A lány
..........................
Kavarogtak a gondolataim. Egyrészt mert miután Nolan elhúzta a csíkot rossz érzés támadt bennem, másrészt még mindig az elmémben motoszkált az álom, vagy emlék.
A matracon gubbasztottam, Viktor előttem guggolt és próbálta letörölni az arcomról a könnyeket. Abban a pillanatban, amint beszámoltam nekik az emlékemről, megrohamozott a tudat miszerint anya halott. Hogy apa halott.
Hogy nincs családom.
Daria átölelt, fejét a vállamra hajtotta és édes simításokkal próbálta kiűzni belőlem a fájdalmat. De ez egy lehetetlen próbálkozás volt, mivel a gondolataimat senki sem törölhette el.
- Anyukádnak köze volt a gyilkossághoz?
- Minden bizonnyal – válaszolt helyettem Viktor és szúrós pillantást vetett Nortonra. A srác elkáromkodta magát és kivánszorgott a telefonját szorongatva.
Hallottam kintről a hangját, de nem bírtam arra koncentrálni. A barátaimra pillantottam és szipogva elzártam a gondolatot egy mély ládában, messze a tudatomtól.
- Minden rendben? – mosolyodott el Viktor és mellém huppanva hagyta, hogy tonnás fejemet a vállaira hajtva elmormoljak egy halk köszönömöt. Mert tényleg hálás voltam nekik.
- Semmi sincs rendben – motyogtam, de azért elmosolyodtam. Felnéztem sötét szemeibe, miközben Daria ujjait szorongattam. – Véget kell vetnünk ennek az egésznek. Véget kell vetnünk a gyilkolásnak. Nem bírok így élni – suttogtam. Norton becsapta maga mögött az ajtót és idegesen a hajába túrt.
- Minden el van baszva.
- Azt hiszem most az egyszer igazad van – szólalt meg Daria, majd hatra dőlve hagyta, hogy az ablakon becsusszanó napfény jobb kedvre derítse.
. . .
Az iskolában minden olyan megszokott volt.
A tanárok komoran szelték át a folyosókat, diákseregek tömörültek a szekrénynél és senki sem ejtett szót a gyilkosságról. Mindenki elrejtette agyának egy mély zugába, hogy még csak a kísértés se legyen meg. Átvágtam a kék tömegen, oldalra pillantottam, ahol Mr. Hamilton és Ms. Wayn a falnak dőlve beszélgetett. A tanárnő mosolyogva túrt rövid hajába, miközben magassarkúba bujtatott lábát összevissza dobálta. Ez a mozdulat egyáltalán nem illett a ruhájához, sem pedig magához a nőhöz. Hirtelen mindketten felém kapták a pillantásukat. Arcom azonnal égni kezdett, de nem hagyhattam veszni az ügyet.
Mély levegőt vettem és a rozoga szekrények és az ajtók mellett elhaladva megközelítettem a matek tanáromat. Ms. Wayn felvont szemöldökkel figyelte a lépteimet, amik egyáltalán nem férhettek meg az ő kecses mozdulatai mellet. Mr. Hamilton látva, hogy a matek tanáromat keresem, gyorsan elhúzta a csíkot.
- Ms. Gilbert! Micsoda véletlen, pont önről volt szó!
- Emlegetett szamár? – egy gyenge poént eresztettem ki az ajkaim közül. Wayn egy gúnyos vigyort villantott felém.
- Gondolom a matematika korrepetációval kapcsolatban van kérdése.
Összevontam a szemöldökömet és kissé hátrébb léptem, éreztem erős parfümjének illatát. Valamiért nem éreztem biztonságba magamat mellette.
- Korrepetáció?
- Mr. Lee nem említette? – nevetett fel szárazon, idegesen kotorászott a táskájában, majd elővett egy vöröskötésű kis naplót. Megköszörülte a torkát. – Az kár, mondja meg neki, hogy a 589-es terem szerdánként szabad. Ott találkoznak majd minden szerdán háromtól négyig, érthető? Magam fogom leellenőrizni, hogy ott vannak-e.
- Miért...
- Miért ilyen fontos? – kissé közelebb hajolt. Megcsippentette szeplős arcomat. – Majd meglátod.
Hátra hőköltem. Mély levegőt véve hagytam, hogy agyam kiürüljön és végre szóbahozzam azt, amiért megkerestem.
- Ha jól tudom a tanárnő anyukámmal együtt járt iskolába.
Wayn háta megfeszült. Arcáról lezuhant a maszk és egy fájdalommal telt arcot pillantottam meg. Szemei, melyek általában üresen csillámlottak, most teljesen kifakultak és évekig nyúló fájdalmak sokasága került szembe velem, de a páncél másodpercek alatt visszakerült rá. Kezdtem kételkedni abban, hogy tényleg láttam-e rajta azt a sok érzelmet.
- Jól tudja.
- Ismerte a Vöröseket... lehet, hogy...
- Honnan vesz maga ilyeneket? – nézett mélyen a szemembe. Kedvem lett volna abban a másodpercben megfordulni és gyorsan eliszkolni. Vissza akartam szívni a szavaimat.
- Csak érdekel – köhintettem. Elnéztem a folyosó irányába, majd feltettem a kérdést. – Ismer egy Mistrald W. Lorz nevezetű embert?
Hirtelen ért a nevetés hangja. Wayn hangosan kacagott, miközben gyönyörű, fehér fogai kivillantak dús, vörös ajkai mögül. Ijedten összehúztam magamat, de a nő nem hagyta abba.
- Ó bocsánat – vigyorgott. – Gratulálok.
- Tessék?
De a kérdésemre már nem kaptam választ. A szavak a torkomon akadtak, én pedig szótlanul figyeltem, ahogy a nő rázkódó vállakkal elhagyja a folyosót, de a sarokból még egyszer visszapillantott rám. Csupán egy pillantás volt. Bennem mégis megfagyott minden.
. . .
Irodalom óráról kicsöngetve azonnal kirontottam a teremből és az aulához siettem, ahol a kapuban már Daria várt. Undorodó pillantást vetett Lottyra, aki miniszoknyájába rázta a seggét és csücsörítve kacsingatott a srácokra. Megráztam a fejemet és elhaladva az illatozó társaság mellett megálltam Daria előtt.
Arca fáradt volt és nyúzott, egészen sápadt. De nem tett egyetlen megjegyzést sem, utolsó órámról csöngettek ki alig pár perce így nyugodtan vonulhattunk a könyvtárba. Képtelen voltam betenni a lábamat a kolesz szobába. És, hogy őszinte legyek senkit sem akartam látni, csak legjobb barátnőmet.
- Mizu?
- Azon kívül, hogy Wayn röhögőgörcsöt kapott, mikor megkérdeztem, hogy ismerte-e Mistraldot és csupán egy egyest zsebeltem ma be, de ezektől eltekintve jól vagyok.
Daria nem szólt semmit, egyszerűen lehajtotta a fejét.
- Egy üzenetet találtak ma. A hajcsomóval együtt hullott ki az 56-os szekrényből.
Összeszorított szemekkel ütöttem az öklömet a falba. A könyvtárosnő halkan ciccegve rázta a fejét, de nem érdekelt. Ilyen helyzetben, hogy is érdekelhetett volna? Összeszedve magamat újból barátnőmre néztem.
- Mi volt rajta?
- A Salemi – motyogta. Kihalászott a táskájából egy noteszt és a kanapéhoz vezetett. A hatalmas könyvespolcok között meg sem pillanthatott volna a könyvtárosnő.
A rozoga, zöld kanapéra ülve azonnal megindult az öreg anyagból egy halom por. Prüszkölve töröltem meg az orromat. A könyvek édesen árasztották magukból a penészes, elnyúlt illatot, ami a por mellett egészen kellemes párost nyújtott. Hátradőltem és próbáltam tekintetemmel a megszámozott gerincű köteteket figyelni ahelyett, hogy azon kattogtam volna, milyen szörnyű képet mutathatott a csempére loccsanó hajcsomó.
Megráztam a fejemet és tovább szugeráltam a könyvek gerincét, innen tökéletesen ráláthattam a címekre és a megannyi kötetre, amik csak arra vártak, hogy valaki az ujjai közé szoríthassa őket. Legszívesebben én is felcsaptam volna véletlenszerűen egy könyvet, megízlelve az ujjaimmal a régi, sárgás papírokat és az orromhoz illeszteni a lapjait, hagy érezzem édes illatukat.
Lehunyt szemmel ízlelgettem a képeket, de képzelgésem alig tarthatott pár másodpercig, mert Daria azonnal oldalba bökött és serényen megmutatta a feljegyzéseit.
- Most már tuti, hogy a gyilkos a boszorkányságot veszi alapul. A szekrények száma, pedig a boszorkák halálának napjához köthetőek – a hajába túrt, majd egyenruhájának zsebéből előkotort egy megtépázott darab karamellát, majd a nyelvére helyezve tovább magyarázott. – Martha Corey, 1692-ben halt meg, egy Salemi boszorkány.
- Mit jelentsen ez? – sóhajtottam. – Értem én, hogy ez fontos, de ezzel nem jutottunk előrébb. Attól eltekintve, hogy tudjuk, hogy mi a gyilkosságának az alapja nem következtethetünk a következő áldozatára, nem lehetünk előtte egy lépéssel!
- Ez is valami – fűzte hozzá, de ekkora már forrt az agyvizem.
- Valóban? És ezzel a valamivel te hogyan akarod megmenteni az emberek életét? – ordítottam. Daria szemei elkerekedtek.
- Én legalább teszek valamit! Észre vetted, hogy Nolan kerül? Nem is hiába, végül is téged nem érdekel, hogy neki milyen problémái vannak, csak a saját hisztériáddal fojtasz meg minket!
Elkerekedett szemekkel hőköltem hátra. Fájtak a szavai, de mélyen tudtam, hogy igaza van. Egy ideje tényleg csak nyavalyogtam, de a helyzetemben nem volt ez érthető? Tehetetlenül elnevettem magamat.
- Nem tudod milyen érzés az, ha a szüleid elhagynak – suttogtam. Barátnőm arca azonnal megváltozott, már nyitotta a száját, hogy bocsánatot kérjen, de nem kellett. Megráztam a fejemet. – Lehet nektek az tűnik csak ki, hogy naphosszat nyavalygok, de bennem egészen más fajta érzelmek tombolnak. Minden egyes nap, amióta megtudtam mi történt, úgy érzem, hogy rengeteg időt elpazaroltam. Annyi percet, annyi napot tölthettem volna a szüleimmel. Hányszor elmondhattam volna nekik, hogy szeretem őket? Hányszor élvezhettem volna még ki az ölelésüket? Anyu édes sütijeit, és apa szar vicceit?
Ajkam remegett.
- Minden nap átkozom magamat, amiatt mert ezeket nem tettem meg. Ehelyett én játszottam a sértődött kamasz lányt, fel sem fogtam milyen kincs az, ha valakinek van családja. Ha van egy biztos pont az életedben.
Összeszorítottam az öklömet és hagytam, hogy Daria fejvesztve öleljen magához. Nem akartam azt, hogy sajnáljon. Nem akartam szánalmat, nem akartam vigasztalást. Csak egyetlen egy ölelést, ami talán arra emlékeztethet: nem vagyok egyedül.
Daria halkan üldögélt mellettem, miközben mindkettőnk kezében az aznapi tananyag volt. Hagytuk az egész gyilkosságot egy kicsit ülepedni. Az agyunk már így is túlságosan sokat kattogott.
El sem hittem, hogy valaha hiányozni fognak az egyszerű iskolai napok, amikor még nem volt semmi egyéb. Csak egy átlagos nap. Ami mégis különlegessé válik. A matek házimat írva, tekintetem megakadt az egyik könyvespolc tövén összeroskadó fiún. Alakja reszketett, gyönyörű barna haja kis hullámokban omlott az arcára. Hallani lehetett innen is elfolytott szipogását.
Daria megvonta a vállát, de ő is feszülten figyelte a fiút, akinek hirtelen összeroppant az élete. Mélyet sóhajtva felálltam. Nálam jobban nem érthette senki, hogy milyen az, amikor a legrosszabb pillanatok még inkább elsüllyednek.
A fiú nem viselt egyenruhát, egyszerűen még ismerősnek sem mondhattam, ám mikor felpillantott arca azonnal felismerést zúdított el bennem. Lauren testvére volt, ugyanaz a buja zöld tekintet, egyedül a hajuk különbözött. A srác megtörölte a szemeit, majd elnézett a másik irányba. Teste pillanatok alatt megfeszült.
- Mit bámulsz?
Komor szavai nem riasztottak vissza. Lenéztem reszkető, fehér tenyerére és elmosolyodtam. Nem a helyzeten. Egyszerűen kitört belőlem egy aprócska mosoly. Pontosan átéreztem a helyzetét, annak ellenére, hogy sosem tapasztaltam meg milyen érzés, ha van egy testvéred. Talán nem is hasonlítható az érzés a szüleid elvesztéséhez. Meglehet, hogy a két érzés teljesen eltér, hogy nem is ugyanott és ugyanúgy érzed azt a kínzó fájdalmat, ami lassanként szétszaggatja a testedet.
Ám én mégis átéreztem a helyzetét. Én nem pontosan egy könyvtárba szaladtam volna, de a fiú tekintete elveszett volt. Fel sem foghatta hol van. Egyedül az a rémes kép tengett az elméjében.
Hatalmasat nyelve leültem mellé.
Nem akartam fölöslegesen beszélni. Ebben az esetben még a szavak is üresnek hatottak, itt csakis a gesztusok számítottak.
A srác elfordult, de testtartása ellazult, mintha csak arra várt volna, hogy valaki némán helyet foglaljon mellette és egyszerűen csak üljenek. Nem is néztünk egymásra, csak ültem mellette és azt az erőt, amit a barátaim a testembe tuszkoltak, valahogyan az ő testébe akartam szállítani. Hogy ő is érezze.
Nincs egyedül.
A plafont bámultam az ágyamban. A szoba üres volt.
Gondolataim a fiú körül jártak. Egy idő múltán elmormogott egy köszönömöt és elhagyta a könyvtárt, de én maradtam a könyvek takarása mögött, és ott egyedül. A lámpák pislákoló fénye alatt, hagytam, hogy a könnyeim kitörjenek belőlem és eláztassák a pólómat. Tényleg csak erre volt szükségem.
És most. Egyedül feküdve az ágyamba, bámultam a fehér, repedezett plafont. Érzelmeim tomboltak, úgy éreztem, hogy honvágyam van. Mert tényleg csak annyit éreztem belül, hogy testem ordít a fájdalomtól. Hogy sosem láthatom viszont a szobámat, hogy az ott eltöltött emlékek sokasága tényleg már a múlté. Akárcsak a szüleim.
Kiskoromban annyiszor agyaltam azon mi lesz akkor ha meghalnak a szüleim. Mi lesz akkor, ha én veszek el. Milyen az ha nincs tudatod, ha nem teszel semmit? Mit teszel akkor ha nincs mennyország? Csak hagyom, hogy a bogarak felfalják a testemet? Hagyom, hogy magába rántson a föld, elveszítve magamat? Mindig, és még most is féltem a halál gondolatától. És a szüleim.
A szüleim ebben a tudatlanságban tengődtek.
Egyszer volt, egyszer nem.
Élt, majd halt.
Lehunytam a szemem, mert meghallottam az ajtó nyikorgását.
- Egyszer találkozunk – suttogta a gyilkos.
. . .
Kedveseim!
El sem hiszem, hogy már csak öt fejezet és vége ennek a könyvnek. Persze tervben van még valami, de ezt majd a könyv végeztével :)
Nos és vélemények?
puszil mindenkit Kyra!