Jusztin
Az ebédet befejezve mindenki ment a dolgára, én pedig az iskola ürességtől kongó folyosóján sétáltam végig kezemben Zsuzsi paradicsomszósszal díszített könyvével. Lassan lépkedtem, leginkább azért, hogy séta közben alaposan tanulmányozni tudjam a könyvet, ami annyira elázott, hogy még gyújtósnak sem szívesen használtam volna.
Azon gondolkodtam, hogy visszaadjam-e a könyvet a lánynak, esetleg vegyek neki egy új, nem spagettitől ázott verziót, vagy egyszerűen hagyjam a fenébe a kedvességet. Végül a könyv újravásárlása mellett döntöttem, gondolataim pedig egy pillanat alatt a fogadás részleteihez kalandoztak.
Nem voltam benne biztos, hogy helyesen cselekszem. Sőt, tudtam, hogy nem. De mikor is érdekelt az engem? Igazából soha.
Őszintén szólva, egy pillanatig eszembe jutott az is, hogy inkább kifizettetem az inget a kis szerencsétlennel, és mindenféle hülye fogadás nélkül veszek magamnak fesztiválbérletet, de ezzel valószínűleg az apuka kéthavi fizujától fosztanám meg a családot. Alacsony érzelmi intelligencia ide vagy oda, erre még én sem lennék képes, még annak ellenére sem, hogy apám azt mondta, ő ezentúl nem hajlandó finanszírozni a szórakozásomat, hiszen már én is a tizennyolcat taposom.
Egyébként sem volt ellenszenves ez a Zsuzsi. Bár az egyetlen dolog, amire emlékeztem vele kapcsolatban az az volt, hogy gyönyörű barna szemei vannak, a ruhái pedig kicsit szerencsétlenül állnak már-már túlságosan vékony testén. Összességében aranyos volt, de nem hinném, hogy fogadáson kívül foglalkoztam volna vele egy pillantásnál többet.
Gonoszan hangzik, ha ezt kimondja az ember, de határozottan így van. Vannak emberek, akiket magunktól nem veszünk észre csak akkor, ha kaptunk valakitől egy hatalmas löketet.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közt léptem ki az iskolából. Azonnal megcsapott a kora őszi levegő melege, a Nap sugarai pedig éppen a szememet szerették volna kiégetni.
Reménykedve álltam meg az iskolai lépcső alján, és eldöntöttem: maximum öt percet vagyok hajlandó várni Őszerencsétlenségére, hiszen nem voltam benne biztos, hogy még mindig a suliban tartózkodik. Kezemben a paradicsomszószos könyvet szorongattam, néha-néha unalmamban meggyűrtem a lapjait, mondván, úgyis veszek neki egy másikat.
Magamon az izgalom jeleit véltem felfedezni, ez pedig engem is meglepetésként ért.
Sokat viszont nem kellett várnom: pár perc múlva kinyílt az iskola ajtaja, és kilépett rajta a lány. Tekintete ideges volt, zavart, mint aki éppen akkor szökött meg a kivégzéséről, majd mikor meglátott engem, szemeiben a félelem vészjelzői villantak fel.
Ilyen ijesztő lennék?
Alaposabban végigmértem a lányt: barna haja a feje tetején gondos copfba fogva csücsült, barna szemeit kerek szemüvege takarta, ami csak még furcsábbá tette az összhatást. Vajon ő is olyan, mint a filmekben? Ha leveszi a szemüveget és kiengedi a haját, hirtelen gyönyörű lesz? – gondolkodtam, miközben tekintetem a testére vándorolt. Nőies részei nem látszottak, amiben közrejátszhatott az az undorító ünneplő, amit minden tanév elején magunkra kellett ölteni, illetve vékony alakja is.
Arcát mégis muszáj volt még egyszer megnéznem. Volt benne valami különleges, valami olyan, amit másnál még nem láttam, de nem tudtam eldönteni, micsoda.
Nagyot nyeltem, és még egyszer gyorsan átgondoltam: akarom én ezt? Időm viszont nem volt rendesen belegondolni a dolgokba, hiszen láttam rajta, hogy ha azonnal nem szólítom meg, sírva rohan el, és többé nem is találkozom vele.
– Szia! Pont téged kerestelek – szólítottam meg kedvesen, de láttam rajta, hogy megrémült attól is, hogy egyáltalán hozzá beszéltem.
– Én... – kezdte dadogását. – Én sa... sajnálom, hogy összekentem az inged – mondta riadtan. – Kifizetem... valahogy – fejezte végül be mondandóját, én pedig próbáltam leplezni megdöbbenésemet.
Komolyan ennyire taplónak nézek ki?
– Nyugi, csak a könyvedet akartam visszaadni! – válaszoltam, és megpróbáltam egy nyugtató mosolyt villantani rá, de láttam, ahogy tekintete rózsaszín ködfelhőbe merül, és lovagias tettem után valószínűleg bármikor képes lenne a karjaimba omlani.
– Igazából... totál káros lett – húztam el a számat, és úgy tűnt, ezzel az ő kedvét is végleg letörtem.
A könyvért nyúlt, majd a kezébe fogva azt, pár pillanatig forgatta. Nem tudtam, mi a fene játszódhat le a fejében, de biztos voltam benne, hogy ez is olyan dolog, amit "mi, férfiak, sosem fogunk megérteni".
Ekkor történt meg az a dolog, ami miatt kikerekedett szemekkel álltam előtte: könnycsepp gördült le arcán, ez pedig elég gyorsan zokogássá duzzadt.
Nem tudtam, mit csinálhatnék, hogy ne az iskola lépcsőjén bőgjön az első napján, ezért magabiztosan vállára tettem a kezemet.
– Nahát! Ennyire fontos ez a könyv? – kérdeztem félig rémülten, félig csodálattal. Mi van, ha az a rohadt spagetti miatt szétázott könyv a halott nagyi által hátrahagyott egyetlen emléktárgy volt, és sosem lehet már pótolni?
Ugyan, Jusztin, mi a faszt gondolsz? – gondoltam át újra. Senki nem olyan hülye, hogy egy ilyen könyvvel járkáljon... Igaz? Meg egyébként is, miért foglalkozol ilyenekkel?
Apró, alig hallható sóhajt eresztettem el: tényleg megveszem neki a könyvet.
– Na, ne sírj már! Menjünk, veszek neked egy újat, jó? – mondtam válaszra sem várva. – Most rögtön – nyomatékosítottam.
A lány könnyfátyolán keresztül megláttam a semmivel össze nem téveszthető rajongást. Mintha legalábbis a hős megmentő lettem volna azért, mert megveszek neki egy könyvet. Zsuzsi még hevesebb zokogásba kezdett. Hirtelen közelebb lépett hozzám, fejét pedig a mellkasomba fúrta, ezzel telesírva a már így is foltos ingem. Egy pillanatig teljesen elfelejtettem mindent: a fogadást, azt, hogy leöntött spagettivel. Csak a zokogó újoncot láttam, aki a mellkasomnak dőlve megnyugtathatatlanul sírt. Kezeim hirtelen önálló életre keltek, és átöleltem a lányt, ezzel még közelebb húzva magamhoz.
Ez könnyebb lesz, mint gondoltam – ez volt az első gondolatom, amikor feleszméltem az együttérzésből. Finoman végigsimítottam Zsuzsi hátát, és hagytam, hogy szépen lassan megnyugodjon.
Nos, a megfektetős projekt akkor hivatalosan is elindult.
*
Szegény lánynak szinte loholnia kellett utánam a plázában, hogy mellettem tudjon maradni. Valószínűleg nem volt hozzászokva ehhez a gyorsasághoz, nekem viszont nem volt kedvem órákon keresztül a plázában téblábolni egy rohadt könyv miatt.
Persze, ha már ott voltam, bementem az egyik boltba is, hogy egyúttal lecserélhessem összekent ingemet egy tisztább és kényelmesebb ruhadarabra.
Szegény lány megszeppenve álldogált a bolt szélén, amikor fizettem, ezután pedig hely és idő hiányában a folyosón kihelyezett padon vettem át a pólót, amitől ő annyira zavarba jött, hogy inkább elfordult, és még valami angol felkiáltást is hallhattam tőle, ami azért igazán meglepett. Hiszen mégis, miért szólal ez meg angolul?
Azért el tudtam kapni a tekintetét, amiből annyi volt kiolvasható: inkább ne vedd fel azt a pólót! Ezen jót mosolyogva indultam el a könyvesbolt felé, Zsuzsi pedig végig a nyomomban volt.
Amikor viszont már közelről is láthatóvá vált a bolt óriás felirata, a lány begyorsított, én pedig direkt lemaradtam, hogy hátulról nézhessem a jelenetet. Valósággal berobbant a boltba, és kosár nélkül vetette be magát a polcok közé, én pedig jót szórakoztam lelkesedésén, miközben egy kukát keresve kidobtam a papírzacskót, amelybe foltos ingemet süllyesztettem annak levétele után.
Jézusom, de szeleburdi, még a kosarat is elfelejti – gondoltam nevetve. Így történt, hogy én vettem kosarat, és utána indultam, de közben a bolt által ajánlottak között megláttam egy vékonyka regényt, aminek Harminc nappal a világvége előtt volt a címe. Sosem olvastam rendszeresen, egy-két alkalom volt, amikor olyan könyv került a kezembe, amit érdekesnek találtam, azokat viszont valósággal faltam. Persze, erről senki nem tudott, bár nem éreztem úgy, hogy szégyellnem kellene, hogy Playboy magazin helyett könyvet lapozgatok.
Leemeltem egy példányt a vékonyka regényből a polcról, és a hátoldalán lévő szöveget átfutva úgy gondoltam, miért ne vehetném meg?
Az új szerzeményt a kosárba süllyesztve kezdtem el keresni Zsuzsit, akit végül három polcsorral arrébb találtam meg, amint éppen egy könyv gerincét simogatta, majd amikor mellé léptem, hirtelen visszatette azt a polcra. Hóna alatt fogta az ebédlőben tropára ment könyv vadiúj, még használatlan változatát, amit laza mozdulattal kihúztam onnan, és a kosárba ejtettem.
– Annyi szép könyv van itt – kezdte halkan. – A frissen nyomtatott könyvek illata körbelengi az egész boltot, és ez ad neki egy olyan hangulatot, ami miatt imádok itt lenni – mesélte, én pedig mosolyogva hallgattam.
Furcsa volt, hiszen mindaddig alig hallottam őt mondatokban beszélni, motyogás nélkül. Hangja alapból vékonyka és lágy volt, olyan, amit az ember szívesen hallgat pihenés közben. Nem volt erős, sem határozott, mégis volt valami jellegzetes abban, ahogy beszélt.
– Az előbb is láttam egy olyat, amit a napokban adtak ki – folytatta, amikor látta, hogy nem kívánok hozzászólni a témához. – Nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar találkozhatok vele! – áradozott tovább, én pedig próbáltam érdeklődve nézni rá.
Amikor úgy látszott, hogy abbahagyta a beszédet, szerettem volna valami témát felhozni, hogy úgy tűnjön, szeretnék vele beszélgetni.
Igazából hazudnék, ha azt mondanám, nem volt ténylegesen érdekes olyan lánnyal beszélgetni, aki nem a plázától, hanem a benne lévő könyvesbolttól volt elájulva.
– És ezt olvastad? – böktem a kosárban lévő, magamnak szánt könyvre.
Zsuzsi szemöldöke felszaladt, arckifejezése pedig egy pillanat múlva derűs lett.
– Te is szoktál olvasni? – kérdezte jókedvűen, miközben elfordította fejét, hogy el tudja olvasni a könyv címét.
Arckifejezése hirtelen gondolkodó lett, mintha az agyában a keresési előzményeket nézegetné, hogy megmondhassa, milyen is volt a könyv.
– Hát persze, hogy olvastam! – bólintott, majd nagy levegőt vett. – A megfogalmazása nem az igazi. Kezdő és gyakorlatlan íróra vall, pedig a téma maga igen érdekes. Ha az előadásmódja jobb lenne, talán az egyik kedvenc könyvem is lehetne! Kár érte, tényleg! – mondta nagy beleéléssel. – De jó helye van a polcon a többi közt – tette hozzá viccesen, mire én őszintén elmosolyodtam.
Igazán aranyos volt, ahogy ennyire beleélte magát a rövid kritikába, és örültem neki, hogy végre nem a motyogó kisegeret láttam, hanem egy olyan lányt, akivel nem csak a divatról meg az iskolai szurkolócsapatról tudok beszélgetni.
– Tetszik neked az a könyv? – váltottam hirtelen témát, és arra böktem, aminek az előbb még a gerincét simogatta.
Ha belegondol az ember, impresszív dolog az, ha egy lány a lábai helyett könyveket nyitogat, bár ez pont nem akkor a legjobb, ha csak meghúzni szeretnél valakit. Ha viszont komolyabb kapcsolatot szeretnék majd egyszer az életben, biztosan olyan lányt választanék, aki nem egy kispárna értelmi szintjén áll – gondolkodtam magamban, miközben a lány válaszát vártam, aki biztonságos közegben láthatóan felszabadultabban viselkedett.
– Igen, nagyon – válaszolta őszintén, és félénken elmosolyodott. – Talán... talán majd megveszem magamnak a spórolt pénzemből – tette hozzá fejét lehajtva.
Talán zavarban volt a tudattól, hogy anyagi szempontból nem igazán vagyunk ugyanaz a kategória.
Szegény lánynak biztosan nem ilyen első nap volt az álma, én pedig ráadásul imponálni is szerettem volna neki, így finoman átkaroltam a vállát, és halkan, mégis ellentmondást nem tűrve annyit mondtam:
– Tedd be azt is a kosárba nyugodtan!
A lány még motyogott valamit, de még ilyen közelről sem értettem, hogy mit. Ezután újra levette a könyvet a polcról, és még egyszer kérdőn nézett rám, amire én bólintással válaszoltam, így Zsuzsi végül belecsúsztatta a másik regényt is a bevásárló kosarunkba.
– Szeretnél még mást is, vagy mehetünk? – kérdeztem, mire csendeske hevesen megrázta a fejét, én pedig a kasszához indultam a kosárral.
– Oh, Jusztin, megint itt? – kérdezte a kasszában álló, negyvenes éveiben járó eladónő, ami nekem éppen kapóra jött.
– Igen, sajnos történt egy kis baleset, és be kellett szereznem egy könyvet – meséltem mosolyogva, úgy, hogy a mögöttem esetlenül ácsorgó lány is hallja.
Fogadni mertem volna, hogy fülig pirult zavarában, amikor meghallotta a megint szócskát, én pedig csak önelégülten vigyorogva fordultam meg kezemben a papírtáskával, amibe az eladó a könyveket pakolta.
– Szép napot, Jusztin! – köszönt el az idős hölgy, én pedig intettem neki egyet, és a pláza folyosója felé kezdtem terelgetni Zsuzsit.
Odakint kivettem a papírtáskából saját könyvemet, a másik kettőt pedig a zacskóval együtt a lány kezébe nyomtam, aki továbbra sem szólt semmit, úgy sétált mellettem, én pedig szerettem volna megtörni a síri csendet.
– Kereshetlek még? – kérdeztem hirtelen, mire a lány megtorpant, és az addiginál is jobban bámulta cipője orrát.
Mintha összeesküvés-elméletek játszódtak volna le a fejében, és mérlegelte volna kérdésem súlyát.
– Holnap találkozzunk a suliban valahol? – kérdezte zavartan, rám sem nézve, én pedig önkéntelenül felnevettem. Szegényt biztosan rettenetesen zavarba hozhattam, mert ezután már annyira sem szeretett volna rám nézni, mint eddig.
– Ez a huszonegyedik század. Bejelöllek facebookon – jelentettem ki egyszerűen. – Zsuzsi, igaz? – kérdeztem.
Erre a lány odakapta a fejét, szemöldöke a homloka közepéig szaladt.
– Zsuzsi? – kérdezett vissza.
– Zsuzsi – válaszoltam, és ennél a pontnál egyre kínosabbnak kezdtem érezni az eszmecserét.
– Nem Zsuzsi – mondta a lány. – Mary Sue Smith – közölte zavartan, és én is ugyanilyen zavarban voltam, hiszen szinte egész délután Zsuzsiként volt elkönyvelve a fejemben.
Felment bennem a pumpa Márk miatt, aki valószínűleg azért vezetett félre, hogy leégjek a csaj előtt.
De igazából figyelni sem volt időm haragomra, mert mikor elpillantottam Mary Sue válla felett, a kirakatban egy focilabdát és egy színben hozzá passzoló foci cipőt láttam kiállítva.
– A picsába! – szaladt ki belőlem, és hirtelen semmivel nem törődtem, csak megragadtam szegény lány kezét, és a pláza kijárata felé kezdtem rohanni, mintha legalábbis pillanatokon belül ránk omlana az egész.
– Hova rohanunk? – kérdezte zihálva, miközben én kinyitottam neki a kocsi ajtaját, és betessékeltem rajta, majd a másik oldalra rohanva én is bepattantam a járműbe.
– Elkéstem az edzésről – vallottam be, miközben beindítottam az autót. A motor felbőgött, én pedig semmivel sem törődve hajtottam ki a parkolóból, és az iskola felé kanyarodtam az elágazásnál.
Ideges voltam, és féltem, mi történik, ha esetleg leváltanak a csapatkapitányi posztról, csak azért, mert elkések az év első edzéséről.
Mary Sue csendben ült mellettem. Néha-néha odapillantottam a lányra, aki a szó szoros értelmében remegett.
– Nem a te hibád – mondtam ki végül, szememet le sem véve az útról.
Hosszú csend után végül egy pillanatra mégis odanéztem, hogy lássam, hol van Mary keze, ami combján pihent. Jobb kezemmel odanyúltam, és finoman aprócska végtagjához értem. Szinte éreztem, ahogy csak még jobban elkezd remegni, és akkorát sóhajt, hogy még az Alföldön is hallják.
– Sa... sa... sajnálom, hogy elkéstél miattam – mondta. Száját csak nagyon halk, erőtlen hangok hagyták el, és azt hittem, azon nyomban elájul, így fél kézzel kormányozva, csak egy-egy kósza pillanatra elengedve a lány kezét hajtottam az iskola felé, majd alig három perc múlva leparkoltam az első helyre, amit megláttam.
Egész testemmel Mary felé fordultam, aki falfehér arccal nézett vissza rám.
– Nem a te hibád – mondtam még egyszer, most már a szemébe nézve. – Hazatalálsz egyedül is, vagy elvigyelek? – kérdeztem, reménykedve abban, hogy nem kell még hazáig fuvaroznom a kisegeret, aki végül magától is nemleges választ adott.
Természetesen kinyitottam neki az autó ajtaját, és elköszöntem tőle, csak ezután rohantam az öltöző felé, hogy minél kevesebb időt veszítsek. Futás közben két dolgon gondolkodtam: azon, hogy ezzel a nagy sietséggel simán letudtam az edzés bemelegítés részét, illetve azon, hogy ez a Mary Sue nem rossz társaság.
Valódi volt, felénk és kedves, bár rettentő rossz beszélgető társ. Ennek ellenére élveztem az "együtt" töltött időt.
Egy kérdés kavargott bennem folyamatosan: biztos helyes az, amit teszek?