A lány
........................................
Éreztem, hogy Nolan szorítása egyre csak erősödött a derekamon. Ujjai a húsomba martak, arcát a nyakamba fúrta, de tekintete ködösen meredt a többiekre. Felszisszentem, mire hirtelen mindenki felém kapta a tekintetét. Nolan azonnal eleresztett. Arca rémült volt.
- Minden rendben? – mosolyodott el kényszeredetten Daria és egy gyilkos pillantást vetett a fiúra, aki csak némán bólintva visszadugta a fejét a nyakamba és próbált nedves csókokkal vigasztalni, nem mintha annyira haragudtam volna rá.
- Bocsáss meg.
Nem válaszoltam, egyszerűen a tenyerére simítottam az ujjaimat, és egy apró csókot nyomva az ajkaira tovább figyeltem a többiek szavait.
A gyilkos egyre több nyilvánvaló jelet hagyott. Egyre inkább úgy éreztem, hogy az életem veszélyben van. Már, hogy is ne éreztem volna, mikor alig egy napja végighúzott egy pengét a torkomon? Amikor nyers, de mégis lágy hangja a fülembe csusszant? Éreztem finom rózsaparfümjének illatát, ismerős volt, így visszagondolva.
- A gyilkos egy nő.
Viktor azonnal elfelejtette a szavait, felém kapta a fejét. Lassan kezdett visszanőni párcentisre nyírt haja, arca komor volt.
- Hogy mondod?
- Egy nő az – néztem fel rájuk. – Egy meleg nő.
- És ezt honnan is szűrted le? – fűzte hozzá Norton. Érződött a hangján, hogy nem hisz nekem. Nolan megfeszült, de próbáltam egy ütemes, körkörös simogatással elűzni belőle a feszültséget. Felpillantottam rájuk és a nyakam lévő gézkötésre mutattam.
- Tegnap rám támadt az a nő, a nyakamhoz szegezett egy pengét, de gondolom ezt ti is tudtátok. A gyilkos volt az – a hangom megremegett az emlékre. Éreztem, ahogy hosszúkás, csontos ujjaival a seggemet markolászta, halk zihálását, hallottam a fülembe csöppenő nyálát, ahogy éppen valamit a fülembe súgott. Megfeszültem. Lehunyt szemekkel próbáltam elűzni a gondolatokat, de egyre csak erősödött bennem a pánik. Mindent hallottam, mindent éreztem. Olyan volt mintha most is itt lenne, olyan volt mintha kemény ujjaival még mindig a bőrömet sértené. Nehéz súlya a testemen, fenyegető szavai. Mind-mind körülöttem forogtak. A reggelim a torkomban volt.
Kitéptem magamat Nolan szorításából és a kérdések zápora elől menekülve a fürdőszobába futottam, ahol kiadtam magamból mindent.
Öklendeztem.
Gyomrom kavargott, akár egy óceán örvénye. Könnyek csípték a szememet, de nem akartam sírni. Nem akartam gyengévé válni.
- Abby?
Daria összefűzte a tincseimet és nyugtatóan simogatta a hátamat. Észre se vettem, hogy ziháltam, ajkaim reszkettek, de barátnőm kedves pillantása nyugalmat árasztott. Reszketve felsírtam. Nem bírtam tovább.
Gyengének éreztem magamat, mint fizikailag, mint szellemileg. A szüleimmel való viták, a gyilkos minden hozzájárult ahhoz, hogy a mai reggelemen végleg kiakadjak, mikor alig pár órája nem is lehettem volna boldogabb Nolan karjai között. De a fiúval sem volt minden rendben. Éreztem rajta a feszültséget, mind feszültek voltunk.
Daria a hátamat simogatta és az ölelésébe vonva szorított magához, mintha egy esetlen csecsemő lettem volna, ám képtelenség volt kiszakadni a karjai közül. Egy idő óta most éreztem először úgy, hogy rászorulok valakire.
Szüleim mindig úgy neveltek, hogy legyek erős, oldjam meg a problémáimat egyedül, de hogyan bírtam volna feldolgozni azt, hogy egy profi gyilkos a testemre pályázik? Hogy én vagyok a célpontja? Tisztán megmondta, hogy én leszek a következő, már most is örömmel megölt volna, ha Nolan hirtelen nem jelenik meg a semmiből.
Megköszöntem egyáltalán neki?
Ijedten kaptam fel a fejemet, per pillanat nem érdekelt, hogy hogyan mutatok, egyszerűen szöget ütött bennem egy gondolat. Daria aggódva szemlélt, úgy nézhettem ki, sőt úgy is viselkedtem, mint egy őrült, de nem bírt foglalkoztatni.
Kitörtem a fürdőből és átvágtam a folyosón, kavargó gyomorral és hányás ízű szájízzel. Nolan még mindig a teraszon ücsörögött, szemeivel a fenyves erdőt szemlélte pont azt, ahol elvesztem. Ott, ahol majdnem végleg kipurcantam.
- Köszönöm! – csupán ennyit mondtam.
A kollégiumi szobánk a kellemes lakás után szörnyűnek tűnt. A nyikorgó ágyak, a hideg padló és a seszínű falak rossz közérzetet adtak, sőt még a reggel óta tartó rosszullétem sem akart javulni.
Kezemben a matek füzetem hevert mellette pedig a nemrégiben kikapott dolgozat. Wayn az összes hibámat precízen javítgatta, majd néhány gúnyos megjegyzést fűzött a logikátlan gondolatmeneteim végére.
A pontszám tükrözte a jegyeimet. Karó.
Gyorsan lefirkantottam a házit és Daria ágyát bámulva elkoboztam a laptopját. A képernyőn ott virított a legújabb kedvenc sorozata, átugrottam az ablakon és a keresőbe egy szót írtam. Boszorkányüldözések.
A sorokat olvasva gyomrom még inkább összefacsarodott, égetés, kínzás. Mindezeket velem is végig akarta játszani? Élve vési majd a szavakat a bőrömbe?
Elkergettem a gondolataimat, de a telefonomat erősen szorítottam. El szerettem volna menekülni. Vissza Portlandbe, már nem éreztem biztonságosnak Woodburnt, már nem akartam itt élni.
Barátnőm dudorásza lépett ki a fürdőből, kíváncsian méregett. Gyorsan bezártam az oldalt és angyali mosolyt firkantva az arcomra a telefonommal a kezembe felkaptam a köntösömet és kiléptem a szobából. A lámpák azonnal felkapcsolódtak én pedig az ablakhoz sétálva a fülemhez emeltem a telefont. Már ki se csöngött.
Anya megváltoztatta a számát.
A torkomban egy gombóc nőtt ki. Éreztem, hogy a talaj kicsúszik alólam és én tehetetlenül zuhantam a padlóra. Térdeim felordítottak, köntösöm szétcsúszott rajtam, de nem bírt zavarni. Könnyes tekintettel figyeltem a készüléket, azt, hogy a szüleim eltűntek. Hogy letagadtak.
A szánalmas helyzeten felnevettem és a térdeimre támasztottam a fejemet. Itt hagytak. Először megsebeztek, majd lassan meggyilkoltak.
Reggel komótosan másztam ki az ágyból, próbáltam magamra erőltetni egy igazinak tűnő mosolyt, próbáltam élvezettel visszacsókolni Nolant. Robotosan nevettem fel a vicceikre, érzelem mentesen válaszolgattam a tanárok kérdéseire, tanultam, jegyzeteltem. Mintha mi sem történt volna. A hetek pedig repültek. Lassan átvánszorogtunk az áprilisba, a fák rügyei kipattantak, a felhők elúsztak és kellemesen meleg napsugarakat hagytak maguk mögött. A meleg kabátokat tavaszi dzsekikre cseréltük, minden feléledt. A Gimnázium elfeledte a gyilkosságokat, a temetések lementek. A napló visszakerült a tulajdonosához én pedig tudomást sem vettem a folyosón összesúgó diákról.
Hirtelen minden szürkévé vált. Agyam csakis azon kattogott, hogy mi lehet a szüleimmel, elveszettnek éreztem magamat.
Daria lassacskán megunta, hogy csendben ücsörgök a falnak dőlve, Nolan aggódott miattam, de egy idő múltán észrevette, hogy nem viszonzom a csókjait, nem beszélek hozzá szenvedélyesen. Mintha kivesztek volna belőlem a színek.
A fájdalom, a csalódottság és a kétségbeesés tette ezt velem. Elvesztettem egy biztos pontot az életemben. Sosem volt meg egy tökéletes család képe, de éreztem a szeretetüket. Tudtam, hogy mellettem állnak, de most? Itt hagytak a parton, hagy vergődjek.
Irodalom órán Luna hátát figyeltem, miközben a tanárra se hederítve jegyzeteltem. Éreztem Viktor pillantását magamon, mindannyian tudták, hogy valami nagyon nincs rendben.
Éppen mikor lapoztam valami megváltozott, valaki kopogott. Mr. Hamilton sóhajtva szaladt az ajtóhoz, kinyitva azt egy rendőr állt vele szemben. A diákok megmerevedtek és halk pusmogásba kezdtek. A rendőr valamit magyarázott a tanárnak, aki folyamatosan engem kémlelt és tekintetében vegyült valami fájdalom. Viktor mocorogni kezdett.
Mr. Hamilton szomorúan bólintott, majd visszaállt a pulpitusra.
- Ms. Gilbert kérem kövesse az urat – mutatott a rendőrre, aki komoram szemlélt minket.
- Uram kikísérhetem? – szólt közbe Viktor, de Hamilton lepisszegte.
- Sajnálom – simította a vállamra a kezét.
Összevont szemöldökkel követtem a rendőrt, aki szótlanul menetelt a folyósón, végül az igazgatói iroda előtt megtorpant. Rám emelte barna szemeit és benyitva maga elé engedett. Egészen meglepődtem, hogy a rendőrökbe szorult még némi illem. Megköszöntem és az igazgató mellett álló úrra néztem. Egy botra támaszkodva végigsimított őszborostáján. Ujjain megannyi drágakő csillogott.
Mikor meghallották a lépteimet mindketten felém kapták a tekintetüket. A férfi túlságosan jóképű volt, szürke, viharvert szemei túlságosan emlékeztettek egy fiúra. És nem tévedtem. Joseph Lee állt előttem.
- Maga nem bír rendesen járni? – ez volt az első dolog, ami az eszembe ötlött. Az igazgató gyilkos pillantással jutalmazott.
- Jobban kedvelem azt a kifejezést, hogy nehezen – mosolyogott derűsen. – Ms. Gilbert ugye?
Gyűlöltem ezt az embert. Kimérten bólintottam. – Mit akar maga tőlem?
- Ugyan Abigail – rázta meg a fejét és egy legyintéssel az igazgatóba rekesztette annak szavait. -, nem is ismerjük egymást...
- Nem is akarom.
- Ms. Gilbert! – csattant fel az igazgató, majd felállt a fotelből. – Ha nem tudná, ez Oregon Rendőrfőkapitánya, ha nem akarja, hogy javítóba küldjék...
- Itt az egyetlen, aki javításra szorul az ő!
Mindketten megszeppentek. Magam sem értettem, hogy miért akadtam ki ennyire. Talán Nolan szomorú arca tette ezt velem? Hisz csak is ez a féreg tehetett róla, hogy Nolan így érezze magát. Dühösen meredtem azokba az ismerős íriszekbe.
- Félre tehetjük a csatabárdot egy pillanatra? Fontos ügyben kerestem fel.
- Mit...
- Abigail! – csattant fel Joseph Lee. Majd kissé lejjebb tekerte a hangerejét, arcára egy hamis maszkot öltött, mintha annyira megviselné az, amit közölni akart velem. – A szülei meghaltak.
Először csak mosolyogtam, próbáltam gúnyos maradni. Az igazgató aggódva pillantott az arcomra.
Nem hittem neki, nem akartam hinni neki. Millió és végtelen oka lett volna Joseph Leenek arra, hogy hazudjon nekem, hogy megkeserítse a napjaimat, hogy tönkre tegyen, ám a hosszú percekig nyúló csönd hirtelen túlságosan feszélyezetté vált. Túlságosan őszintévé.
Csak figyeltem azokat a szürke szemeket.
Majd éreztem, hogy a gyomrom kavarogni kezd. És ott az igazgatói iroda közepén elhánytam magamat.
Az ajtó pont ebben a pillanatban tárult ki. Még Joseph Lee arcán is megremegett egy pillanatra a jól kidolgozott maszk.
Öklendezve térdeltem le a padlón, a hányásom zöld masszája elborította a csempét, míg az igazgató undorodva kiabált.
Nolan mellém esett és a hajamat hátra fogta. Éreztem kellemes tenyerét a hátamon, de az agyam kikapcsolt.
Meghaltak.
Meghaltak.
Meghaltak.
Komolyan meghaltak volna? Üresen bámultam a hányásomat. Egy takarító azonnal arrébb lökdösött én pedig egyenesen a női WC-be indultam, Nolan nem hátrált meg. Követett a mosdóba.
- Abby...
- Meghaltak – néztem a szemeibe.
Gyomrom megint kavarogni kezdett, percek elteltével pedig keserű epe tört utat a számon. A WC ülőkéje felett térdeltem és kiadtam magamból mindent.
Reszkettem.
Féltem.
Sírtam.
Összetörtem.
- Meghaltak – motyogtam kiöblítve a számat, összerogytam a padlón. Nolan az ölelésébe vont.
- Abby...
- Meghalt anyu – susogtam magamnak, mert nem fogtam fel.
Nem értettem az egészet.
Halál? Ugyan mit jelenthet ez a szó?
- Én – suttogta a fiú.
Vizenyős szemekkel meredtem fel rá és mosolyogva megráztam a fejemet.
- Shh!
- Abby én – ám megint csak megakadt.
Megráztam a fejemet és a mellkasába fúrtam az arcomat. Semmi sem számított ezúttal. Csak vele akartam lenni, nem számítottak a vigasztalni próbáló szavak, nem érdekelt, hogy mit akar. Emiatt talán szörnyen kellett volna éreznem magamat, de nem ment. Ez a pillanat, ez a nap rólam szólt. És nem a jó értelmében.
Összegömbölyödtem és üresen meredtem a mosdó csempéjére.
Az idő összefolyt, már nem tudtam, hogy perceket vagy talán órákat ücsörögtem ott. Egyedül az számított, hogy a csempén ott virított egy szürke porszem. Egy biztos pont. Vígaszt adott.
Hirtelen az ajtó kitárult és egy csapat lány vonult be vihorászva. Az egyik göndörhajú először engem, majd a mellettem ücsörgő Nolant szúrta ki. Arca vörössé vált és hebegve hátrált ki, azután egyetlenegyszer sem nyitott be senki.
Nolan bíztatóan simogatta a hátamat, ez segített. De már nem bírtam sírni. Valahogy nem voltam hajlandó arra, hogy könnyeket csepegtessek, hiszen már nem voltak könnyeim. Vajon milyen régóta voltak halottak? Friss hír vagy már régi? Hol haltak meg és hogyan? Ezer kérdésem lett és mindre választ akartam, nem foglalkozva azzal, hogy Nolan hangja élesen a falakba hasít én gyorsan szedve a lábaimat visszaszaladtam az igazgatói irodába.
Joseph Lee még mindig az egyik fotelen ücsörgött és az igazgatóval diskurált. Mennyi ideje lehettem a mosdóban?
- Ms. Gilbert végre! – sóhajtott fel az igazgató.
- Hogy haltak meg? – eleresztettem a fülem mellett a diri szavait, Joseph Lee megköszörülte a torkát és felállt, óvatosan a botjára támaszkodott, majd az egyik polcon álló családi képre vezette a tekintetét, mellette egy himbálózó növény csüngött.
- Autóbalesetben.
- Hol?
- Egy kisebb úton jelentették be a balesetet. Útban voltak, azt hiszem a 26-os autópálya mellett történt.
- Mikor?
A férfi megropogtatta az ujjait, majd oldalra döntötte a fejét. Lenézett az igazgató sötét asztalára, ahol egy halomnyi irat hevert.
- Múlt éjjel, ma reggel jelentették be – nézett mélyen a szemembe.
- Miért maga?
- Tessék? – nyíltak nagyra a szemei.
- Miért maga jött ma ide? – összefontam magam előtt a kezeimet. – Tudomásom szerint nem maga jelenti be az összes balesetet szerte egész Oregonban.
- Gondoltam...
- Mit keres maga itt, miért pont ön? Miért nem az ajtó mellett álló rendőr? Vagy miért nem telefonon? Mi a célja ezzel itt? – mutattam körbe az iroda sárgás falain. Joseph Lee megszeppenve meredt rám, egy hatalmasat nyelve gúnyosan elvigyorodott.
Nem akartam volna látni azt a mosolyt.
Gunyoros volt éreztem rajta, hogy mindent tud.
És ekkor felsikított valaki.
Kedves Olvasóim!
Tudom sok időbe telt, míg megszületett a következő fejezet, de remélem, hogy tetszik majd nektek!
Nagyon szépen köszönöm a visszajelzéseket!
Puszi Kira!