz venni azon a szaros bulin, ha tetszik, ha nem! – kiabált velem, mire kirobbant a termük ajtaja és Skatulya tanárnő vérben forgó szemei villantak meg felénk.
- MAJRÉTI RÓBERT! – üvöltötte, mire az említett egy lapos pillantással sandított a tanárnő felé.
- Majréti Róbert Junior, ha kérhetem – szemtelenkedett, mire én hitetlenkedve kezdtem rázni a fejemet. Ez a hülye nyert egy szaktanáris kupont.
- MOST azonnal gyere be a terembe! – visította a tanárnő.
- Megyek, megyek... - mondogatta, de ennek ellenére nem indult meg a nő felé, hanem egyenesen rám nézett. – Krisz, ez nekem tényleg fontos. Ne legyél már, faszparaszt! – Ó, hogyan is tudna ellenállni az ember, ha ilyen kedvesen kérik.
- Még meglátom – adtam kitérő választ, majd a csengő hangjával szinkronban indultam el a terem felé.
- Ne meglásd, hanem gyere! - magyarázott utánam, de aztán nyöszörögni kezdett. – ÁU! A hajam! Tanárnő, ez már bántalmazás! Nekem jogaim vannak!
- Még egy szó, édes fiam és kapsz egy nyaklevest! – fenyegette a nő, én pedig röhögve indultam felfelé a lépcsőkön.
Ez a Majréti egy igazi idióta. Tipikusan az az ember, akinek fogalmas sincs arról, hogy mikor kell síkba rakni egy pofát, ha pedig ez nem lenne elég – márpedig az lenne – van annyira hülye is, hogy képes lenne tüzet rakni egy benzintartályon. Most meg ez az ötlete...
Persze régóta tudtam, hogy zenész szeretne lenni. Amióta csak megismertem folyton csak koncertekről meg turnézásokról álmodozott. Persze ezzel nem is lett volna semmi gond, ha nem akart volna ebbe a tervébe mindenáron belerángatni engem is. Sokáig nem is akartam vele együtt zenélni, de aztán addig-addig járt a nyakamra, hogy végül beadtam a derekam. Igaz, nem feltételek nélkül, ám nagyon úgy fest, hogy végül csak sikerült találnia egy kiskaput. Nem hiányzik a nyilvános szereplés, de úgy tűnik, ebből már nem tudom kiszövegelni magamat. Végig ezen a témán agyaltam, ahogy a termekből kiszállingózó iskolatársak gyűrűjében sétáltam, amikor hirtelen a megpillantottam Őzikét Bíborossal beszélgetni. A bulival kapcsolatos gondolatok úgy tűntek el a fejemből, mintha ott sem lettek volna.
Miért van ez megint itt? Miért hívta ki magához? Miért fest úgy, mint egy zavart kis kölyök? És Őzike vajon miért tűnik ennyire barátságosnak vele szemben? Aztán a ki nem mondott kérdésemre már érkezett is a hasonlóan ki nem mondott válasz: Azért, mert Őzike őt szereti.
Akaratlanul is ökölbe szorultak az ujjaim és a gyomrom is felfordult a gondolatra, hogy ez a tag ilyen alattomosan játszadozik egy olyan ártatlan lánnyal, mint amilyen Mary volt. Biztos voltam, hogy csakis erről lehet szó, mert mégis mennyi az esélye, hogy az iskola „sztár focistája" belezúg egy olyan kaliberű lányba, mint amilyen Őzike? Az ilyesmi csakis valami elbaszott tini drámában történik! Marynek is lehetne annyi esze, hogy felismeri, ha csak szórakoznak vele! Ennyire azért nem kellene fantázia világban élnie! A nyakamat rá, hogy abban a farokdíszben is egy páncélos lovagot lát!
Annyira felbosszantott ez az egész, hogy inkább be is vágódtam a terembe, de kétlem, hogy az a kettő egyáltalán észrevett volna. Nem túl vidáman dobtam le magam a helyemre és nem akartam mást, mint gyorsan zenét lövellni a fejembe.
- Nocsak, sikerült betalálnod a terembe? – hallottam meg magam elől egy feltűnően lenéző hangot. Vettem egy nagy levegőt, hogy inkább ne mondjam ki az első dolgot, ami az eszembe jutott.
- Nem mindegy az neked? – kérdeztem vissza, és nagyon igyekeztem visszafogni magamat.
- Hát képzed nem! – vágta rá és egyúttal az asztalomra is. – Rontod az osztályunk statisztikáját! – oktatott ki Helga, mire felröhögtem.
- Tényleg? A naplóban lévő jegyek szerintem mást mutatnak...
- Nem csak a jegyeidről beszélek! – folytatta a fröcsögést, majd összefonta a karjait a mellei alatt és tenyérbemászó fintorra rendezte a vonásait. – Bár ha már ott tartunk, az is felettébb érdekes, hogy ennyi mulasztással is kapod a jeleseket.
- Csak is összeesküvés elmélet lehet a dologban – asszisztáltam a tévképzetéhez. – Szerintem vizsgáltasd ki Böhlerrel is.
- Gúnyolódj csak! Majd én is fogok, amikor újra kibuktatnak az osztályból – vigyorgott a képembe elégedetten.
- Így legyen – tapsoltam a terveihez drámaian, majd úgy voltam vele, hogy most már eleget bosszantott ő is. – Ha egyéb okoskodni valód nincs, akkor húzz el a picsába – közöltem vele egy erőltetett mosollyal, amivel kiérdemeltem egy tipikus „pokolba kívánós", Helga pillantást.
- Fel nem tudom fogni, hogy a sok lány mégis mit lát benned, amikor nem vagy más, mint egy mocskos szájú tapló! - osztott tovább kitartóan, ám minden szava úgy pattogott le rólam, mint jégeső a cserepekről.
- Én sem tudom - vallottam meg a vállam. - Biztos híre ment, hogy jól nyalok - flegmáztam le lazán. Helga arca előbb hófehér, majd vérvörös lett, ahogy megértette a szavaim jelentését.
- Undorító vagy! - mondta az arcomba és biztos voltam benne, hogyha tehetné le is hányna, hogy ezt igazolja.
- És ennek ellenére még mindig itt vagy! - mutattam rá egy könnyed kar mozdulattal. - Mégis miben reménykedsz? - gonoszkodtam egy elégedett pillantással.
- Abban, hogy egyszer majd jól pofára esel! - harcolt tovább kitartóan, pedig biztos voltam benne, hogy nagyon megbántottam. - De szerintem nem kell sokáig várnom - folytatta meglepően elégedett hangon. - Valami azt súgja, hogy a jelentéktelen kis padtársad majd gondoskodik róla - jelentette ki, majd távozott, mint aki jól végezte dolgát. Ezzel mégis mit akart? Hogy jön ide Őzike? - Miközben Helga faszságában igyekeztem értelmet találni, pont összepillantottam a terembe visszaérkező Maryvel. Ahogy a szokásos mosolya megjelent az arcán, csak egy kérdés járt a fejemben:
Mégis mi az, amivel ő bántani tudna?