A lány
......................
Bárkinek is mondtam a suliban, hogy Roger nem lehet a gyilkos csak hamis pillantásokat és elvetett sutyorgásokat kaptam.
Nolan nem hitt nekem. A fejébe verte, hogy a gyilkos Roger és akárhányszor próbáltam vele megértetni, hogy nem ő az, csak legyintett és tovább ment. Nem hallgatott meg, mint régen. Nem próbált megnyugtatni, nem andalított el édes csókjaival. Nolan már nem volt a barátom.
Nolan már nem szeretett.
Daria volt az egyetlen hitem, de az utóbbi időben elhagyott. Elege lett abból, hogy képtelen voltam felfogni, hogy Roger a gyilkos. Hogy már nem kell tovább aggódni semmi miatt, mivel minden nyom rá mutatott. Norton pedig igazat adott az öccsének és a barátnőjének.
Viktor pedig nem szólalt meg.
Ő csak csendben hallgatott, nem mondott senkinek sem semmit. Ha megkérdeztem egyszerűen lerázott egy nem tudtommal. Mindenki ellenem volt és végén már kezdtem elveszíteni magamat.
Egy hónapja történt, hogy Rogert lecsukták életfogytiglannal.
Egy hónapja történt az, hogy vége lett a rémségeknek a suliban.
Egy hónapja hagytak magamra a barátaim.
Senki sem állt ki mellettem, nem adtak igazat. Egyszerűen átugrottak felettem és próbálták tovább élni az életüket, mintha mindaz meg sem történt volna.
. . .
Kint ültem a kollégium kertjében. Ujjaim között egy nedves fűcsomót forgattam. Sűrű gyökere a körmömbe akadt, világos színe pedig vetekedett az esőfelhők rút szürkéjével. A sár ráragadt az egyenruhámra, az apró hangya, ami végig mászott a bőrömön végül egy aprócska gomolyagként végezte az ujjaim között. Nem éreztem mást, csak ürességet. Még az sem rázott meg, hogy alig pár perce megöltem egy hangyát.
Lehunytam a szemeimet, markomban szétmállott a sár, kicsordult az ujjaim között. Halk puffanás mellett ért földet, de én nem engedtem pilláimnak, hogy szétnyíljanak. Nem rettentett meg a lomhán hulló eső sem, ami beleivódott puha tincseimbe, lassan lecsordulva a szemöldökömig onnan pedig a pilláimra csöppent. Továbbra is összeszorítottam őket, ujjaimmal együtt. Festett körmeimről lepattogzott a lakk, testemről lehullottak a védő falak.
Hónapokig bírtam, ahogy a szeretteim, a családom áttapos rajtam. Hogy nem hallgatnak meg. De itt a fenyvesek kérgei között elbújva, egy aprócska pagonyban, már nem éreztem magam egyedül.
A lábam alatt fodrozódó avar, a tűlevelek melyek sisteregve itták magukba az elhangzott szavakat. A lágy szellő, ami próbálta kitaszigálni belőlem a felgyülemlett rojtos feszültséget, csupa rózsaszín nyugalommal bélelve a hátra maradt üres helyeket. A szívemet foltozta. Vékony cérnaszállal szövögette repedezett szervemet, amit Nolan ezerszer megtaposott. A fájdalom, ami eddig uralt elszállt belőlem. Hallgattam a fejem fölött köröző hollók károgását, ahogy szárnyaikkal puha levegőbe vájva még magasabbra emelkednek. Hangjuk egy idő után elhallt, ahogy a szél cirógatása is. A cinkos cseppek beleivódtak a hajszálaimba.
Csend volt.
A dübörgő ég felharsogott. Éles villám szántotta fel a rút felhőket, a nap mögéjük bújt. Egyedül maradtam a hűvös levegőn.
. . .
Átfagyott csontokkal kocogtam fel a lépcsőn egészen a szobámig. Vágyaim kimerültek egy forró zuhanyban, tényleg nem vártam el sokat, mégis, mikor benyitottam nem várt más, mint Nolan Lee és Daria Fisher párosa.
Barátnőm éppen a fürdőszobába tipegett és valamit magyarázott a fiúnak, aki csupán egy fehér pólót viselt és egy rövidnadrágot, a pólója ráfeszült szálkás izmaira. Amint kitártam az ajtót mindketten felém kapták a tekintetüket. Daria értetlenül meredt rám.
Egyenruhám csuromvizesen tapadt a testemhez, csupa víz voltam.
- Abby...
De nem hagytam, hogy Nolan befejezze. Szakítani akart velem. Annyira éreztem.
Megráztam a fejemet és berobbanva a fürdőbe magamra zárt ajtó mögül feltört belőlem a zokogás.
Az a békesség, amit a természet belém ültetett hirtelen kiveszett belőlem. Újból maguk alá gyűrtek a fájdalmak, a sérelmek. A vízsugár alá bújva addig áztattam magamat míg végül teljesen fel nem forrtam. Könnyeimet elapasztotta a nedvesség.
Vártam.
Kintről semmi zaj nem hallatszott.
A kulcslyukon keresztül sötétséget láttam.
Talán elmentek volna?
Valószínű, hisz láthatták rajtam, hogy egyikük társaságát sem élveztem. Fellélegeztem és egy puha törülközőt a testemre tekerve kinyitottam a fehér ajtót. Csönd volt.
Már rég besötétedett. Rengeteg időt tölthettem a fürdőben, de ebben a pillanatban nem bírt foglalkoztatni semmi. Az ajtót becsukva hagytam, hogy a törülköző lecsússzon rólam és egy halk puffanás mellett földet érjen.
Vörös tincseim nedvesen gördültek le a vállamon, egészen a mellemig. Sóhajtva botorkáltam a szekrényemhez, de hirtelen valami forrót éreztem meg a derekamon. Először fel sem fogtam, hogy mi lehet az az édes érintés, amely a bőrömet forralta. Lehunytam a szemeimet. Csak ezután éreztem meg forró leheletét a bőrömön, dús ajkaival a nyakamra bukott, érzékien súgta a fülembe a nevemet.
- Nolan?
A fiú szembe fordított magával. Arcom megsemmisülten figyelte a srác arcát. Lágy pillák alatt rejtőző szürke gyémántok. Állának kecses íve, amely indaként olvadt nyakának élébe. Tökéletes formájú orrát az ajkaimnak érintette, hosszú fürtjei a homlokomat csiklandozták. Elvesztem benne.
- Hiányoztál.
Semmitmondó szavak voltak, mégis képesek voltak összeolvasztani a szívemet.
Mégsem bírtam viszonozni a csókját. Képes volt ennyi ideig lógva hagyni! Azt gondolta talán elfelejtettem a heteket, melyeket nélküle kellett eltöltenem? Átbukdácsoltam mindenki gúnyos megjegyzése felett, senki sem hitt nekem. Ezek után azt hitte egy szó reményében megbocsátok neki?
Nolan pillái felpattantak. A szekrénynek döntötte a hátamat, éreztem, hogy a kellemes fa hűvösen simul felforralt bőrömhöz. Vágyat éreztem. De egyben mérhetetlen fájdalmat.
Újból meg akart csókolni. Veszni hagytam az ajkait.
- Abby? – motyogta halkan.
El akartam tőle szakadni, de az egyetlen, amit elértem az volt, hogy ujjai még inkább a bőrömbe marjanak. Felnyögtem. Elvigyorodott, de csókját még mindig nem kapta meg.
- Hagyj! – susogtam megsemmisülve édes érintése alatt.
- Mi a baj?
Orrát az arcomhoz dörgölte. Nolan pontosan tudta, hogy mi a baj. Pontosan tudta, mi böki a csőrömet, mi szaggatja szét a szívemet, de szeretett volna csak úgy átreppeni felette.
- Azért jöttél ide, hogy megfektess? – csattantam fel és erősen eltaszítottam magamtól mellkasát. Ujjaival a csuklóm után kapott. – Mi van? Egy hónap után rájöttél, hogy neked barátnőd van?
- Abby...
- Ne szakíts félbe! – kiáltottam füstölögve. – Képes voltál életem legnehezebb idejében egyedül hagyni! Ott vergődtem a tetves padlón, szétszaggatott belsővel! Nolan engem megszégyenítettek! És te ott hagytál, hagytad, hogy megrohadjak – böktem a mellkasára. – Ezek után azt akarod, hogy egy csókodért megbocsássak neked?
Nolan lehunyta a szemeit.
- Mi van, elhagytak a szavak? – hangom megbicsaklott. Nolan az ujjait szemlélve elszakadt tőlem és hátrált néhány lépést, csupán addig, míg háta neki nem feszült a falhoz. Szürke szemeivel engem vizslatott. Az utcáról beszűrődő fénycseppek szétvetültek fehérbőrén. Ajkait a fogai alá kapta és szégyenteljesen leheveredett az ágyra, ami nem messze helyezkedett el tőle.
Olyan más volt.
Amikor még nem ismertem, nem láttam át a tökéletesen megkötött nyakkendőtől, a drága mandzsettával megkötött ingektől, sem tökéletesen beállt tincseitől. Nem láttam, hogy a teste egy idő óta már nem tükrözi hűen azt a valakit, akivé válni akart. Rohadt a lelke, nem azért mert ő akarta így, hanem amiatt mert a történtek idáig lökdösték. Nolan megfakult.
És most, ahogy ott ült egy galléros rövidujjú pólóban, egy elegáns fekete szövetnadrágban, melynek khaki színe megegyezett a cipőjével, megint nem láttam át a suvickolt külsőtől.
Tincsei a homlokába csimpaszkodtak, a kintről beszűrődő fény kíváncsian fedezte fel a szemöldökei közt keletkezett barázdát. Én is meg akartam fogni, csak hogy véglegesen eltüntethessem onnan.
- Nem tudom mi ütött belém. – Nem nézett fel. A cipőjét figyelte és a két szimmetrikus masnit, amit a cipőfűzőjéből kötött. Elmosolyodott és megpiszkálta őket. – Elfogott az érzés miszerint vége, már nem kell amiatt aggódnom, hogy megsebesülhetsz, hogy végre búcsút mondhatok egy problémának a sok közül. Ez a szabadság zavart össze – egy hatalmasat nyelt, megcirógatta borostás állát.
Térdeim megremegtek, nekidőltem az ajtónak. Meztelen gerincem végig csusszant a faanyagon, észre se vettem, hogy még mindig meztelen voltam. Magamra kaptam egy földön fekvő pólót és tovább figyeltem Nolant. Addigra a tekintete teljesen ellágyulva követte a mozgásomat. Szívem dübörögni kezdett.
- Gyere ide – susmogta. Megráztam a fejemet, de Nolan eltökélt tekintete arra vezetett, hogy elhagyjam eddig felmelegített helyemet és óvatosan az ölébe csusszantam. Tekintetével rabul ejtett, de nem térhetett el a témától. Nolan az ujjaival a sebtében felkapott pólóm alá barangolt. – Megijedtem, hogy az, amit éreztem nem csupán védelmező ösztön volt - ne érts félre, nagyon szeretlek -, de akkor úgy gondoltam, hogy talán mindezt egy bátyi aggódó érzelem szült. Összezavarodtam. Aztán te is jöttél azzal, hogy Roger nem lehet a gyilkos; a pillanatnyi nyugalom, amit éppen csak megízleltem hirtelen apró darabokra tört. – A pólóm anyaga legördült a hátamon, így újból meztelenül hevertem előtte. Nolan a mellkasomra hajtotta a fejét, kunkorodó fürtök olvadtak a markomba. – Kerülni kezdtelek, próbáltam összerakni a dolgokat magamban és végül arra jutottam, hogy szerelmes vagyok beléd, nagyon sajnálom, hogy ott hagytalak.
Fejét felemelte és a szemeimbe pillantott.
- Roger nem a gyilkos!
Nolan idegesen hunyta le a szemeit. Újabb pillanatnyi nyugalom rebbent szét, mint megannyi pillangó, ami másodpercek alatt robban szét apró szirmokra, az emberi szem képtelen felfogni. Egyik percben még ott volt, és a másikban már sehol.
- Abby kérlek csak mérd fel a bizonyítékokat, látni fogod, hogy minden jel rámutat! – cirógatta meg az arcomat.
- Nem hiszel nekem? – csattantam fel, már el akartam mozdulni, de ujjai láncként húztak vissza. – Minek jöttél ma ide, komolyan Nolan!
- Mert kurvára szeretlek, te lány! – suttogta kétségbeesetten markolva az arcomat.
- Ha szeretnél értenéd, hogy Roger nem lehet gyilkos – leráztam magamról az ujjait és összeszedtem a ruháimat. – Ha végre-valahára tudnál nekem hinni!
Áthúztam a fejemen a pólómat, mire a fiú felmorrant.
- És te? Te nem gondolhatnál bele abban, hogy lehet csak amiatt értetted félre az egészet mert este volt? Csak annyit kérek tőled...
- Menj innen! – kiáltottam rá dühösen. – Menj innen, ha képtelen vagy hinni nekem!
Nolan kihúzta magát. Beletúrt a hajába és megpörgetve az ujjai körül a slusszkulcsot egy utolsó pillantást se vetve átlépte a küszöböt. Nem hazudok ha azt mondom kitépte a szívemet. Aztán megtorpant. Tekintete felperzselt.
- Ha most elmegyek ugye tudod, hogy már nem leszek neked senkid se? Ugye tisztában vagy vele, hogy akkor szakítunk? – a markába szorította a kulcsot. Tekintete éles volt, gyilkolt vele.
Könnyek szöktek a szemembe, láttam, hogy Nolan a cseppeket látva megingott, de képtelen volt elereszteni a büszkeségét. Vakon tapogatóztam én is a sajátomért. Csak figyeltem azokat az ajkakat és lehunytam a szememet.
Nem hisz neked Abby! Mégis minek olyan barát, aki nem hisz a barátnőjében?
Mielőtt még felnézhettem volna az orrára zártam az ajtót. Hallottam kívülről egy elakadó lélegzetet. Hallottam, ahogy idegesen a falba veri az öklét, majd futóléptekkel elindult. Az ablakhoz rohantam.
A méregzöld Mustang motorja mormogva pattintotta fel a lámpákat. Láttam Nolant, ahogy a fakormányt szorítva idegesen neki dönti fejét, majd az ablakra se nézve rá lépett a pedálra és elhajtott.
Nolan Lee egyszerűen kihajtott az életemből.
Kedveseim!
Olyan rossz érzésem van, mármint olyan rossz érzés azt írni, hogy a kedvenc párosom csak úgy elszakad egymástól. Remélem, hogy azért tetszett nektek a rész.
Nos és már csak három rész van, mivel már megírtam az egészet kicsit sűrűbben lesznek a fejezetek!
És vélemények? :D
kyra