H E R M I O N E
__________________
Úgy éreztem magam, mintha egy álomban lettem volna. A legboldogabb, mégis leghihetetlenebb álomban.
Lehetetlennek tűnt, hogy maradt még valami folyadék a könnycsatornáimban, de valahogy mégis éreztem, hogy folynak le az arcomon a könnycseppek.
Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de azt sem tudtam, hogy mit lettem volna képes mondani, ha a szemem, az agyam is le volt fagyva, nemhogy az ajkaim. Mozdulni sem bírtam. Az egyik karom a derekamat ölelte át, a másikat a szám elé tettem döbbenetemben.
Amint meghallottam a hangját, elakadt a lélegzetem, ami addig sem működött rendesen. A hangját ami reszelős volt, halk, erőtlen, és nem is lehetett tisztán érteni, mert ak lélegeztetőgép pumpált mellette,
a szívhangja pedig gyorsabban csipogott.
De határozottan az ő hangja volt. Száz közül is felismertem volna.
Megszorította az ágy szélét mindkét oldalról, amennyire ilyen állapotában szorítani tudhatott, és megpróbálta magát feltolni ülő helyzetbe.
Erre már elkezdett beindulni a motoros képességem, és odapattantam hozzá, hogy a vállánál fogva visszanyomjam az ágyra.
- Feküdj vissza! Nem szabad erőltetned magad! - mondtam reflexszerűen, a kezem a vállán hagyva. Nem is igazán fogtam fel, hogy mi történt, így tovább folytattam a teendőeket, a tanításom szerint. - Blaise! Szólj egy orvosnak!
És az ajtó becsapódott Blaise Zambini után.
- Hermione! - ismételte meg a nevem... Draco Malfoy. A kezével megérintette a csuklómat, a mozdulat közben felnyögött.
- Szia! - huppantam vissza erőtlenül a székbe, amiben azelőtt is ültem, és még közelebb húztam magam az ágyhoz. A kezem még mindig a vállát markolászta, miközben Draco Malfoy továbbra is a szemével kereste a tekintetem.
Talán akkor tudatosodott bennem, hogy megtörtént, amiért imádkoztam, amikor találkozott a szemem az övével. Amikor végre valahára... belenéztem a viharszürke szemeibe, ahogyan éreztem a pehelykönnyű szorítást a csuklómon, és ahogyan megláttam, hogy a szája sarka egy önelégült vigyorra húzódott.
Végre felébredt.
- Szia - ismételtem magam, ugyanolyan erőtlenül, ahogyan ő is érezhette magát. - Sziasziasziasziaszia! Istenem, szia!
Ismételtem mániákusan, sokkot kapva.
Feléhajoltam, hitetlenül elnevetve magam. Félresimítottam a nyirkos haját, és az enyhén borostás arcára fektettem a kezem.
- Hiányoztam, Granger? - kérdezte Draco, elfúló hangon. A fájdalmát és a helyzet feszültségét próbálta palástolni a humorral, és azzal az önelégült vigyorral. Ami titkon az egyik oka volt annak, hogy beleszerettem.
- Mindig - bólintottam határozottan, az ellentétet teljesen elítélve.
Finoman lehajoltam, pehelykönnyűen hozzáérintettem az ajkaim az övéhez, apró puszikat adva neki.
- Szeretlek. Szeretlekszeretlekszeretlek! - ismételtem meg ezt a szót is, újra és újra, annyiszor, hogy a nyelvem már belekavarodott.
- Ha tudtam volna, hogy ennyi kell ahhoz, hogy kimondd... Már jóval ezelőtt megpróbáltam volna kórházba kerülni - hiába akart vicceskedni, a mondatot csak másodjára tudta befejezni, mert elsőre elfogyott a levegője.
- Jó tudni, hogy ugyanolyan nárcisztikus vagy a majdnem halálos ágyadon, mint egyébként - forgattam meg a szemem, de mosolyogtam.
- Mindig - helyeselt Draco, és megsimogatta a kézfejemet.
Becsapódott a szoba ajtaja. Blaise tért vissza Houghton gyógyítóval, és ha jól láttam, mögöttük Narcissa nyújtogatta a nyakát, hogy belásson a fiára. Azt csodáltam hogy egyáltalán engedi a gyógyítót bejönni először, helyette.
- Mr. Malfoy! Örömmel látom, hogy felébredt! - lépett Draco-hoz az ágy másik oldalán Houghton. Draco csak biccentett egyet. - Houghton gyógyító vagyok, én végeztem a műtétét.
- Köszönöm, hogy életben tartott - szúrta közbe Draco, miközben egy pillanatra rám nézett és megszorította a kezem.
- Ha nem lett volna olyan erős, esélyünk sem lett volna - Houghtonnak igaza volt. Sok áll vagy bukik a betegen, hogy mennyire akar életben maradni, hogy mennyire küzd.
Amikor Draco még egyszer rám nézett, tudtam, hogy arra gondol, amire én is. Hogy miattam maradt életben. Értem harcolt tovább.
- Meddig kell itt maradnom? - kérdezte Malfoy a gyógyítótól.
- Most voltál élet halál közötti kómában! Még biztos, hogy nem jössz haza! - kezdtem vitatkozni rögtön, mert nyilván ő erre gondolt. Haza akart menni.
Haha, persze! Hogyne! Röhög a vakbelem!
- Egy hétig még bent tartanám megfigyelésre - Houghton csírájában fojtotta el a kezdeményezést, Draco válla pedig jól láthatóan leereszkedett, és belesüppedt az ágyneműbe.
Varázslók vagyunk. Nálunk a műtétek, a kórházak, a sérülések és a felépülések máshogy mennek. A bájitalainkkal, a bűbájainkkal. Sokkal erősebbek, mint a tűk és a cérnák. De azért... Egy ilyen kaliberű sérülés nem játék. Sectumsepra ami alapból rengeteg vágással és vérveszteséggel jár, és a féltucatnyi Stuporral.
Houghton a végét érezte a vizetnek, és magunkra hagyott minket.
- Potternek a karjába nőttek vissza egy hét alatt a csontok - fortyogott a bajsza alatt Draco.
- Téged meg csupán csak egy tucatnyi átok ért, amiktől majdnem meghaltál. Maradsz itt a seggeden egy hétig! - néztem rá bosszúsan és határozottan.
- Te is gyógyító vagy! Otthon is feküdhetnék! - megforgattam a szemem, ahogyan elképzelni mi játszódhatott le lelki szemei előtt. Száz százalék, hogy korhatáros képek.
- Persze! Hogy aztán Hermione kapjon szívrohamot, ha veled történik valami otthon! - szólt bele a vitába Narcissa, szigorúan. Én pedig egy édes mosollyal, elégedetten és egyetértően bólogattam.
Draco csak kapkodta a fejét kettőnk között.
- Ti most komolyan szövetkeztek ellenem? - hüledezett, de mindannyian tudtuk, hogy nincs igazából megsértődve. - Blaise?!
- Csak azt akarjuk, hogy biztosan meggyógyulj, tesó! - tárta szét a karjait Blaise.
Draco ismét rám nézett, ahogyan én lehajoltam a kezéhez, megpróbálva elbújni mögötte.
- Örülsz, mi? - már megint ott volt a félmosoly az arcán. Próbáltam bűnbánóan nézni, de nem igazán ment.
- Csak szeretlek - vontam meg a vállam. Megsimogatta az arcomat, jelezve, hogy nem dühös, csak hülyéskedett.
- Nagyon megijesztettél minket, kisfiam - telepedett le Narcissa az ágy másik felében lévő székre.
- Benne van a munkaköri leírásomban, hogy meghalhatok, anya.
- Igen, de nem miattam - szúrtam közbe. - Nem kellett volna elém ugranod. Nekem nem lett volna bajom.
- Legalább megérte? Azok a seggfejek börtönben vannak? - Draco ekkor már Blaise-re nézett, gondolva, hogy ő többet tud nálam.
- Ginny azt mondta, hogy igen. Mindannyian - biztosította őt a legjobb barátja.
- Hála Merlinnek! - Narcissa, Draco és én is ugyanúgy sóhajtottunk fel.
Narcissa, jó anyához méltóan körbekémlelte a fiát, hogy mindene rendben van-e, nincs-e valamire szüksége. Szerintem Draco Malfoy életében először tűrte el az ilyesfajta anyáskodást. Narcissának pedig pontosan erre volt szüksége abban a pillanatban.
- Engedünk titeket beszélgetni! - kezdett el végül búcsúzni Narcissa, jelentőségteljesen nézve Blaise-re. - Szeretlek, kisfiam!
- Én is szeretlek, anya! - Narcissa arcon puszilta a fiát, megsimította a karomat, majd Blaise Zambini-vel együtt elhagyták a kórházi szobát, egyedül hagyva engem és Draco-t.
- Tényleg hülyeség volt elém ugranod - boncolgattam tovább ezt a témát. Draco csak megforgatta a szemét.
- A háborúban nem csináltam semmit és gyáva voltam. Most csináltam valamit, amit nem bánok, és idióta vagyok. Igazán eldönthetnéd, hogy mit vársz tőlem - reagált rögtön, gúnyosan Malfoy, mire játékosan, gyengén rácsapta a kezére.
- Azt várom tőled, hogy élj, te seggfej! Arra van szükségem, hogy élj - válaszoltam őszintén.
Erre bólintott.
Ezt a témát lezártnak tekintettük. Mindketten.
- Tudod... Tényleg igazad volt abban, hogy a kómás betegek hallják a külvilágot - kezdett bele Draco. - Hallottalak.
- Ó igen? - kérdeztem vissza, szándekosan húzva az időt.
- Igen - bólintott Draco, majd vett egy mély levegőt a következő mondathoz. - Csupa olyan dolgot mondtál, ami általános esetben csak növelné az egómat.
Hát persze. Neki minden növeli az egóját.
- De azt is hallottam, hogy azt mondtad... Bármit kérek, igent fogsz mondani - kezdett el körözni az ujjaival a kézfejemen, mire én hümmögtem, kerülve a szemkontaktust.
- Nem perverz dolgokra értettem! - figyelmeztettem, és igyekeztem magamban tartani a vigyoromat, kontrollálni a vörösödő arcomat.
- Tudom. És szerintem te is tudod, hogy én mire gondoltam - nem kellett felnéznem, hogy tudjam, most már fültől fülig ér a mosolya.
- Igen, tudom - ekkor néztem bele a szemébe. Nagyon elégedett volt magával, mert tudta, hogy mit fogok válaszolni. - Elkezdek átcuccolni hozzád!
___________________
D R A C O
- Hermione... Tudok egyedül is járni - jeleztem a barátnőmnek, amikor a lépcsőn mentünk felfelé a lakásomba. Egy héttel később jártunk, és végre kiengedtek az Ispotályból. Olyan volt, mintha egy béklyótól szabadultam volna meg. De Hermione továbbra is úgy őrzött engem, hogy egy támadó hippogriff sem tudta volna elüldözni. Persze, jól esett, hogy aggódott. De varázslók vagyunk. Még majdnem halálos sérülésekből is meggyógyulunk pár nap alatt.
- Tudom, tudom! Csak nem akarom, hogy bármi bajod is legyen! - és igen, Hermione Jean Granger, a háborús hősnő, a generációm legokosabb boszorkánya, annyira aggódott értem, Draco Lucius Malfoy, ex-Halálfalóért, hogy egy lépcsőfoknál tovább nem szakadt el tőlem, szorosan haladt mögöttem, hogy ha elesnék, ő el tudjon kapni.
Nem tudtam, hogy mikor változtak meg annyira a helyzetek, hogy neki kell rám vigyáznia és nem fordítva.
Feminizmus, vagy mi, nem?
- Szerelmem... - szólítottam meg kedvesen, jószívűen, és a folyosóm elején megtorpantam, hogy vissza tudjak nézni rá. - Jól vagyok. Nem kell aggódnod.
- Nem tehetek róla, hogy aggódom. Ilyen vagyok - kezdett el vitatkozni rögtön Granger. Már majdnem belekezdett a mondókájába, amit az elmúlt héten legalább százszor meghallgattam tőle - Blaise-zel fogadtunk tíz galleonban, hogy mennyi ideig bírja ki, hogy ne kezdjen el anyáskodni fölöttem, és természetesen, én nyertem, naná, a dögunalmas kórházi ágyamon is kellett valami szórakozás -, ami azt taglalta, hogy majdnem meghaltam, mindig fennáll a lehetőség, hogy az orvosok nem vettek észre valamit , és kómában feküdtem egy fél napig, és a többi blabla.
Hamarabb szabadultam, ha nem szóltam semmit.
Odahajoltam, köré fontam az egyik karom, és egyszerűen megpusziltam a homlokát. Rögtön éreztem, hogy a teste ellazul. Szép lassan kifújta a levegőt, és belefúrta az arcát a nyakamba.
- Szeretlek - mondtam egyszerűen. Mielőtt elgondolkodtam volna a szerepeinken. Miért én vigasztalom őt, ha én haltam meg majdnem? Aztán rájöttem. Mert Granger ugyanazt élte át, mint én pár hónappal azelőtt. A kétséget és bizonytalanságot, hogy valaha együtt leszünk-e újra.
Én tudtam a legjobban, hogy mennyire fel tudja őrölni az az érzés az embert.
Így azt akartam, hogy ő minél előbb nyugodjon meg.
- Te... te vagy minden. Szeretlek, és sosem foglak nem szeretni. Nem tudok nélküled élni, és nem is akarok - cirógattam meg finoman a hátát. Tudtam, hogy pontosan erre van szüksége, hogy ezt hallja. Hogy megtalálja a kapaszkodót, amit nyújtani tudtam. Mert ezt tettük a legjobban. Megmentettük egymást.
- Én tudok nélküled élni. De nem akarok - motyogta bele határozottan a bőrömbe, majd felemelte a fejét. - Sosem akarok nélküled élni.
Mosolyra húztam a szám egyik felét, és a szabad kezemmel megérintettem az arcát.
- Hé! Nagyon aranyos vagy, amikor aggódsz miattam - jegyeztem meg mellékesen.
- Akkor biztosan állandóan aranyos lehetek.
_______________
Aznap este mindketten hamar kiütöttük magunkat. Ilyen a fájdalomcsillapító bájitalok hatása, gondolom. Vagy csak túl jó volt végre a saját ágyamban aludni, a barátnőm mellett.
Na igen, ez utóbbi lehet inkább az oka.
Viszont az álom nem tartott sokáig. Éjjeli fél egy körül akaratlanul is felébredtem. Morogtam egyet és átfordultam a másik oldalamra, hogy át tudjam karolni Hermione-t.
Fura déja vu, de ismét csak lepedőt érte a kapálózó kezem.
Próbáltam nem pánikba esni, ahogyan kimásztam az ágyból, és egy szál melegítőben robogtam ki a nappaliba. Ahol aztán, Hála Merlinnek, lelassult a szívverésem a normálisra.
Hermione a kanapén ült, a térdét lazán felhúzta a mellkasához és átkarolta. Az volt rajta, amiben lefeküdt korábban. Egy póló, ami túl nagy volt rá, ezért az egyik vállát folyamatosan szabadon hagyta, és egy rövidnadrág. Egy darabig a falnak támaszkodva néztem őt. Azon gondolkodtam, hogy miért vesz meg az ember egy olyan ruhadarabot, ami túl nagy rá. Aztán rájöttem, hogy igazából nem is ő adott ki érte pénzt, hanem én, mert az az én pólóm volt.
Vigyorogni kezdtem, és halkan közelebb mentem hozzá.
- Miért ülsz itt a sötétben, egyedül, az éjszaka közepén? - kérdeztem halkan, ami csendben ordításnak hatott, ébredés utáni recés hangon. Az első szavamra Hermione összeugrott, megijedhetett. Aztán elmosolyodott, amikor letelepedtem mellé.
- Nem tudtam aludni - válaszolt egyszerűen. - Talán párbajozni akarok azok ellen, akik hívatlanul bejönnek a lakásba.
- Ebbe a lakásba nem jön be senki hívatlanul. Olyan védőbűbájjal van védve, amiről még a Halálfalók sem tudnak. Rajtam kívül egyedül te és Blaise tudjátok feloldani - próbáltam nyugtatni, felesleges információkkal. - Gyere, bújj ide!
Reszketve kifújta a bent tartott levegőjét, bólintott egy aprót, majd közelebb szenvedte magát hozzám. Átkaroltam, ő a mellkasomra hajtotta a fejét és a másik karjával átölelt, miközben a lábfejét maga alá húzta, a térdét félig az ölembe fektette.
- Ez jó - motyogta Hermione. Mosolyogva bólintottam, és lehajolva megpusziltam a fejét. - Így legalább hallom, hogy a szíved tényleg ver.
- Életben vagyok, Granger. És életben is fogok maradni - biztosítottam, finoman megsimogatva a vállát. Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy egy olyan makacs, önfejű és logikus nő, mint Hermione Granger, nem tudta feldolgozni, hogy vége van, minden rendben van, a világ rendje visszaállt, nem fogok meghalni.
Mindig emlékeztetnem kellett magamat, hogy én ugyanezt érezném fordított esetben.
- Nem gondolod, hogy ez tényleg a sors volt? - emelte fel a fejét Hermione, hogy a szemembe tudjon nézni, én meg elsimítottam a haját az útból, és összeráncolt szemöldökkel vártam a további magyarázatot. - Ezek után már tényleg nem hagyhatjuk figyelmen kívül az egész lelkitárs dolgot, nem?
- Én eddig sem hagytam figyelmen kívül! - szúrtam közbe, és ez tényleg így volt. Már az elejétől fogva tudtuk mindketten, hogy hiba lenne alábecsülni azt a köteléket, amely kettőnk között van, és ami időről-időre mindig visszaránt minket egymáshoz. Ő volt az oka az összes mosolyomnak, nevetésemnek, és az összes könnycseppemnek is. És életemben először, ő volt az oka annak is, hogy volt szívem. - Szeretlek. Mindig is szeretni foglak. És hála Merlinnek, hogy nem haltam meg, és nem kell még bizonyítanom, hogy a halálom után is szeretni foglak.
Hermione elégedetten hümmögött egyet, és visszafeküdt a mellkasomra, szórakozottan mintákat rajzolgatva az ujjával az oldalamra.
- Hé! - szóltam rá, hogy nézzen vissza rám, és megvillantottam a megsértett kiskutya szemeimet. - Most mondtam, hogy szeretlek, és nem viszonoztad!
- Azt hittem, hogy tudod. Te mindig tudtad - a ravasz vigyora már majdnem olyan volt, mint az enyém.
Ezzel a lendülettel megragadtam a lábát, és Hermione egy sikkantás kíséretében, lovagló ülésben az ölembe csúszott. Egészen közel húztam magamhoz, a csípőnk összekoccant. Hermione pedig csak pár centimétert kellett előrehajolnia, hogy megcsókoljon.
Nem kellett sokáig várnom. Legnagyobb meglepetésemre, ő kezdeményezte a csókot. Ő húzott magához, ő szorított magához. Úgy csókolt, mint ez lenne az első csókunk, és mintha ez kellene ahhoz, hogy életben tartson.
Ahogy jobban belegondolok, tényleg ez volt az egyik létfeltételem. Vele lenni.
Az egyik karommal a derekát fogtam át, hogy stabilan tartsam, a másikkal a tarkójánál fogva húztam magamhoz. A csípőmön és a nadrágomon éreztem, hogy mocorog, keresi a tökéletes helyet. Az más kérdés, hogy eközben úgy ringatta a csípőjét, hogy mindkettőnket nyögésre késztette.
A körmeit belevájta a vállamba, amikor elhagytam a száját, és a nyakát kezdtem el csókolni, miközben megragadtam a pólója - vagyis az én pólóm - alját, és egy gyors mozdulattal lekaptam róla, és a szoba másik felébe hajítottam.
- A tiéd vagyok, Granger! - jelentettem ki, egyszerűen, őszintén, és teljesen a kezébe adva a sorsomat.
- Még akkor is szeretni foglak, ha te egy nap arra jutsz, hogy te nem szeretsz tovább. Mindig szeretni foglak - a kezem elkezdett vándorolni. Az egyikkel megfogtam az arcát, a másikat pedig levezettem a fenekéig. Majd újra magamhoz húztam, és már egészen a szájába suttogtam az utolsó mondatot, miközben a bőrömön éreztem a zihálását. - Az utolsó lélegzetemig akarlak.
Újra megcsókoltam. A teljes felsőtestünkkel egymáshoz simultunk, amikor kipattant a szemem.
- Várj egy kicsit! - hajoltam el egy pillanatra, de az ajkaim még ígyis vészesen közel voltak Hermione-éhez. Eszembe jutott valami, amit nem húzhattam tovább.
Nemes egyszerűséggel kiemeltem a barátnőmet az ölemből, és egy pillanatra otthagytam, leesett állal és egy szál melltartóban.
- Draco! Éppen valaminek a közepén voltunk! - szólt utánam felháborodottan. Ó hát persze, a pálfordulás így volt teljes. Én szakítom félbe az együttlétet, és Hermione kiált utánam szexért. Idáig süllyedt a világ.
- Csak... várj egy percet! - a nappali másik felébe mentem, és feltúrtam a szekrényt a dobozért, amit kerestem. Egy "hopp" felkiáltással szorítottam köré az öklöm, amikor végre megtaláltam. Sokáig kellett a szekrény mélyen sínylődnie, ahova bevágtam egy hónappal azelőtt. Várt a saját idejére. Ami végre valahára elérkezett.
Hermione nyújtogatta a nyakát és ráncolta a szemöldökét, hogy lássa mi van a kezemben. Szép lassan sétáltam vissza hozzá, de nem ültem le mellé, hanem a kávézóasztal szélére telepedtem le, vele szemben. Ekkor esett le neki, hogy mi lehet abban a 7x7 centis bársonydobozban, amit remegő kézzel forgattam.
- Draco! - Hermione remegő hangon a szemembe nézett, a könnyek már kezdték elhomályosítani a látását, pedig még semmit nem mondtam. - Az honnan van?
- Anyám adta. Egyszer nála voltam, amikor külön voltunk. És nekem adta, családi örökség. Azt mondta, hogy... ezzel a gyűrűvel kell megkérnem életem szerelme kezét - vallottam be.
- És mi van Astoria gyűrűjével? - persze, hogy a förtelmes energiavámpírt is fel kellett hoznia. Te jó Merlin!
- Nála azt a gyűrűt választottam ki, ami először szembe jött az Abszol Úton! Te többet jelentesz.
- Egy hete még azt mondtad, hogy ezt jobban meg kell tervezned!
- Igen. De egy hét alatt sok minden változott - magyaráztam, és fájó bevallani, de én is izgultam. Eszeveszettül. Az egyik kezét az ölembe húztam, hogy csillapítsa az ő és a saját izgalmamat is. Nem sikerült. - Megint megmutatkozott, hogy mennyire rövid is az élet. És... én tudom, hogy veled szeretném leélni az életemet. És ne feledd! Hallottam, hogy mit mondtál a kórházi ágyam mellett! Hogy mindenre igent akarsz mondani... hogy a gyerekeim anyja akarsz lenni. És... én pontosan ezt kérem tőled.
Nem engedtem el a kezét, miközben félig letérdelve leereszkedtem a padlóra. Hermione szeme ekkor már akkora volt, mint egy teáscsésze, és próbált sűrűn pislogni, hogy a könnyei ne csöppenjenek le. Nem sikerült neki.
- Várj egy percet! Először meg kell valamit tudnom! - szorította meg a kezem, én pedig ismét kihordtam egy szívrohamot. Miért állít meg? Talán nemet akar mondani? Talán megint kiteszi a szűröm? Nem. Hermione Granger csak... Hermione Granger akar lenni, és még a saját lánykérését is ő akarja irányítani. - Miért akarsz elvenni?
- Ez most komoly? - néztem rá elképedve, hogy ilyen baromságokkkal húzza az időt, amikor az én gondosan előkészített beszédem már a nyelvem hegyén van. - Csak tudom, hogy akarom.
- Adj három jó indokot!
- Szeretlek! És ez soha nem fog változni. Soha. Amint erre rájöttem... arra jutottam, hogy vagy elveszlek, vagy harcolva halok meg - forgattam meg a szemem, enyhén felháborodva.
- Adj egy jó indokot, hogy hozzád menjek! - húzott tovább, a szája sarkában már mozgolódott a mosoly, és tudtam,hogy a bolondját járatja velem.
- Gazdag vagyok, veszettül jóképű, bájos, zseniális az ágyban - kezdtem el sorolni, mire Hermione megforgatta a szemét. Ezúttal én szorítottam meg a kezét. - És szeretlek, teljes szívemből. És elég sok megbízható forrásból tudom, hogy te is szeretsz engem, szóval... Ha most már megengednéd, hogy rendesen végezzem a dolgomat.
Hermione sietősen bólogatott, és megtörölte a könnytől vizes arcát, majd lenézett rám, várva, hogy elkezdem.
Elkezdem végre a beszédet, amivel végre valahára megkérem a barátnőm kezét.
Sokáig készültem rá.
- Nem tudom szavakba önteni, hogy mennyit jelentesz nekem, Hermione. Hogy mennyire... mennyire szeretlek. Egész hátralévő életemben boldoggá akarlak tenni. Ki akarom törölni a múltunkat, és a jövőnkre akarok koncentrálni, a közös jövőnkre. Hiszen... végre van egy ember, aki megért, és azért szeret, aki vagyok. Tudom, hogy sok ember akar az utunkba állni, mindig is így volt. De tudom, hogy mi ketten... majd elrejtjük a hullájukat, és Exmemoriamozzuk a tanúkat. Teljes magabiztossággal állítom, hogy... mi vagyunk a világ legjobb csapata. Szóval... Hermione Granger, megtisztelsz azzal, hogy hozzám jössz feleségül?
- Bocsánat, micsoda?
- Hozzám jössz?
- Még egyszer!
- Hozzám. Jössz. Feleségül? Merlin szerelmére, Hermione!
_________________________
SZIASZTOK!!!!
Nos, igen. Itt a Feel Real második fejezete!!!!
Sajnálom, hogy csak most tudtam hozni, bár itthon voltam a szóbelikre készülés miatt, kicsit összesűrűsödött minden. És mint már sokszor megcsináltam, megint úgy hoztam össze a fejezetet, hohy a nagyját ma írtam :D :D Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok erről a fejezetről, történt benne pár dolog :D :D ahogyan arra is kíváncsi vagyok, hogy tetszik-e nektek ez az E/1-ben való írás.
Tudom, tudom, hogy nagyobb lánykérős beszédet is kanyaríthattam volna, de szegény Draco már annyiszor öntötte ki a szívét mindenkinek, hogy valaki még azzal gyanúsítaná, hogy puhul :D :D annyiszor vallott már szerelmet, hogy vagy öt lánykérősnek beillő beszéde is van, szóval... érjük be most ennyivel :D :D
nem tudom, hogy a következő fejezet mikor fog jönni. Jövő héten lesz az emelt magyar szóbelim, utána hétfőn az emelt angolom, a következő héten meg a maradék közepem. Szóval szorítsatok!!!!
És mindenképpen írjatok véleményt, hogy mit gondoltok!!!!