YOONGI
— Tudod, én csak nem tudom megállni, hogy ne kételkedjek valamiben. Az, ahogyan Gahyeon az előbb nézett... Nem gondolod, hogy van benne valami furcsa? — kérdezte Namjoon, egy kicsit remegett a hangja. — Úgy értem, Jiyoot egyáltalán nem hatotta meg a látvány. Úgy tűnt, mintha mindez normális lenne számára.
Csak bólintottam egyet válaszként. Igen, volt igazság abban, amit mondott. Amikor ebbe a rohadt dimenzióba teleportálódtunk, még mindig itt lebeg a szemeim előtt, Gahyeon hogyan esett össze. A szemei feketén csillogtak, az ajkai forrón lángoltak, a bőre színe elfakult. Nincs semmi értelme, de az, hogy ezt a saját szememmel láttam... Választás elé állít, kinek is higgyek inkább.
A gondolataim vonatja lerobbanni látszott, amikor Jin köhintett néhányat, hogy magára vonja a figyelmünket.
— Nos, nem gondoljátok, hogy Jiyootól ez teljesen normális reakció volt?
— Hogy érted ezt? — kérdezte Namjoon.
— Csak gondolj bele. Jiyoo már tökre hozzá van szokva, hogy hasonló illúziókat lásson, hiszen ő maga is képes ilyeneket gyártani. Csak nézz erre a házra, például.
— Hát igen, de...
— Namjoon... Próbáld meg egy kicsit, hogy nem bonyolítod túl a dolgokat. Ne aggódj amiatt, hogy valami rosszra fordul, és fókuszálj inkább arra, ami adott — ez volt a legokosabb dolog, amit valaha hallottam Jintől, és nem hittem el, hogy ma egyet kellett értenem vele. Ha sokat foglalkozunk a fejünkben gyártott problémákkal, akkor az lesz a vesztünk, még mielőtt rájönnénk, hogy tévesek voltak a felvetéseink. Ezért a legokosabb dolog, amit tehettünk, ha a most történő dolgokra összpontosítunk.
— Tudod, Namjoon, azt hiszem, Jinnek igaza van — tettem hozzá. Jin erre hálával telt tekintettel nézett rám, megköszönve, hogy őmellé álltam.
— Ja, tudom. Anyám, olyan hülyének érzem magam... Vezetőnek kéne lennem, erre én vagyok az, aki nem gondolkodik megfelelően. Túl sokat aggódtam — nyögte, miközben hátradőlt a kanapén.
A következő percekben azt magyaráztuk a vezetőnknek, hogy minden rendben van, semmi sem az ő hibája, meg ilyenek. Ó, istenem, nagyon nem az én terepem, hogy embereket felvidítsak ilyesmi helyzetekben... Hamar fel is adtam, és Jin kezébe adtam az irányítást, hiszen nem akartam, hogy bármit is elkúrjak. Miért vagyok ilyen egyáltalán?
Őszintén szólva, Jin nagyon ért ehhez. Egyszer például volt, hogy megsirattam egy kisgyereket valami miatt, amire nem szívesen emlékszem vissza, mire leblokkolt az agyam és nem tudtam, mivel nyugtassam meg. Szerencsémre Jin pont a közelemben volt, és mindent helyretett. Emiatt komolyan azt gondolom, hogy tökéletes partner vagy példaértékű apa lesz bárki számára.
De miért is gondolkodok ezen?
— Uh, Yoongi? — hallottam egy női hangot mögülem, mire felé fordítottam a fejem és láttam, hogy egy aggódó arckifejezést magán viselő Gahyeontól származott a megszólítás.
— Gahyeon, hogy-hogy itt vagy? Nem Jungkookkal voltál még az előbb? — tettem fel a kérdést ártatlanul, még ha sejtettem is, mi áll az arckifejezésének hátterében.
— Nos, ez a probléma. Jungkook még mindig nem jött vissza, pedig már majd' fél órája, hogy elment nekem üdítőt szerezni — szemei megbánásról tanúskodtak, így elhatároztam, hogy felajánlom a segítségem Jungkook megtalálását illetően. Nem akartam, hogy ez a kicsi lány magától induljon a keresésére, hiszen senki sem tudhatta, mi rossz történhet vele egyedül.
Azzal a mondattal, hogy segítek Gahyeonnak elintézni valamit, magára hagytam Namjoont és Jint. Jungkook eltűnéséről nem tettem említést. Ki tudja, Jin mit csinált volna... Istenem, el tudom képzelni, ahogy rögvest kiakad.
Felálltam, mire a lány azonnal elindult, maga után húzva engem. Elhaladtunk a többi srác mellett, akik a földön ücsörögtek a tábortűz körül. Jiminnel egymásra pillantottunk, mire rögtön felpattant az ülő helyzetéből.
— Hova mész, Yoongi? — kérdezte, követve minket.
Gahyeon megállt, és intett Jiminnek, hogy jöjjön közelebb hozzánk. Még jó, hogy rápillantottam, hiszen igazán szükségeltetik számomra egy közeli társ az ilyen szituációkban.
— Mizu? — kérdezte a fiú.
— Jungkook eltűnt — felelt azonnal Gahyeon.
— Mi? De én az előbb láttam a szoba fele menni, ahol a testvéreid voltak az imént. Kereste őket... Valami miatt — mondta nyugodt hangon Jimin, azonban láttam a szemeiben az aggodalmat.
Nos, ki nem lenne őszinte? Egy ilyen helyzetben elképzelhetetlennek tartom, hogy Kook csak így hátra hagyjon egy lányt. Bár, elismerem, néha meglehetősen kacér tud lenni, de ugyanakkor mindenki tudja, hogy egy igazi úriember.
— Ezután láttad még? — kérdeztem, mire Jimin a fejét csóválta.
— Nem. De megnézhetjük, hogy még abban a szobában van-e.
— Kérlek, vezess oda minket — fogta meg Gahyeon az ő kezét is, miközben a tekintetét a fiú szemeibe fúrta.
Így is tett. Jimin a ház egy gyéren kivilágított részére vitt kettőnket, a többiektől messze, egy szűk útvonalon át. Két ajtó állt egymás mellett, de Jungkook nyomát még mindig nem észleltük.
— Itt is lenne az a szoba — szólalt fel, rámutatva egy ajtóra az ösvény végén.
Pontosan ezután kinyílt az ajtó, felfedve a két testvért. Mintha tudták volna, hogy éppen közeledünk...
— Ó, helló! — köszöntött minket Jiyoo egy mosollyal. — Mi szél hozott erre titeket?
— Semmi, csak Jungkookot keressük. Láttátok őt? — ahogy feltettem a kérdésemet, a két lány arcára fókuszáltam. Az a képességem segített a detektívvé válásban, hogy képes voltam megmondani az emberek szándékát már csak abból, ahogyan rám néztek. A lányok tekintete azonban semmi gyanúsról nem árulkodott. Mindkettőjük kifejezése őszinte volt.
Ezután a fények, amik eddig gyéren világítottak, hirtelen elsötétedtek. A levegő meghűlt magam körül, és sokkal sűrűbb lett.
Senki nem mondott semmit, de éreztem, hogy valaki sikoltani akar. Hosszú idő telt el a csendben és szenvedésben, ahogy az egész társaságból senki sem mondott egy árva szót se. Még a levegővételek hangját sem lehetett hallani.
— Őt keresed? — egy ismeretlen női hang csiklandozta a fülemet, mintha valaki közel jött volna hozzám, hogy súgjon valamit.
A fények lassan felvillantak, felfedve egy fehér ruhát viselő lányt, aki egy tehetetlen Jungkookot tartott a kezében. A lány a talaj felett lebegett, és a vérfoltokkal átitatott szoknyáján át a lábára száradt vérfoltokon keresztül minden más apróság borzalmassá tette az egész helyzetet számomra. Belecsípve Jungkook pólójának hátába, lógatta a testét, mintha csak egy holttest lenne.
— Ismét találkozunk — egy vigyor jelent meg a képén.
— Handong, hogy kerülsz ide? — kérdezte Jiyoo, látszólag ezúttal ő is meglepődve tapasztalta a dolgok menetét. Még Yoohyeon is, aki végig nyugodt maradt, szemeit kitágítva meredt rá hitetlenségében. Látván ezeket a reakciókat, hevesebb tempóban kezdett el verni a szívem.
Talán... Túlbonyolítani a helyzetet nem is lett volna olyan rossz ötlet.
— Ó, unnie... Azt gondoltad, hogy nem tudunk bejutni az álomvilágodba? Azt gondoltad, hogy majd megvéd mindenkit, meg ilyesmi? Nos, tévedtél, mert ez csak a látszat volt. Tudtuk, hogy ide fogod hozni Gahyeont, szóval megvártuk a megfelelő pillanatot, amikor le tudunk csapni. Sokkal könnyebb egy másik álomvilágba lépni, mint az emberek világába, szóval gyakorlatilag csak megkönnyítetted a munkánkat. És most, hogy belesétáltál a csapdánkba... Jöttem megszerezni, ami a miénk — fejét Gahyeon fele fordította, mire éreztem, hogy a lány sokkal erősebben szorította a kezem, mint azelőtt. A keze remegett a félelemtől. — Véget akarunk vetni a játszmának — kuncogott. — A barátaid miatt egyébként ne aggódj, Siyeon tutira gondjukat viseli.
Ezzel az összes lehetséges kijáratot, amerre tudtunk volna menni, benőtte valamiféle fekete, tüskés bokor.
— Mögém, mindenki! — kiáltott Jiyoo. — Kizárt dolog, hogy bármit is nektek adjak.