A fiú
.........................
Mindenkit ma temettek.
Laura Waynt, aki mint kiderült egy hidegvérű gyilkos volt.
Amy Denzt és Johnson Gilbertet, akik gyávaságukban elszöktek és magára hagyták a lányukat abban a tudatban, hogy hallottak.
Viktor Dorohovot, aki egy hősként hunyt el. Egy hősként, akit meggyilkoltak.
És valahol Abigail Gilbertet, akinek eltemették a lelkét a történtek után. Aki most is mellettem ült, de zokogva siratta a barátját és a szüleit.
Mindannyiunkat temettek.
Engem, Nortont, Dariát. Az egész sulit, egész Woodburnt.
Az életet temettük el.
Abby Daria mellett foglalt helyet az egész temetésen. Tekintetével fogva tartotta Viktor képét, amit a gyönyörű fekete koporsó elé helyeztek. Éppen az apja tartott beszédet, de képtelen voltam a szavaira koncentrálni. Figyeltem azt a koporsót, aminek a fedele még nyitva állt és ha az ember volt olyan bátor, bármikor odamerészkedhetett és egy pillantást vethetett arra a fiúra, aki megmentette Abby életét, de ezzel meggyilkolta magát.
Abby és én szakítottunk. Ő döntött így. Ő tett tönkre engem, ő tette azt, hogy ezen a napon engem is eltemessenek a porhanyós talajba.
Ujjaimmal a vörösbársonnyal fedett széket birizgáltam és próbáltam valahogyan kizárni a hamis szomorúságot, ami körbelengte a területet. Mind úgy tettek, mintha sokat jelentett volna nekik Viktor, mikor csak egy volt számukra a rengeteg gazdag ficsúrból. Csak is az etikett, az illem miatt tették be ide a lábukat és jól begyakorolt könnyeket ejtettek. Ezzel a színjátékkal ellentétben ott voltunk mi. Abby hangosan zokogott Dariával együtt és én, ahogyan bámultam a fakó koporsót kitört belőlem a zokogás.
Csupán egy perccel kellett volna előbb jönnöm, csupán egy rohadt perccel kellett volna hamarabb odaérnem és Viktor még élne! Talán én feküdnék abban a koporsóban, siratná egész Oregon a rendőrfőkapitány fiát, de legalább a barátom élhetne. Legalább neki lehetett volna jobb élete.
És ezentúl nem maradt más bennem csak egy hatalmas homályos massza.
Három ember temetésére mentünk el, Waynt kihagytuk. Abby már így is vörösen pattogó szemekkel akart megindulni a ceremónia felé, hogy nyers kezekkel tépje szét a nő testét. De hibáztathattunk volna egy összetört gyermeki lelket? Laura Wayn beteg volt, ám őrületének oka volt. Meggyalázták és akármennyire is gyűlöltem őt életem minden percében, egyetlen gyermek sem érdemelte meg azt, amit az ő érzéseivel műveltek.
Talán csak egy bűnöst kellett volna említenünk.
Amy Denz. Minden borzalom elindítója. Egy ártatlannak hitt lelket kötött ez a mázsás súly. Talán miatta vesztette életét öt vörös lány, talán nem.
Itt mindenki hibás volt egy kicsit.
Norton csendben rugdosott maga előtt egy kopott követ és ujjaival Daria tenyerét simogatta. Abby és köztem két ember volt, legszívesebben mindenkit félrelökve szaladtam volna oda hozzá és a karjaimba kapva csókoltam volna ki belőle a szomorúságot. Szerettem őt és tudtam, hogy ő is szeretett, de a történtek tönkre vágták a lelkét.
Némán sétáltunk el az autókig. A méregzöld Mustang most is ragyogott a lágy napfényben, édes csillámokkal szórta tele a kopár vidéket, ami már süllyedt az őrá nehezedő csüggedtségtől.
Norton és Daria együtt távoztak nem köszöntek el, nem fojtottuk egymást hazug szavakba, egyszerűen leléptek és így próbáltuk mind megemészteni, hogy a hónapokon keresztül tartó hajsza véget ért.
Régen úgy képzeltem, hogy egyszerre fogunk rálelni a gyilkosra, miközben a nyomokat követve eljutunk a szobájáig, ott megbilincseljük és hősként távoztunk volna.
Hős.
Akkor azt hittem ez a szó azt jelenti, hogy mindenki rólam beszél, hogy szereplek az újságban, a tvben, plakátokon talán még egy szobrot is állítanak rólam az aulában. Azt hittem, hogy hősnek lenni jó érzés. Egyikünk azzá vált. Viktor Dorohov volt az egyetlen hős közöttünk. Ő volt az a fiú, aki nem gondolkozott, mikor cselekednie kellett. Feláldozta az életét és nem a dicsőségért, hanem azért mert a barátja bajban volt. Róla nem zengtek az újságok nem adták le a hírekben a történetét. Viktor Dorohov csak úgy meghalt. Amerika nem tudott róla. Mégis az emberekben, azok akik átélték ezt a téli poklot ők tudták, hogy Dorohov nem egy egyszerű orosz fiú volt.
Hanem egy hős.
. . .
Abby azonnal kipattant a kocsiból, mikor a kollégiumhoz értünk. Ujjait a zsebeibe fűzte, majd egy halk köszönömöt elmormolva próbált elmenekülni előlem. Figyeltem csillámló vörös tincseit, ahogy az arcába tódulnak a friss fürtök. Ajkait összeszorította és értetlenül figyelte az ujjaimat, melyek vékony csuklója köré kulcsolódtak.
- Mit művelsz? – kérdezte halkan. Összevonta a szemöldökét és kirántotta magát a szorításomból.
- Abby...
- Nolan – halkan beszélt. – Nolan már megbeszéltük ezt az egészet! Kérlek most hagyj!
Ajkai reszkettek. A szél a fürtökbe kapott.
- Mond meg, hogy nem szeretsz, mond a szemembe és ígérem békén hagylak!
Abby hitetlenül rázta meg a fejét.
- Azt hiszed, hogy nem szeretlek? Azt hiszed, hogy képes vagyok kitörölni téged az életemből pár hét alatt? Szeretlek Nolan az életemnél is jobban, de nem megy érted? – könnyek szöktek barna szemeibe, utána akartam nyúlni de megrázta a fejét. – Te vagy a mindenem, de nem bírom tovább. Először a szüleim, Viktor... túl sok haláleset! Hisz engem is meg akartak gyilkolni!
- Abby...
- Nekem ez túl sok! – susogta halkan. – Elmegyek innen! Daria még nem tudja – szipogva fordult meg. Csupán gyönyörű profilját láttam, pisze orrát, mely édesen kunkorodott édes és duzzadt ajkai fölött. Bozontos szemöldök és megannyi apró szeplő szétvetülve azon a gyönyörű fehér bőrön. – A szüleim meghaltak és nem vagyok 18 éves.
És hirtelen villant be minden. A lány az ujjaira nézett.
- Nemrég felhívtak, azt mondták árvaházba kell mennem, addig, amíg el nem intézik, hogy ki lesz a gyámom. Valószínűleg apám testvéréhez megyek Kansasbe. Még jövőhéten elköltözök innen. Jót fog tenni, mert el kell felejtenem ezt az életemet, tovább kell lépnem és véget vetni annak a szürke lepelnek, ami eltakarja előlem a világ színeit.
Hitetlenül ráztam a fejemet, de a lány bólogatni kezdett.
- Mindannyiunknak ez lesz a legjobb.
A lány lábujjhegyre állt és egy apró csókot lehelt cserepesre száradt ajkaimra. Mosolyogva intett egyet.
- Isten veled Nolan Lee!
Ez volt Abigail Gilbert utolsó szava hozzám. Isten veled Nolan Lee.
Éveken keresztül élt az emlékezetemben a vörös lány, képtelen voltam túllépni rajta, de az idő gyógyírként hatott megtört szívemre.
És végre én is ki bírtam ejteni a szavakat a számon:
- Isten veled Abigail Gilbert!
Kedveskéim!
El sem hiszem, hogy itt vagyunk.
Kifogytam a szavakból. Ez a történet már szörnyen régóta követett engem, ha jól tudom még 2016-ban kezdtem el a sztorit, és így 2018-ban fejeztem be. Két éven keresztül mellettem volt, mellettem voltatok ti is, akik végig velem voltak és el sem hiszitek mennyit jelentett nekem, mikor hulla fáradtan a suliból hazajövet az fogadott, hogy a fejezetek alatt megannyi csillag és komment fogadott. A megjegyzéseiteket olvasni szörnyen jó érzés volt és még egyszer, annak ellenére, hogy már milliószor ismételtem meg ezeket a szavakat, köszönöm! Köszönöm mindenkinek, aki velem tartott, aki szerette ezt a történetet.
Mert én imádtam írni.
Nolan és Abby párosa hihetetlenül a szívemhez nőtt és sosem tudnám őket véglegesen elereszteni. Nem hazudok ha azt mondom ők a kedvenc párosom!
És igen tényleg hosszúra sikeredett ez a történet, de remélem ti is annyira élveztétek az olvasását, mint amennyire én az írását!
Rengeteget gondolkoztam, hogy írok egy második részt a könyvnek és még mindig bennem él a vágy, hogy továbbra is megírhassam ennek a csapatnak a jövőjét, de nem vagyok benne biztos, hogy kell-e ezt tovább csavarnom.
És hát azt hiszem ennyi. El sem tudjátok képzelni, milyen nehéz belegondolnom abba, hogy ezentúl nem lesz többé Bíborfény, és ez szörnyen elszomorít.
Nagyon szépen köszönöm még egyszer minden egyes kedves olvasómnak, hogy itt voltatok velem!
Utoljára itt:
Puszil Mindenkit Kyra!