Mary Sue
Egy pillanatra elgondolkodtam, miért is jöttem el egyáltalán erre a napra. Mármint... sejtettem már az ebédnél is, hogy ez nem csak egy baráti séta lesz, ki az a hülye, aki egy ilyen meghívást nem randinak tekint? Én legalábbis jobban belegondolva annak tekintettem, ha már ilyen csinosan felöltöztem. Még a hajamat sem a tarkóm fölött kötöttem lófarokba, hanem magasabban, és anya egyik díszesebb hajgumiját kötöttem bele. Persze, ettől még nem lettem egy álomnő, valószínűleg soha nem is tudnék az lenni, de ez van, nem születhet mindenki szépségkirálynőnek. Ám azért egy ilyen alkalomra egy kicsit nem árt próbálkozni, vagy legalább a látszatát kelteni a dolognak.
Na várjunk. Végül is... miért akartam ennyire próbálkozni? Jusztint még mindig egy szép szőke hercegnek tartottam, aki emellett egy igazi elkényeztetett ficsúr, minden pomponlány álma, főleg Zitáé. Még a vak is látta a lányon, hogy már a gyerekeik nevét is régen kitalálta. És még mindig nem értettem, miért hívott el ide egyáltalán.
Ahogy csendben bámultam a várost, elmerülve annak szépségében, a gondolataim egyre csak kattogtak. Életemben először kaptam úgy rózsát egy fiútól, hogy örültem is neki, és nem éreztem magam kellemetlenül tőle, vagy nem csak kötelező ajándék volt valami ünnepségen. Még most is attól tartottam, hogy ez az egész csak egy csapda, egy rossz tréfa, aminek a végén kiröhögnek látványosan, de a jelek hol inkább alátámasztották ezt, hol cáfolták. Mármint... ha tényleg ilyen aljas lenne, miért érezném magam olyan biztonságban a közelében? De ha tényleg nem csak egy kalandnak akarna elcsábítani, hanem komolyan érdeklődne utánam, akkor nem próbálkozna olyan gagyi csajozós szövegekkel, mint amit az előbb bevágott. Könyörgöm, ez a kilátás csodálatos, azt hittem, ilyen csak filmekben van, és tessék, itt van ez a város, gyönyörű, még a lélegzetem is eláll tőle, hogy is hihetném el, hogy szebb vagyok, mint ez a csoda? Vagy egyáltalán... hogy is érhetnék Zita nyomába? Oké, nem nagyon bámultam az asztalnál, nem szeretem a turbékolást, ha nem ettem volna épp, bizonyára hamar lelépek, de az a lány egy igazi szépség! Én akkor sem tudnék olyan lenni, ha éjjel-nappal azon dolgoznék.
Ami viszont a leginkább furcsa volt, az az, hogy amikor végre kimondtam, mi zavar, egyszerűen csak elcsitított. Pedig nem volt kedvem egész nap azt hallgatni, hogy ilyen-olyan-amolyan csodálatosan szép lány volnék, mármint ha ez a cél, mert azt hiszi, hogy ezzel majd esetleg levehet a lábamról, akkor köszönöm szépen, de indulnék is haza.
Persze, idővel próbált javítani, megmagyarázni, hogy miért is bókolt nekem, de látszik, hogy nem érti. Amikor találkoztunk a házunk előtt, akkor jól esett, hogy csinosnak nevezett, de azt igaznak is éreztem, na! Hiszen én tényleg igyekeztem is az lenni! De az ilyen megjegyzései miatt egész egyszerűen nehéz komolyan venni!
Ám ahogy elkezdett mesélni magáról és a múltjáról, akkor újabb zavar jött. Egyik oldalról úgy éreztem, kicsit közelebb kerültem hozzá, másik oldalról nem értettem, miért is nyílt meg így nekem. Harmadik oldalról pedig minden egyes új információ további kérdéseket vetett fel bennem, ám úgy éreztem, ezeket jobb is, ha azonnal felteszem. Nem tudom, mi bátorított fel ennyire. Talán az az érzés, ami megint elfogott a közelében. Biztonság. Nem eshet semmi bajom. Vajon mitől van ennek a srácnak ilyen kisugárzása? Vagy csak én érzem ezt?
Azért amikor a könyvekre kérdezett rá, igyekeztem visszafogni magam egy kissé. Ő nem egy könyvmoly, bármennyire szeretném rázúdítani az összes lelkesedésemet a könyvek iránt, nem szeretném nagyon erőltetni a dolgot. Hiszen ahogy mondta, ő maga elég lassan haladt a saját könyvével. Érthető. Végül is sportoló, edzésekre is kell járnia a suli és tanulás mellett. Én csak hazamegyek, gyorsan letudom a tanulást, ami sosem okozott komolyabb nehézséget, aztán olvasok, amíg el nem alszok, csak addig teszem le a könyveket, amíg a szüleimmel együtt megvacsorázunk. Ha én járnék edzésre, vagy nem menne ilyen könnyen a tanulás, nekem sem lenne olyan sok időm olvasni. Hát még ha lassabban is menne, hiszen már-már csak ránézek a lapra, és el is olvastam két bekezdést!
Gondolataimat lassan elkezdte lefoglalni a város és a kilátás, csöndben ültem a padon Jusztin mellett. Így, hogy nem szól, nem mond butaságokat sem, kifejezetten jó érzés a közelében lenni. Szinte észre sem vettem, mikor dőltem rá a vállára és ő mikor fogta át a vállamat, de jól esett. Nem akartam ezt az idilli, békés pillanatot semmivel sem megtörni. Ő sajnos igen, ám mielőtt végigmondhatta volna a hülye kérdését, inkább befogtam a száját gyorsan, remélve, hogy ért a szóból. Csak ekkor tűnt fel, hogy megfogta a kezem.
Várjunk csak! Ez így nagyon romantikus volt. Mármint, tényleg nagyon randiszerű, és jó érzés, meg minden, de... még mindig nem tudtam hová tenni a dolgokat, így lassan felemeltem a fejem, hogy ránézzek, bele a szemeibe.
Alapjáraton nem szeretek mások szemeibe nézni. Az egy dominancia-harc, én pedig könnyen alulmaradok az ilyesmiben. Tudom, hol a helyem. Sokkal könnyebb úgy beszélnem valakivel, hogy nem a tekintetét bámulom, hanem legalább az illető mellé nézek. Sokan ezt bunkóságnak tartják, vagy valami elmezavar melléktermékének, pedig egész egyszerűen csak nehezebb úgy gondolkoznom azon, mit akarok mondani, hogy közben még farkasszemet is nézek valakivel, és a tekintetét bámulom. A reakciói túl sok információt hordoznak, és túl erős az emberi kapcsolat, amikor így egymás szemébe bámulunk, engem pedig az megakaszt a kommunikációban is. Legjobban csukott szemmel tudok beszélni vagy mesélni. Ám itt és most szükségem volt erre a roppant mély és erősen kapcsolódó interakcióra, hiszen tényleg tudni akartam a választ. A lehető legőszintébb választ a kérdésemre.
– Miért hívtál ide?
– Mert szerettem volna sulin kívül is beszélgetni veled. Tudod, nyugodtabb környezetben – magyarázta, és őszintének tűnt, de azért egy dolgot nem értettem.
– Beszélgetni? – kérdeztem vissza, mivel ez azért egy elég tág fogalom, és pontosításra volt szükségem. Mégis miről akart beszélgetni? A szépségemről? Vagy rólam? Vagy bármiről úgy, hogy nincs jelen senki, aki bámulhatna minket, vagy elkezdhetne féltékenykedni és pokollá tenni az életemet?
– Igen. Tudod, te elég érdekes ember vagy – válaszolt, és most mérget mertem volna venni rá, hogy tényleg igazat mondott. Ez egy kicsit zavarba is hozott, hiszen tényleg nem szoktam hozzá a bókokhoz, és bár a hazug bókokért keményen le is tudok szúrni bárkit, aki ilyen ócska trükkökkel próbálkozik, az igaz bókokat ritkán kaptam meg. Főleg egy korombeli sráctól, aki lássuk be, több értelemben is felbukkant már az álmaimban.
– Ó! Köszönöm – válaszoltam hát halkan, s egy pillanatra az merült fel bennem, hogy ha tulajdonképpen Jusztin nem viselkedne néha ennyire furcsán, és nem jött volna olyan nyilvánvaló hülyeségekkel, mint az a "minden srác irigykedne rá" dolog, vagy a kakaskodás Krisztiánnal, csak ezt a gyönyörű rózsát hozta volna nekem, majd ilyen békésen ücsörögtünk volna egymás mellett már a kezdetektől fogva, tényleg olyan lett volna, mint egy mesebeli herceg. Vagy akár a Kis Herceg. A rózsával.
– Az igazságot nem kell megköszönni – vont vállat.
– Most tényleg elhiszem, hogy őszintén beszélsz.
– Örülök neki – válaszolt, de ezt szinte már nem is hallottam. Elfogott egy különös érzés, szerettem volna kicsit közelebb hajolni hozzá, s talán neki is ilyen gondolatai támadtak. Hiszen most minden olyan romantikus, olyan tökéletes és jó érzés, és persze, igen, elég korai lenne, de...
"Tudom, az utolsó ember vagyok, akinek joga van ilyet mondani, nem is kell, hogy figyelembe vedd, vagy megfogadd, de ha lehet, vigyázz magadra."
Nem is tudom, honnan jutottak eszembe Krisztián szavai, de az biztos, hogy felráztak. Úristen, hát még csak ki sem mondta Jusztin, hogy randin vagyunk, vagy valami! Hová gondolsz, Mary Sue? Majdnem butaságot csináltál! Ám mielőtt tiltakozhattam volna, Jusztin eltávolodott tőlem, és zavartan megköszörülte a torkát, én pedig úgy éreztem, hasonlóan kell cselekednem. A rózsát, persze, tovább szorongattam, de inkább elfordultam, és még az alsó ajkamba is beleharaptam kissé, hogy ne mondjak most semmi olyat, amit nem kéne. A csend kezdett egyre kínosabbá válni, azon gondolkoztam, mit kellene tennem vagy mondanom azért, hogy ez elmúljon. Alapjáraton nem szeretek beszélgetést indítani, csak akkor, ha az fontos, vagy értelmes témáról van szó, de most úgy éreztem, muszáj lesz, és abban sem bíztam, hogy Jusztin bármi olyan beszélgetést el tudna indítani kínjában, amitől nem lesz kedvem rögtön legurítani a hegyoldalról. Nem vagyok agresszív típus, de ha elkezdené mondani, hogy milyen szép az időjárás, akkor nem tudom, sikerülne-e visszafogni magam. Máskor ilyenkor már rég elszaladtam volna.
Hogy az univerzum, a sors, Isten, esetleg csak a véletlen mentett-e meg minket ettől, azt inkább nem találgattam. Az orromat ugyanis egy nagyon kellemes, édeskés, sült tésztás illat csapta meg, és bár az evés számomra mindig csak muszáj volt, a jó illatok engem is kíváncsivá tesznek, ilyesmit pedig nem éreztem túl gyakran Seattle-ben.
– Ez milyen illat? – kérdeztem rá gyorsan, hiszen témaelterelésnek is jó, ráadásul lehet, hogy ez valami olyan finomság lesz, ami kifejezetten magyar termék. Amióta ideköltöztünk, még nem volt alkalmunk elmenni bármi olyan helyre, ahol magyar különlegességeket árulnának, palacsintát és lángost is csak akkor ettem, amikor otthon anya egyszer-kétszer úgy döntött, ideje sütni!
– Azt hiszem, kürtőskalács – válaszolt a kérdésemre, én pedig hirtelen felé fordultam az információ hallatán. Nem nézett rám, és gyanítottam, hogy még zavarban volt, és én is abban lennék, de az újdonság varázsa teljesen magával ragadott. – Kóstoltad már? – tette hozzá, én pedig elég nehezen fogtam vissza a gyerekes sikíthatnékomat.
– Nem, még soha! – kiáltottam fel, és fel is pattantam a padról, hogy körülnézzek. – Hol van? Hol van? – apró botlással indultam el Jusztin felé, mert úgy sejtettem, abból az irányból jön az illat. Az egyensúlyomat most azért sikerült megőriznem, de a gondolat, hogy végre, VÉGRE ehetek kürtőskalácsot, sokkal fontosabb volt, mint az, hogy mi is van a lábam előtt, és felbukhatok-e benne. Már rég megtanultam, hogyan kell felállni a sokadik esés után is!
A jég pedig megtörni látszott, Jusztin egy kis nevetéssel utánam is jött, és még mielőtt esetleg eltévednék, mellém lépett, és elvezetett keresett irányba. Úgy tűnt, már jól ismeri a helyet. Bár mellette sétáltam, mégis megszaporáztam a lépteimet kicsit, az utolsó néhány lépésnél pedig már nem vártam rá, gyorsan be is álltam a sorba, hogy onnan nézhessem át a választékot.
– Melyik a legfinomabb? – kérdeztem, félig hangosan gondolkodva, félig a mellém kerülő srácot kérdezve.
– Nekem a kókuszos a kedvencem! – válaszolt Jusztin erősen nézve a kínálatot, és úgy éreztem, szándékosan nem akar, vagy nem mer rám nézni. A választása viszont tetszett, én is a kókuszossal szemeztem, ám nem éreztem úgy, hogy hatékony lenne ugyanolyat kérni. Ahhoz, hogy dönthessek, mindet meg kell kóstolnom.
– Akkor én egy fahéjasat kóstolok meg most!
Nemsokára sorra is kerültünk, és leadtuk mindketten a rendelést. Elég nagy a kereslet, így a kürtőskalácsokat még gőzölögve kaptuk meg, alig bírtam a kezemben tartani, annyira átmelegítette a papírzacskót, amibe beletették. Nagyot szippantottam a felszálló, fahéjillatú gőzből, és sajnáltam, hogy egy kicsit várnom kell, mire meg tudom fogni rendesen a végét, és nem ég le a nyelvem sem tőle. Egy pillanatra bele is merültem abba a jövőképbe, amiben végre beleharaphatok, aztán hirtelen feleszmélve a kis táskámért nyúltam, amiben a pénztárcám lapult mobiltelefonom és lakáskulcsom társaságában. Ám ahogy felnéztem, megláttam, ahogy Jusztin mindkettőt kifizeti, és leesett, hogy végül is ő hívott el ide, ráadásul kevésbé van pénz szűkében, mint én, így tulajdonképpen több szempontból is reális a meghívás. Igaz, nem szeretek tartozni, de azért azt én is be tudom látni, hogy a meghíváskor erre is rábólintottam. Ha esetleg egy drága étterembe mentünk volna, mert Jusztin úgy döntött volna, hogy ő most valami szuperelegáns helyen akar vacsorázni velem, akkor sem várná el tőlem, hogy kiszenvedjem azt a hatalmas összeget, amibe kerülne az étel. És azzal, hogy úgy döntöttem, elmegyek vele, ezt el is fogadtam. Legfeljebb igyekeznék nem a legdrágább ételt megrendelni abban az étteremben, és nem is érezném olyan jól magam, mint egy szép kilátás mellett. Ahogy végzett, arrébb is álltunk, hogy ne zavarjuk a többi vásárlót, és lassan elindultunk visszafelé.
A pad még üres volt, így visszaültünk. Letettem magam mellé a rózsát, hogy ne zavarjon az evésben, aztán eszembe jutott a Bookworm Club, ahol egyszer megemlítettem, hogy Magyarországra költözünk, és Khalil kérte, hogy küldjek képet olyan finomságokról, amik kifejezetten jellemzőek erre az országra. Elővettem a telefonomat ezért, és lefotóztam az ölemben pihenő, gőzölgő kürtőskalácsot. A képet majd otthon elküldöm neki – gondoltam, aztán már nem bírtam tovább várni, eltettem a telefont, és a kalácsot sűrűn megfújva próbáltam meg letépni egy falatot a tetejéből. Azt Jusztintól lestem el, hogyan szokás a kürtőskalácsot fogyasztani, de elég logikusnak tűnt. Mivel a tésztát feltekerték, ezért a csík mentén könnyebben szétválik. A kellemesen meleg, puha, édes, a felszínén kissé ropogós, fahéj ízű finomság első falatjától már úgy éreztem, el tudnék olvadni.
– Sejtettem, hogy finom, de sosem hittem, hogy ennyire! – mondtam ki hangosan.
– Igen, az. Bár régen ez is jobb volt! – válaszolt egy kis nevetéssel.
– Akkor kár, hogy korábban nem tudtam enni! – tettem egy megállapítást, majd Jusztin felé fordultam. – Esetleg... megkóstolhatom?
– Persze! – adott választ Jusztin, és mosolyogva felém nyújtotta a sajátját. Az enyémet még mindig az ölemben pihentetve, két kézzel próbáltam meg letépni egy falatot a kókuszos kürtőskalácsból, majd megállapítottam, hogy ezzel az ízesítéssel is bejön! Két ízt ki is pipálhatok a listán, bár még mindig van néhány hátra!
– Melyik a jobb? – érdeklődött, mire az egyik kürtős kalácsról a másikra néztem.
– Nehéz döntés! Szeretem a kókuszt és a fahéjat is, és a többi ízt sem ismerem még!
– És hogyhogy ilyen jól tudsz magyarul? – tett fel Jusztin egy újabb kérdést, aminek ezúttal örültem.
– Édesanyám magyar. Amikor apával összeházasodtak, kiköltözött ő is Seattle-be. Apu is megtanult magyarul, engem pedig születésem óta két nyelven neveltek, így angolul és magyarul is jól beszélek.
Lenyeltem egy újabb falatot, hogy fogyjon is kicsit a kürtőskalács, és a várost néztem, ahogy a horizont lasan szivárványszínbe kezdett öltözni.
– Igazából... a szüleim megismerkedésének története az egyik legromantikusabb dolog, amit hallottam. Még nem találtam olyan könyvet, ami a nyomába érhetne! – jegyeztem meg elgondolkodva. Vajon amikor apa megkérte anya kezét, ők is eljöttek ide, és megnézték együtt a naplementét erről a padról? Esetleg ettek kürtőskalácsot?
– Elmeséled? – fordult felém érdeklődve. Belenéztem egyenesen a szemeibe, s széles mosollyal bólintottam egyet.
– Párizsban találkoztak... – kezdtem el, s részletesen elmondtam azt a történetet, amit már nagyon sokszor hallottam anyutól és aputól is, egyrészt, mert sokan voltak kíváncsiak arra, hogy sikerült összegabalyodniuk ennyire, másrészt, mert én is annyira szerettem hallgatni, hogy sokszor kértem őket arra, hogy estimese helyett ezt mondják el nekem újra. Remélem, én is ilyen szép történetet mesélhetek majd a gyermekeimnek az apjukról, a leendő férjemről.
– Ez annyira... mesebeli – szólalt meg, ahogy befejeztem a történetet. Az ég már erősen szürkült, ám a láthatáron még mindig látni lehetett a lemenő nap színeinek nyomát.
– Igen, az! – sóhajtottam egyet ábrándozva.
– Azt hiszem, ez az igazi szerelem.
Ismét elszakítottam tekintetemet a kilátásról, kezemben a már kiürült, összehajtogatott papírzacskóval és időben ismét magamhoz vett rózsával, és Jusztin felé fordultam.
– Olyan, amilyenről a legtöbb lány ábrándozik!
Egy röpke csend telepedett ránk ezen megállapítást követően, majd Jusztin hirtelen az órájára nézett.
– Sajnos, lassan indulnunk kell...
– Igen, jobb, ha időben hazaérünk... – értettem egyet én is, és fel is keltem a padról, tekintetemmel a legközelebbi szemetest keresve. Szerencsére egy útba esett a kocsi felé, így kidobtam a papírzacskót. Jusztin kinyitotta nekem a kocsi ajtaját ismét, és be is csukta, majd hazavitt. A kocsiban csendben ültünk ismét, ezúttal az éjszakai fényekben fürdő várost csodálhattam meg, s mire észrevettem, már haza is értünk. Megvártam, míg Jusztin kiszáll a kocsiból, átjön az én oldalamra, és kinyitja nekem az ajtót, majd segít kiszállni. A lépcsőház bejáratáig elkísért, ott pedig szembefordultam vele, és rámosolyogtam. Összességében azért kellemes volt ez a nap. Remélem, a következő alkalommal már csak a vidám pillanatok maradnak meg, és a kellemes beszélgetések. Már persze, ha lesz még következő alkalom.
Jusztin nem szólt semmit, csak egy mosollyal közelebb lépett, s valahogy éreztem, mire készül. Az iskolában nem akartam, hogy megöleljen, ám most valahogy helyénvalónak éreztem a dolgot. Most csak ketten voltunk, és nem a suli folyosóján. Most nem csak egy srác volt, akinek "tegnap összespagettiztem az Armani ingét", hanem az a srác, akivel tulajdonképpen elmentem egy randira. És így, itt és most kifejezetten jól is esett az ölelése. Talán hosszabban is tartott, mint kellett volna, de nem bántam. Nem tudom, hogy csinálja, de ő az első, akinek órákat tudnék tölteni a karjaiban, ha nincs senki, aki megzavarna minket. Bár lehet, hogy lett volna más is régen, de valahogy egyik sem volt az a típus, aki ölelgetni akart volna.
Egy arcra adott puszival végül elköszöntünk, ő a kocsijához ment, én pedig végül beléptem a lépcsőházba. Nem siettem tovább, csak nekidőltem az ajtónak, és sóhajtottam egyet. Aztán úgy mentem el egészen a szobáig, mintha a lábam csak alibiből érintené a talajt. Nem voltam éhes, így csak végignyúltam az ágyon, és folyamatosan a történteken gondolkodtam. Ez az egész... egyszerre baromi hihetetlen, iszonyatosan jó érzés, és persze, roppant mód bosszantó is. Hihetetlen, hogy pont tőlem akarna valamit egy ilyen srác, jó érzés vele lenni, a közelében, jó, ha megfogja a kezem, vagy átölel, de bosszantó, ahogy néhány dolgot lereagál, és az, hogy emiatt képtelen vagyok megérteni őt, és azt, hogy mindezt miért csinálja.
Végül, hogy gondolataimat eltereljem, elővettem az aktuális könyvet, s igyekeztem teljesen bele is merülni, mielőtt még belegajdulnék abba, hogy Jusztinon merengek.
*
Az olvasásból a telefonom pittyegése rángatott ki. Üzenet érkezett Messengeren, és én már tudtam, ki az! Andrea! Vele mindig nagyon sokat beszélgettem a neten, bár még sosem találkoztunk. Az ízlésünk kellőképp megegyezett ahhoz, hogy a legtöbb könyvet egyformán imádjuk, ám eltért annyiban, hogy egy értelmes vitát folytathassunk minden egyes sztoriról, amit elolvastunk. Letettem a könyvet, gondosan elhelyezve benne könyvjelzőmet, és a mobiltelefonomért nyúltam, ami az ágyam mellett volt. Jól sejtettem, ő írt.
"Hey, Sweetheart! Are you still awake?"
Egy pillanatig nem értettem a kérdést, aztán az órámra néztem. Háromnegyed kettő? Ennyire belemerültem volna a könyvbe? Nos, Andreánál még reális, hogy ébren van, New Yorkban most háromnegyed nyolc lehet, este. Gyorsan válaszoltam neki, természetesen angolul, hisz úgy kommunikálunk, és beszélgetni kezdtünk. Eleinte a könyvekről, aztán végül rákérdezett az iskolára is, hogy bírom a költözést, az időeltolódást, ami jogos kérdés, hiszen Seattle-ben még csak délután öt óra közelegne. Aztán szóba kerültek az új osztálytársak.
Sóhajtottam egyet, és elkezdtem mesélni. Valakinek muszáj volt már elmondanom, mi is történt, és az egyetlen, akinek adtam a véleményére, az Andrea volt. Miután beszámoltam a spagettiről, majd a könyvtárról, végre kinyögtem neki azt a... csókot. Egy darabig csak vártam a választ, s bár látta az üzenetet, sokáig nem érkezett reakció.
"Andrea?" – írtam neki, hátha csak elfelejtette, hogy beszélgetünk, mert valami dolga akadt. Válaszul csak három pontot írt. Aztán ismét három pontot. Végül betűket is kaptam.
"Kerüld el messzire azt a mocskot!"
Ez meglepett. Na, nem azért, mert én is messzire el akartam kerülni, csak épp amióta Krisztián kedves volt velem, folyton a miérteken gondolkoztam, és lássuk be, ma délután végül mégis megfogadtam a tanácsát, ellenére annak, hogy mennyire nem tartom semmire.
"Úgy lesz!" – válaszoltam neki gyorsan, és inkább folytattam a sztorizást, Jusztinnal és a randival.
"Őszintén, Szivecském? Ő sem szimpatikusabb!"
Sosem hallottam még Andrea hangját élőben, videón is csak egyszer beszélgettünk, de ő is inkább írásban szeret kommunikálni. Ám el tudom képzelni magam előtt minden mozdulatát és hangsúlyát! Persze, annyira nem nehéz, ugyanis Afro-amerikai, és bár alaphelyzetben pont úgy beszél, mint bármelyik átlagos lány az Államokban, amikor így kifejti a véleményét, hajlamos ugyanazzal a stílussal tenni, ahogy azt a filmekben láttuk minden sötét bőrű, harsányabb lánytól. Igaz, ez nála csak játék, de abban a videóbeszélgetésben nagyon jót nevettünk rajta, és az ilyen megnyilvánulásai azóta is így élnek a fejemben.
"Mi a baj vele?" – kérdeztem rá, nem mintha nem tudnám, vagy nem sejteném a választ, de tőle akartam hallani. Azaz olvasni.
"Ha egy pasit tényleg érdekelnél, nem csitítana el rögtön, amint egy kicsit is kényelmetlenné válik számára a téma!"
Ezen elgondolkodtam, és engem is pont ugyanez zavart. Mintha Jusztin csak elmenekült volna a szóváltás elől, pontosabban tett rá nagy ívben, hogy nekem mennyire volt kellemetlen az az érthetetlen, olcsó bókolása, ám ahelyett, hogy ezzel szembenézne, és foglalkozna azzal, hogy a viselkedése mikor zavar engem, egyszerűen csak leállított, és ment tovább a maga útján.
"Ebben van valami..." – írtam hát a választ.
"Még szép, hogy van! Majd ha fontosabb lesz számára az, hogy jól érezd magad vele, mint az, hogy ő nem akar veszekedni, akkor állj vele szóba, de addig kerüld el!"
"Uram, Igen, Uram!" – válaszoltam viccesen, és bár nem látta, még tisztelegtem is neki egyet.
"Na, ez a beszéd!" – válaszolt, s már épp azon gondolkoztam, mivel is folytassuk a beszélgetést, amikor feltűnt egy értesítés. Nem akartam hinni a szememnek. Krisztián... ISMERŐSNEK JELÖLT!
"Bejelölt!" – írtam meg gyorsan a híreket Andreának.
"Ki?"
"Hát Krisz!"
"A zaklató mocsok?"
"Igen!"
"Töröld a fenébe! Egy bocsánatkérés, és máris haverkodna?"
"Rendben!" – s már kattintottam is tovább a telefonon, hogy kitöröljem a jelölést, amikor számomra is nehezen érthető módon először csak megbillent, majd ki is fordult a kezemből a telefonom, én pedig utánakaptam többször is, de tovább fordult a kezemről, és fejjel lefelé ért le az ágyra. Tipikus én. Sóhajtva felkaptam a telefont, és azt láttam, hogy sikerült rossz gombot megnyomnom.
"Úristen! Kiesett a kezemből a telefon és véletlenül visszaigazoltam!"
"Látom, megjelent nálam is! Hú! Lehet, hogy egy tahó, de legalább a profilképe jó!"
Megráztam a fejem. A telefon pici képén nem láttam a profilképét, így végül rákattintottam. Nahát... ő is szereti a szép kilátásokat?
"Töröld ki, mielőtt észreveszi!"
"Azt hogy kell?"
"Még nem töröltél soha senkit?"
"Nem volt rá szükség, tudod, nem igazolok vissza olyat, akit utána kitörölnék!"
"Hát, ez rád vall! Na várj, segítek!"
Mindketten elkezdtük keresni, hol van a mobilon ez a lehetőség, de nem találtuk. Pedig biztos vagyok benne, hogy teljesen logikus, és a szemünket is kiböki, de őszintén szólva, a legnagyobb könyvtárban is pillanatok alatt kiismerem magam, de a mobilon egy pillanat alatt képes vagyok elveszni. És Andrea sem értett jobban a kütyükhöz, mint én.
"Feladom! Ha rákérdez, legfeljebb közlöm, hogy véletlen volt, és bevallom, hogy nem találtam meg a törlést!" – írtam meg végül Andreának. Ezzel egyet is értett, ahogy azzal is, hogy jobb, ha elteszem magam holnapra. Át kell állnom végre rendesen a helyi időzónára.
*
Ahogy beléptem az iskolai könyvtárba, megint otthon éreztem magam. Krisztián az ígérete óta nem tette még be ide a lábát, sőt, még a folyosót is messzire kerülte, így egy hét után már én is nyugodtabban sétáltam a polcok közt. Álmodni sem tudtam volna szebbet, annyira gyönyörű volt az egész, és könyvillatú, és csak az enyém! Na, nem mintha más diákok nem fordultak volna meg erre néha, de azért nem volt tömegnyomor, és ez alkalommal teljesen egyedül is voltam!
Egészen addig, míg be nem fordultam a sarkon. Egy ismerős alakot fedeztem fel, az egyik asztalra borulva aludt, pont, mint egy hete, nekem pedig földbe gyökerezett a lábam. Próbáltam nyugtatni magam, hiszen Krisztián még aludt, és reméltem, hogy megúszhatom a korábbiakat, ha nem próbálom meg kihalászni a könyvet a feje alól. Ám nem volt ilyen szerencsém, lassan felemelte a fejét és rám nézett.
– Mary Sue?
Nagy levegőt vettem, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy elfussak. A szomszéd soron keresztül talán sikerülne, de még mindig ő van közelebb a bejárathoz. Ám valahogy egyik végtagom sem volt hajlandó megmozdulni, szemben az övéivel, ugyanis felállt, s egyenesen a szemembe nézett. Akár egy ragadozó, aki rájött, hogy a kedvenc nasija épp sarokba szorult.
– Végre itt vagy! – mosolyodott el, s lassan megindult felém. Futni akartam, most, ebben a pillanatban, mégis, kővé dermedve álltam, és szinte megbabonázva bámultam végig a szemeibe, ahogy egyre közelebb és közelebb került hozzám. Mikor végre sikerült megmozdulnom, akkor is csak hátrálni tudtam, ám néhány lépés után a hátam könyvespolcnak ütközött. Krisztián elém állt, s két kezét a két oldalamon a könyvespolcnak támasztotta.
– Nagyon hiányoztál! – suttogta közelről, s egyik kezével végigcirógatta arcomat, egészen az államig, tekintetével is követve ujjai útját. Ahogy odaért, hüvelykujjával kicsit végigsimított az alsó ajkamon, majd lefelé húzta el ujját, s egyre közelebb hajolt. El akartam fordítani a fejem, de képtelen voltam rá. Pedig nem akartam, hogy hozzám érjen, azt főleg nem, hogy megcsókoljon, a testem viszont mintha egész másra vágyott volna. Lassan becsuktam a szemem, s felgyorsult szívdobogással vártam, hogy ajkai végre megérintsék ajkaimat.
Ahogy kinyitottam a szemeimet, a szobám plafonjának látványa tárult elém. A telefonomról hangosan szólt a Good Morning Starshine a Hair-ből, jelezve a hétfő reggelt. A néha tréfás időérzékem miatt a hét minden napján más dal keltett fel, így rögtön tudtam, milyen napra készüljek.
Úsztam a verejtékben, ahogy rémálmok után szoktam, így a következő pillanatban már inkább a fürdő felé száguldottam, hogy a zuhany alatt tudatosuljon bennem, hogy az előbbi csak egy nagyon, nagyon rossz álom volt.