H E R M I O N E
____________________
Másfél hónappal az esküvő után mondhattam el végre azt, hogy 1. minden egyes sarkot berendeztünk a házban és már nem járkáltunk a levitációval lebegtetett dobozok felett és 2. valamennyire meg tudtam szokni, hogy a Mungóban Malfoy gyógyító néven kiáltanak utánam. Talán ez utóbbi ment nehezebben.
És bár a hawaii barnaság kezdett lehámlani, a jókedvünk, a szerelmünk nem lankadt. Egy pillanatra sem.
Október végére arra lettünk figyelmesek, hogy a két kismamánk, Ginny és Laurel már majdnem három hónapos terhes. Mi, lányok teljesen be voltunk zsongva a hírtől, a fiúk pedig egyre idegesebbek lettek.
Az, hogy a kismamák száma Halloweenkor kettőről háromra nőtt, minket, engem és Draco-t nem lepett meg. Hiszen mondhatni számítottunk rá.
Mivelhogy Draco az egyik fogadást meg is nyerte.
Angelina és George félénken, de hatalmas vigyorral jelentették be a hírt.
Ez különböző reakciókat váltott ki a társaságunkból. Draco Malfoy például örömtáncot lejtett az Odú nappalijában, én pedig keserűen gratuláltam a párnak, mert bár nagyon örültem nekik, otthon ötven galleont dobtam Draco ölébe, amitől az önelégült Malfoy még jobban el volt telve magától.
A hír bejelentése után pár nappal, éppen Pansy-vel beszélgettem a Mungóban, az ebédszünetünkben, amit mindkettőnk legnagyobb csodálkozására, teljes nyugalomban, feladat nélkül töltöttünk el. Mióta hazaértünk a nászútról, mindketten, Draco is és én is, úgy dolgoztunk, mint a gépek. A rendes műszakjainkon kívül, 24 és 36 órás ügyeletben is voltunk. És az sem segítette a helyzetet, hogy Draco az Aurorparancsnokságon szintén hosszú órákat dolgozott, plusz őrjáratozott, így a házas életünk a minimumra korlátozódott. Hűtőből melegítettük fel a másik által elkészített vacsorát, majd a már alvó párunk mellé feküdtünk be az ágyba, vagy már azelőtt eltűnt valamelyikünk, hogy egyáltalán a másik felkelt volna.
Ez a következménye annak, hogy mindketten karrieristák és perfekcionisták vagyunk.
De ez a legilimencia kapcsolatunkat, vagy azt, hogy a hűtőn hagyunk üzenetet a másiknak, nem változtatta meg.
- Jól vagy? Mintha kicsit... Nyomott lennél ma - ültem le Pansy mellé, az éthordó edényemmel a kezemben. Pansy pár hete új kis kuckót kapott, ahova az auroroktól loptunk egy kopott kanapét is, és minden létező szünetben azon fetrengtünk.
Pansy hümmögött egyet, és fapofával beleharapott egy bébirépába.
- Mármint... Ginny, Laurel, most Angie terhessége... Nem érintett rosszul? - fordultam felé. Nem nagyon tudtam annyi ideig kettesben maradni Pansy-vel ahhoz, hogy erről tudjunk beszélni, Draco meg nem találkozott vele. Szóval nem tudtam kideríteni, hogy van. De ahogyan láttam... nem volt túl jól.
Mellékesen, a gyomrom sem. Korgott, de amint a számhoz emeltem a villámat, rögtön hányinger tört rám. Így inkább félreraktam. Hermione Malfoy-jal nem szórakozhat valami ebéd!
- Nem... Igen, persze - legyintett Pansy, elég rezignáltan. - Hogyne örülnék a legjobb barátnőimnek! Csak... Azt, hogy én ezt nem tudom megadni annak a férfinak, akit szeretek... Csak egy kicsit irigy vagyok.
Az ajkamba harapva bólintottam. De ő még mindig nem nézett rám.
Pár percet vártam, hátha folytatja. De nem tette. Így félreraktam az asztalra az ebédet, és közelebb szenvedtem magam Pansy-hez, az egyik karommal átkarolva őt. Egy pillanatig szenvedett, mintha el akarna lökni, aztán a vállamra hajtotta a fejét.
Éreztem, hogy remeg. Percről percre változott meg a lelkiállapota, darabról darabra borultak le a falai. Gyenge volt. És összetört.
- Nekem elmondhatsz bármit, ugye tudod? - kérdeztem halkan, elsimítva a haját, hogy lássam az arcát.
Amikor felnézett rám, a szeméből könnyek csorogtak.
Sosem láttam még Pansy Parkinsont sírni. Talán azért mert még sosem volt ennyire paffon.
- Tényleg boldog vagyok a lányok miatt - mosolyodott el, és hitetlenül megtörölte az arcát. Nem akarta elrejteni előttem. - Próbálok mosolyogni, próbálok erős maradni... De nem megy.
- Nem kell mindig erősnek lenned - Pansy mintha nem hitte volna el ezt a mondatomat. Megrázta a fejét, szinte sokkosan. - Már nem ebben a világban élünk, ahol el kellett rejtened az érzéseidet egy maszk mögé. Kiengedheted az összes fájdalmadat, szomorúságodat! Mert vannak emberek az életedben, akik melletted állnak és megtartanak, ha szét akarnál esni!
Pansy próbált nagyokat lélegezni, éreztem, hogyan mozog le és föl a válla. Próbált megnyugodni. Én pedig nem tehettem mást, mint segíteni neki. És ott lenni mellette, mert erre volt a legnagyobb szüksége.
- Annyira erős vagy, Pansy! Nagyon erős nő vagy - kezdtem el simogatni a karját. - De nem vagy egyedül. Nem kell egyedül megbirkóznod a dolgokkal.
Egy percig csendben maradt. Gondolom próbálta meggyőzni magát, hogy így van, hogy beszélhet, hogy nem kell csendben szenvednie.
És végre... beszélni kezdett. Először lassan, halkan, mintha attól félt volna, hogy valaki rákiált, hogy hogy merészel az érzéseiről beszélni. De később mintha rájött volna, hogy ez valóban segít neki.
- Világéletemben az sujkólták belém, hogy egy aranyvérűnek erősnek kell maradnia, bármi áron. Fel kell állnunk és tovább kell harcolnunk. Nekünk kell lennünk a kalapácsoknak a szögek között - ekkor emelte fel a fejét a vállamról, és a szemembe nézett. - El kellett rejtenem az összes fájdalmamat, az érzéseimet a Roxfortban, csak azért, mert Mardekáros voltam. Csak így lehetett elviselni, hogy megvetnek minket. És tudtam, hogy ha gyengének látnak... le fognak csapni rám. És a háború után sem gyengülhettem meg. Nem szabadott visszaszólnom az utcán azoknak, akik Halálfaló kurvának vagy áruló ribancnak neveztek. Nem szabadott megtörnöm.
Összeszorult a torkom, egyre jobban minden egyes kimondott szava hatására.
A háború után a legtöbbünknek így kellett élnie.
A háborúnak talán vége volt. De a következményekkel nekünk kellett megbirkóznunk. És velük élnünk.
- Ott volt nekem Blaise és Draco, egész életemben, akik ugyanazon mentek keresztül, mint én. Aztán... a háború után, találkoztam Theo-val - Pansy ekkor mosolyodott el először. Már Theodore Nott megemlítése mosolyt csalt az arcára. Ebből lehetett látni, és még tucatnyi más dologból, hogy mennyire szeretik egymást. - Ő volt az első, aki elfogadta a testem és lelkem minden egyes porcikáját, és nem vetett meg érte. Tőle... és tőletek, megtanultam, hogy nem mindig kell keménynek lennem.
Ez egy olyan dolog volt, amire határozottan büszke voltam. Hogy reményt, egy új életet és egy második esélyt tudtam, tudtunk adni olyan embereknek, akiknél ezt a világon senki nem érdemli meg jobban.
Pansy ekkor kiegyenesedett, a kézfejével megtörölte az arcát, és egy futó mosoly szaladt végig az arcán, szinte hitetlenkedve. Maga sem hitte el, hogy erről beszél. Ráadásul nekem.
- Tényleg örülök a lányok terhességének. Boldog vagyok miattuk, mert ez őket is boldoggá teszi - igen, pontosan ugyanezt éreztem én is. De tudtam, hogy más is van emögött. Ahogyan az én érzéseim mögött is. - De ugyanakkor... féltékeny is vagyok rájuk. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Merlin, ments! Nincs szükségem senki szánalmára. Talán nem gondoltad volna soha, de Pansy Parkinson nagyon is képes félni. Egyfolytában félek.
- Mitől félsz? - kérdeztem, remegő hanggal, óriási gombóccal a torkomban.
- Hiába mondta el Theo ezerszer, hogy szeret, hogy nem lesz semmi baj, még mindig attól félek, hogy... Malázárra, annyira hülyeség... Félek, hogy Theo egy nap elhagy valaki másért. Aki tud neki gyereket szülni. Félek, hogy szánakozóan fogtok rám nézni, amiért nem leszek soha Anya, hanem örökre csak Pansy néni maradok.
Kétségbeesítően hasonlított ahhoz, amit én éreztem valaha. Amit Draco-nak mondtam a majdnem halálos ágyán. Hogy nem akarok csak Hermione néni maradni. Hogy anya akarok lenni, az ő gyerekeinek az anyja.
- Igen, azt hiszem... a világ túl kicsi ahhoz, hogy mindenkinek különböző problémái legyenek - suttogtam, szinte szégyellve, hogy csak ez a mondat jött ki belőlem, és semmi bátorító vagy vigasztaló.
- Ti jól vagytok? - ráncolta össze a szemét Pansy, rálelve a mondatom mélyebb értelmére.
- Igen, csak... a nászúton vitatkoztunk... a gyerektémán - válaszoltam tétován.
- Azt hittem, hogy akartok gyereket - ráncolta össze a szemöldökét Pansy. Bólintottam. Nem ezzel volt a probléma.
- Akarunk is gyereket. Inkább az a kérdés, hogy mikor - helyesbítettem. - Draco most rögtön akar. Én... viszont várni akarok.
A kezembe döntöttem az arcomat, és kínomban felnevettem.
- Annyira vágytam arra, hogy hagyjuk abban a vitatkozást, hogy még egy idióta fogadásba is belementem! Annyira egyszerűnek tűnt akkor, annyira helyénvalónak! Most meg hülyeségnek tűnik, sőt hibának! - tört elő belőlem. - Pedig nem arról van szó, hogy nem akarok anya lenni! Atyám, persze, hogy akarok! Hogyne akarnék! Mindennél jobban! Draco-val főleg! Ha a jövőnkbe nézek, gyerekekkel látom magunkat.
- Akkor mi a probléma?
- Az, hogy annyira szörnyen félek - motyogtam. De bennem is átszakadt egy gát. Mert kimondtam. Kimondtam, hogy félek. És ezzel... legyőztem a legnagyobb félelmemet. - Hiába vagyok a generáció legokosabb boszorkánya, rettegek az anyaságtól. Mi van, ha valamit elrontok? Mi van, ha a gyerek jobban fogja szeretni Draco-t, mint engem? Hisz hogyisne szeretné jobban! Én leszek a szigorú szülő, és Draco-ért oda meg vissza lesznek! Mi van, ha az egész még túl korai, és kapcsolatunk sem bírja ki?
Itt megakadtam.
Mert egy olyan gondolatra akadtam az agyamban, amit még magamban sem mondtam ki eddig. De mintha azzal rájöttem volna a titok nyitjára.
- Tudod... addig nem igazán tudod, hogy mid van, ameddig el nem veszted. Én nem tudtam, hogy mennyire szeretnék gyereket, ameddig meg nem tudtam, hogy képtelen vagyok rá - szólt közbe Pansy, ezzel is hozzásegítve engem ahhoz, hogy gondolkozzak. - Te képes vagy rá! Tudjuk, hogy képesek vagytok rá, mert már egyszer megtörtént! Miért ne vágnátok bele?
- Éppen ez az! - hüledeztem, egy pillanatnyi fáziskéséssel, elgondolkodva. Képzeletemben felvillant a fejem fölött az a bizonyos villanykörte. Magam sem tudtam, hogy ez a problémám gyökere. Pedig olyan egyértelmű volt. - Egyszer már teherbe estem! És akkor elvesztettem a babát! Mi van, ha megtörténik még egyszer?
A két kezembe temettem az arcomat, mintha azzal a külvilág elől is eltűnhettem volna.
Olyan idióta voltam, hogy legszívesebben megpofoztam volna saját magamat.
Hogy nem találtam ki? Hogy nem jutott eszembe? Pedig Merlinre, annyira egyértelmű volt!
Griffendél Godrik gatyára, hiszen amikor megtörtént, én eltemettem magamban! Nem beszéltem róla senkivel. Mert amikor megtörtént, én nem tudtam arról, hogy mi is történt valójában. Utána pedig túl dühös, túl zaklatott és túl kétségbeesett voltam, hogy még az agyam azon bugyrába is belebújjak, ahol az az esemény rejtőzött.
Pedig emlékeztem rá.
Rögtön azután az éjszaka utáni reggelen történt, amikor Draco elhagyott és kitörölte az emlékeimet. Felébredtem, és az egész lepedőm tocsogott a vérben. Minden vörös volt. Még az alapból is karmazsin színű ágyneműt is átfestette. Remegett az egész testem. Az agyam zakatolt és tüzelt, a szívem képtelen volt lelassítani. És nem tudtam, hogy mi történt.
Úgy éreztem magam, mint egy gyilkossági helyszínen. Az összes szervem kicsavarodott magából. És éreztem, valahol mélyen, hogy ez így nincs rendben. Nem tudtam a helyére illeszteni a puzzle darabjait, de tudtam, hogy valami nagyon nincs jól. És ez a következő hónapjaimat is jellemezte. Tudtam, hogy hiányzik valami, mintha csak kiment volna valami a fejemből, mint amikor valami a nyelvünk hegyén van, de nem tudjuk kimondani.
Nem tudtam megfogalmazni, hogy mi történt. De azt éreztem, hogy valami nagyon rossz.
- A vetélés... - suttogtam, az ujjaim között felnézve Pansy-re, aki ugyanolyan lesokkolva nézett ki, mint amennyire én éreztem magam. - Atyavilág! Én akkora egy idióta vagyok. Hogy gondolhattam, hogy egy vetélés el fog múlni következmény nélkül? Anélkül, hogy beszéltem volna róla?
- Hermione, az nem a te hibád volt! - szólt közbe Pansy, közelebb csúszva hozzám, és a vállamat simítva akart rávenni, hogy nézzek fel rá.
- Ki hibája lett volna, ha nem az enyém? - túrtam bele a hajamba.
- Hermione! Azt sem tudtad, hogy mi történik veled! - kiáltott fel Pansy. - Az Exmemoriam volt! Összezavarta az agyadat, meg az egész szervezetedet! Konstans stressznek voltál kitéve! Nem csoda, hogy elvetéltél!
- Mi van, ha nem? Mi van, ha megtörténik még egyszer?
- Nem fog. Nem állhatsz így hozzá.
Csak megráztam a fejem.
- Hermione! - ismételte meg megint a nevem Pansy. - Emlékszel, hogy egyszer azt mondtad, hogy a szerelem néha kevés? De ez nálatok sosem volt így. Nálatok sosem csak szerelem volt. Mindig ott volt a hűség, a szenvedély, a tisztelet, az őszinteség. Még mindig ott van. Mindig ott lesz. És ezt te is tudod.
Persze, hogy tudtam.
Csak a bátorságot kellett megtalálnom, hogy belevágjak.
_________________
- Drágám! Megjöttem! - hallottam a kiáltást az előszobából, enyhén elfojtva.
- A konyhában! - egy kicsit hátradőltem, hogy Draco Malfoy ne csak a sikoltásomat hallja, hanem engem is lásson, pont a bejárati ajtótól.
A sütő előtt álltam, és drága férjem éppen időben érkezett, mert az utolsó adag sült krumplit mertem ki a forró olajból az edénybe, és a csirkeszárnyakon végeztem az utolsó simításokat.
A repertoárom nem volt sok, sőt viszonylag kevés ételt tudtam elkészíteni magamtól. Tehát nem voltam olyan tipikus vagy tökéletes feleség, háziasszony, mint például Molly Weasley vagy Ginny Potter.
- Ó! Csak nem...? - Draco-t nem kellett sokat noszogatni, az orra után ment és rögtön a konyhában találtam. Hátulról átölelte a derekam, az ujjai finoman a szoknyámból kihúzott fehér ingem alá csúszott, és gyorsan megcsókolt, majd a nyakamba temette az arcát, a kontyomból kicsúszott rakoncátlanul göndör tincseket félresimítva. - Vacsorával várod haza a férjedet? Azta! Nem is gondoltam, hogy ilyen titkos képességeid is vannak!
- Jaj, fogd be! - csaptam rá a kezére játékosan, félig felé fordulva. - Először is: az elmúlt két hétben én főztem, előtte pedig Narcissa kajáin éltünk, mert mindketten a belünket kidolgoztuk! Másodszor: ez csak csirke meg hasábburgonya! Harmadszor... Benne van a házastársi eskümben, hogy főzzek rád.
- Igen? Hol?
- Pontosan a Ne-hagyj-egyedül-viharban és a Ne-vitatkozz-baromságokon között - imitáltam gondolkodást, és a húsfogó eszközömet felemelve megfenyegettem.
- Rendben, rendben! Értem a célzást! - Draco mormogva bólintott.
- Ugye tudod, hogy az, hogy csinálok neked vacsorát nem azt jelenti, hogy úgy gondolom, hogy ez a feleség egyetlen és legfontosabb feladata? Inkább az van benne, hogy unatkoztam, éhes is voltam, és tudtam, hogy te is éhes leszel, amikor hazaérsz. Mellesleg, elég későn - mindketten láttuk, hogy milyen elvetemült dolgokra vagyok képes, ha unatkozom, ráadásul könyvem sincs . Előző héten például egy hatalmas parafatáblát ragasztottam a nappali falára, amire feltűzdeltem egy csomó képet kettőnkről, a barátainkról, a kis családunkról. Hogy az emlékeink mindig szem előtt legyenek.
- Persze-persze. De miért mugli ételt?
- Mugli hét van - ez volt a másik dolog, amit unalmamban dolgoztam ki. Az egyik héten varázsló hét volt, a következőn mugli hét, amikor is semmilyen házimunkához nem használhatott egyikünk sem varázslatot. Se főzéshez, se takarításhoz, se mosogatáshoz. Előre tudtam, hogy Draco-t őrületbe fogja ez kergetni, de úgy gondoltam, hogy szükségünk van rá, hogy ne lustuljunk el és képesek legyünk magunk is ellátni a mindennapi dolgokat.
Kibogoztam magam Draco öleléséről, hogy le tudjam állítani a gáz tüzét, kiszedtem egy tálba a húsokat és az utolsó krumpliszemeket is, majd megfordultam, hogy szembe tudjak nézni a férjemmel. A szemei kicsit fáradtak voltak, a haja kicsit kócos, de mindezek ellenére mosolygott és közben ragyogott. Nem is tölthetett volna el nagyobb boldogsággal, hogy miattam ragyog ennyire. Hogy ennyire örül, hogy lát.
- Milyen volt a munka? Elég sápadtnak tűnsz - simogatta meg Draco az arcomat, majd végül a nyakamon hagyta a kezét, finoman elsimítva a göndör hajtincseimet az útból.
- Csak fáradt vagyok egy kicsit - mondtam, megvonva a vállamat. Az ajkamba harapva gondolkodtam el egy pillanatra azon, hogy felhozzam-e a témát, ami nagyon esedékes lett volna. Végül összeszedtem az összes Griffendéles bátorságomat, és belekezdtem. - Beszélgettem ma egy kicsit Pansy-vel.
- Igen? Hogy van? Elég régóta nem láttam.
- Jól van, csak egy kicsit... zavart, azt hiszem. Zaklatott - próbáltam magyarázni. - A jövő hónapban mennek ahhoz az orvoshoz, akit tanácsoltam, hátha tud valamit mondani nekik. Nagyon remélem, hogy... találnak valami megoldást. Jót tenne Pansy-nek.
- Tudod... én is sokat gondolkoztam. A mi dolgainkon - húzta el a száját Draco, és megszorította a kezemet. Elbiccentettem a fejem, várakozóan néztem rá, fogalmam sem volt, hogy mit készül mondani, de végtelenül kíváncsi voltam. Amikor találkoztunk - ami az elmúlt hónapban nem volt valami sok -, kerültük a témát, talán csak véletlenül.
- Ha választanom kell közted és a gyerekek között... te nyersz. Bármikor. Ez nem kérdés - elmosolyodtam, mintha ennyivel el lehetett volna intézni ezt a dolgot. Az óvatos mosolyából tudtam, hogy szerinte se csak ennyi. De fontosnak tartotta, hogy ezt tudjam.
Tudtam.
A két kezébe vette az arcomat, nekem pedig már ettől könnybe lábadt a szemem, nem is tudom, hogy miért.
- Az apám és köztem... mi nem sok dolgot csináltunk együtt. De kviddics-meccsekre mindig kivitt. Ha csöndben maradtam és nem szájaltam sokat közben - forgatta meg Draco a szemét, én pedig keserűen elmosolyodtam. Napról napra nőtt a gyűlöletem Lucius Malfoy iránt, pedig már nem is volt életben. - És... sokszor elképzeltem, hogy amikor gyerekeim lesznek... akkor velük fogom nézni a kviddicset. És engedni fogom, hogy annyit dumáljanak, kiabáljanak és nyúzzanak közben, amennyit csak akarnak, jó hangosan. Bármikor.
Tudom, Draco, tudom! - akartam neki üvölteni, és jó szorosan megölelni. De a torkom összeszorult, mintha valaki fojtogatott volna, és mázsás súly nehezedett a mellkasomra, mintha valaki azon ülne.
Csak akkor realizáltam, hogy a könnycseppjeim kicsordultak, amikor Draco az ujjhegyeivel végigsimított a szemem alatt és eltörölte őket.
- Nem tudom, hogy mi a baj velem - vontam meg a vállam tehetetlenül, szakadozottan beszélve. - Az összes barátunk gyereket vár. Velem nem tudom, hogy mi baj van. De ha... ha becsukom a szemem, Draco... akkor gyerekekkel látom magunkat.
Fontosnak tartottam, hogy ezt tudja.
- Szeretem az életünket. Olyannak, amilyen most. És annyira félek... hogy ez esetleg megváltozik - motyogtam tovább.
- Azt én sem akarom. Oké? Nem hagyom, hogy bármi megváltoztassa a kapcsolatunkat. Azt soha, ami köztünk van - döntötte neki a homlokát az enyémnek Draco, megesküdve. Tudtam, hogy komolyan gondolja. Erre már mindketten megesküdtünk. Sokszor. És mindketten, minden alkalommal komolyan gondoltuk.
- Sajnálom, hogy olyan régóta ezt erőltetem. Én csak... téged akarlak - suttogta a férjem, az ajkai az enyémeket súrolták, de közben mélyen a szemembe nézett, a lelkembe látott.
- A tiéd vagyok. És a tiéd leszek, bármi is történik - szinte csak tátogtam, hang nem nagyon jött ki a torkomon. - De mi van, ha történik valami... valami baj? És az az én hibám lesz? Ha miattam lesz valami baj? Ha nem vagyok rá képes?
- Mi mindent meg tudunk oldani. Ketten. Együtt.
Magához húzott és szorosan megölelt. A vállára hajtottam a fejem, összekönnyeztem az ingét, de ő ezzel nem törődött, csak simogatta a hátamat. A fülembe suttogta, hogy minden rendben lesz.
És én hittem neki.
Egy perc múlva felemeltem a fejem, habozva felé hajoltam. Félúton találkoztunk, és a másikéra támadtak az ajkaink. A finomság csak nyomokban volt fellelhető a csókban, inkább... mintha a túlélés lett volna a lényeg. Mintha az, hogy egymást csókolhassuk, a létfeltételünk lett volna. A két kezében fogta az arcomat, én a haját kaptam és a hátán gyűrtem össze az ingét. Egymásba olvadtunk, kaptunk egymásba. Olyannyira, hogy az ajkam vérezni is kezdett.
Ellöktem magam a tűzhelytől, és lassan ellépdeltünk a konyhapultig, ahol semmi nem állt az utunkba.
Draco felültett a pultra, én pedig feljebb szenvedtem a combomon a ceruzaszoknyámat, hogy ne reccsenjen szét az anyag, miközben a férjem dereka köré tekertem a lábaimat. Megállás nélkül csókolóztunk, levegőt alig kapva, szinte fuldokolva. Már azt sem tudtam, hogy hol kezdődik ő, és hol végződök én. A nyelveink összegabalyodtak.
Mígnem...
Olyan gyorsan történt, hogy először fel sem fogtam.
Amint éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége, eltoltam magam Draco-tól. De egy pillanatig még ott maradtam, ülve, a kezemmel a szám előtt.
De utána, a gyomrom felkavarodása csak rosszabb lett.
Alig jutottam el a mosogatóig. Köhögtem, öklendeztem és hánytam egyszerre.
Draco rögtön ott termett mellettem, és miközben én a mosogatóba ürítettem a gyomrom csekély tartalmát, ő a hátamat simogatta.
- Igen, hajlamos vagyok ezt a hatást elérni a nőknél - próbált humorizálni Draco, amikor abbahagytam végre a hányást, és egy pillanatra felnéztem, hogy felnevessek. - Túl korai?
Erre újra elkezdtem öklendezni és hányni.
- Igen, határozottan túl korai.
________________
- Azt a rohadt! Veled meg mi van? - Pansy kezéből kiesett az éppen nekem hozott mappa, és összeráncolt szemöldökkel nézett le rám. Az asztalomnál ültem, a lüktető fejemet a tenyerembe támasztottam.
- Nem érzem magam túl jól - tényleg nem éreztem magam túl jól. Előző este óta sem csillapodott a hányingerem, már a fejem is fájt, enni pedig napok óta nem tudtam nagyon.
- Ja, azt látom. Tiszta sápadt vagy.
Felhúzott szemöldökkel néztem fel a barátnőmre, jelezve, hogy semmi újat nem mondott.
- Te sem nézel ki túl jól - néztem meg jobban a gyűrött arcát, remélve, hogy az, hogy rá figyelek, elterelem a saját rosszullétemről a figyelmemet.
- Aj, én rendben vagyok! Csak tegnap este megjött, és egész éjszaka görcsöltem. Theo azzal fenyegetőzött, hogy leköltöztet a nappaliba.
Pansy utolsó szavát már nem hallottam. Mint előző este, a gyomrom hirtelen kavarodott fel, és már fel is kellett pattannom, hogy időben kiérjek a mosdóba.
- Hermione! Jól vagy? - kiáltott utánam Pansy.
- Egy pillanat! - két öklendezés között tudtam válaszolni.
Miután gyorsan fogat mostam, az arcomat törölgetve mentem vissza a barátnőmhöz, aki összeráncolt szemöldökkel nézett végig rajtam.
- Mi van? A menstruációm ennyire felkavarta a gyomrodat? - nevette el magát a Parkinson lány. Én pedig ezzel egy időben megtorpantam. És úgy éreztem, hogy lepörgött az elmúlt pár hónap a szemeim előtt.
Menstruáció.
A jó büdös életbe!
Nem reagáltam, csak az asztalom mögé trappoltam és kirántottam a fiókomat. Alig kaptam levegőt, miközben könyékig túrtam a sok kacatban, hogy megtaláljam a határidőnaplómat.
- Hermione Malfoy! Mondd már! Mi bajod van?
Nem tudtam válaszolni. Csak kinyitottam a naptáramat és végigpörgettem az utóbbi hónapokat, a bejelölt napokat keresve.
Gyerünk már! Hol vagytok? Nem igaz! Ne! Ne már! Gyerünk!
- Hermione! - ragadta meg a vállaimat Pansy, kényszerítve, hogy felnézzek a lapok közül. - Hé! Mondd már!
Dadogtam.
Nem tudtam kimondani a mondatot.
- Azt hiszem... azt hiszem, hogy... terhes vagyok.
________________________
Sziasztok!!!!
nos igen. Ki lett mondva az a bizonyos mondat!!!! A mondat ami mindent megváltoztat! Hát ilyet!!!
Azt tudnotok kell hogy nem vagyok maximálisan megelégedve a résszel, szerintem a párbeszédek és a leírások is kicsit gyengék lettek, néha zavarosak meg összefüggéstelenek, meg lehet hogy kicsit gyorsan pörögtek az események.
Mindenesetre, remélem mindenkinek tetszett a rész! Mindenképpen írjatok nekem komment hogy mi tetszett, mi nem tetszett, mire számítotok ezután!!!!!
Ui. : igen, azt is tudom, hogy nem jött olyan gyorsan a rész és nem is lett annyira hosszú, mint szokott. elkezdődött az első évem az egyetemen, most szokom, szóval még én magam sem fogom tudni megmondani, hogy mikor fog jönni a következő. Szóval ezért előre is bocsi mindenkitől!!!