Két hónap telt el.
Egészen jól beilleszkedtem a legmegátalkodottabb hackerek világába, viszont továbbra se jártam az ügy végére.
Isaac azóta is rendesen viselkedett, és úgy tűnt, lemondott arról a szándékáról, hogy megöl.
Ninával háromszor futottam össze, de szerencsére egyszer sem kellett komolyabban szóba elegyednem vele.
Igazából akár fel is ismerhetne. Steve és én voltunk az egyetlenek, akik anyánk génjeit örököltük, ezért van mindkettőnknek vörösesszőke haja és kék szeme.
Ami a legjobban zavart az volt, hogy nem tudtam róla. Sarah miért nem mondta el? Ideküldött a tűzbe, hogy megégessem magam?
Forró harag égette a szívemet, akárhányszor eszembe jutott Sarah. És Steve. A halála most jobban fájt, mint bármikor máskor.
*******
- Tara!
Isaac. Másra se vágytam.
Nagy nehezen kivonszoltam magam, és nem túl meglepő hír fogadott.
Már megint sétálni akart.
Hogy a fenébe bír ennyit sétálni?
Azt hiszem, Seattle se kerül be a kedvenc helyszíneim listájára. Főleg úgy unalmas, hogy Isaac naponta háromszor kirángat, mert "kell a mozgás".
Oké, persze ő azt hiszi, hogy számítógépes gürü vagyok, aki egész nap ki se mozdul. Haha, ha tudná, mit dolgozom valójában...
Magamban ördögien elvigyorodtam, és tovább indultam.
- Emily!
Ösztönösen odafordultam, pedig nem nekem szóltak.
Basszus, basszus, basszus.
Isaac is kérdőn meredt rám.
- Csak egy furcsa hangot hallottam. - motyogtam, őt pedig látszólag nem érdekelte, így tovább indult.
Oké.
Mély levegő.
Kezdek megőrülni. Folyamatosan figyelem az éjfekete üstököt, hátha felbukkan valahol. Hallgatózom, hátha valaki Emilynek szólít. Azt álmodom, hogy újra New Yorkban vagyok, vége ennek az egész ügynek.
Félek. Rettegek.
Fogalmam sincs, látom-e még valaha az otthonomat. A családomat. A barátaimat. Rickyt.
Reggelente azt képzelem, hogy Seattle látképe helyett Brooklynt pillantom meg.
Hideg borzongás futott végig a hátamon, és hirtelen sírhatnékom támadt.
- Tara!
Tara, Tara, Tara, Tara.
Mindig csak Tara. Már rosszul vagyok ettől a névtől.
- Jól vagy?
Hát persze.
Isaac. Az egyetlen, aki törődik velem, egy pszichopata, aki meg akart ölni. Tényleg biztató.
- Ki kell mennem...a mosdóba. - motyogtam, és elfutottam.
A héten ötödször kötöttem ki a vécében, és ha nem vigyázok, a végén még azt hiszik, terhes vagyok.
Hátamat a hideg csempének vetettem, arcomon pedig csörögj kezdtek a könnyek.
Gyerünk! győzködtem saját magamat. Már nincs sok hátra. Hamarosan vége, és hazamehetsz.
Letöröltem a könnyeimet, de továbbra sem mozdultam.
Itt ragadtam. mondogatta a pesszimista énem. Soha sem mehetek haza. Örökké itt kell rohadnom bűnözőkkel körülvéve...
Meg kell oldani az ügyet. Akkor elmehetek.
Akkor ezt fogom csinálni. Ha törik, ha szakad, a végére járok és kijutok innen.
*******
Az elhatározás szép dolog, viszont nem nyomtattam senki fejéhez pisztolyt, hogy vallja be bűneit.
Tehát néhány hét múlva pont ugyanott tartottam.
*******
Ismét hetek. Már nem is számoltam, mennyi ideje vagyok itt.
- Tara! - dugta be a fejét az ajtómon Isaac.
- Tudom, séta, megyek már... - motyogtam, és felé fordultam.
Az utóbbi időben megszokott vidám Isaac helyett most azonban egy szigorú, komor tekintetű nézett velem szembe.
- Öhm... Valami baj van?
- Ami azt illeti igen. - bólintott. - A főnök hívat téged.
Ajjajjaj.
Abba a szobába mentünk, ahol legelőször voltam, amikor idekerültem.
Jones biccentett.
- Ülj le, kérlek.
Feszült volt a légkör, így jobbnak láttam, hogy csak akkor megszólalni, ha kérdeznek.
- Érdekes dolgokat tudtam meg rólad.
Kis híján kiszaladt a számon egy gunyoros közbeszólás, de végül inkább csöndben maradtam.
- Forrásaink bebizonyították, hogy te nem az vagy, akinek mondod magad.
Fölösleges volt tiltakoznom. Már tudták.
- A valódi neved Emily Turner, egy hét múlva leszel huszonegy éves, és a CIA-nek dolgozol. Ők küldtek ide kémkedni, hogy leleplezd a szervezetet. - folytatta.
- Ki volt a forrás? - Mióta beléptem a szobába, most először szólaltam meg, azonban mégsem kellett volna.
Jones keze olyan gyorsan indult meg, hogy reagálni se tudtam. Éreztem, hogy felreped az ajkam és folyni kezd belőle a vér.
- Eddie haverod.
Megdermedtem.
Nem, az nem lehet. Eddie nem adhatott fel.
- Hónapok óta tudok róla, hogy ki vagy. - Jones fel-alá kezdett járkálni. - Egyszerűen tudni akartam, mennyit tudsz. És kiderült, hogy nem tudod, hogy Danny is itt volt beépülve.
- Ki? - motyogtam.
- A bátyád. A valódi neve felteszem nem Danny.
- Steve. - suttogtam.
- Mi?
- A neve Steve. - ismételtem meg kicsit hangosabban.
Jones levágta az öklét az asztalra.
- Nem érdekel, mi a neve! Ugyanolyan szennyek vagytok mind! Ti beszéltek arról, hogy jót tesztek ezzel? Embereket tesztek tönkre! Az egész életüket!
Felszegtem a fejem, és mélyen a szemébe néztem.
- Rossz emberek életét.
- És ők megérdemlik, mi? - Aggódtam, hogy Jones ismét megüt. - Ők megérdemlik, hogy a családjuk éhen haljon?
- Most azért vagyok itt, hogy éhen halt családokról társalogjunk, Mr. Jones? - Jól van, Matt mégse dolgozott hiába. Meg tudtam őrizni a hidegvérem.
Jones is lenyugodott.
- Igazad van, Tara. Bocs, Emily. Tudod, nem illik hozzád ez a név. Emily... - ízelgette. - Térjünk át a lényegre. Az világos, hogy ennyi információval nem sétálhatsz ki az utcára.
- Szóval meg fog ölni. - feleltem nyugodtan. - Számítottam rá.
- Nem is zavar?
- Hogy megöl? - vontam fel a szemöldököm. - De, zavarna. Én azonban legalább nem gyáván halok meg.
Nagyon gyorsan történt. Kirúgtam magam alól a széket, lefegyvereztem a két testőrt, könyökkel oldalba vágtam Jonest, és kirohantam az épületből.
- Basszus, Ricky! - A telefonnal a kezemben futottam át egy széles kereszteződésen, ahol három kocsi egymásnak ment miattam. - Hol vagytok már?
- Sietünk, Zöldfül, de Seattle és New York között van pár száz kilométer, és csak három órája szóltál.
- Mennyi idő?
- Körülbelül tíz perc. - mondta végül. - Bírod addig tartani a frontot?
- Megpróbálom. - nyomtam ki.
Az üldözők máris a nyomomban voltak. Látszólag nem érdekelte őket, hogy az utca közepén fognak megölni.
Az egyiket leütöttem, és elvettem a fegyverét.
Lebuktam, és elgurultam egy kuka mögé.
Felegyenesedtem, lőttem, majd újra lebuktam.
BAMM!
Bevágtam a fejemet egy kiálló üvegdarabba, és éreztem, hogy az éles tárgy felszakítja a fejbőrömet.
A vér a tarkómra csorgott.
Szédülni kezdtem, és már nem nagyon tudtam gondolkodni.
Nagy nehezen feltápászkodtam, és többet lőttem. Egyet leszedtem, a másik azonban rám célzott.
Lelassult reflexeimnek köszönhetően a lövedék célba ért. Éreztem, ahogy a vállamba fúródott, majd ismer összestem.
Az utolsó pillanatokban még láttam, ahogy Ricky és a többiek megérkeznek.
*******
Mindenütt csönd honolt.
Ez itt a túlvilág?
Zúgott a fejem, és úgy éreztem magam, mintha tíz évet aludtam volna.
Képtelen voltam gondolkodni.
Lassan kinyitottam a szemem.
Nem láttam mást, csak fehérséget.
Ez itt vagy a Mennyország, vagy káprázik a szemem.
- Szia.
Összerezzentem volna, de mozdulni sem bírtam.
- H-hol vagyok?
Ez volt az első kérdés, amit ki bírtam nyögni.
Ricky lassan lehunyta a szemét. Ezt nem vettem jó jelnek.
- Kórházban. - hangzott a válasz.
- Mi történt?
- Emlékszel Seattle-re? - Tekintete fáradt volt, ki tudja mennyi ideje virrasztott mellettem.
Könnyek gyűltek a szemembe a feltörő emlékektől, ami a vállamba nyillalt.
- Igen. - suttogtam. - Mennyire komolyak a sérüléseim?
Ricky felszisszent, majd sorolni kezdte.
- A jobb válladba van egy lövedék, agyrázkódásod volt, eltörted a csuklódat és a bokádat, illetve van egy elég csúnya seb a fejbőrödön.
Kissé szédültem, de nem tudtam, hogy a hirtelen rám zúdult információtól, vagy a sérüléseimtől.
- Mi történt, miután odaértetek? - kérdeztem halkan.
- Váratlanul érte őket, hogy tudtál minket riasztani. A meglepetés ereje miatt, meg egyébként is túlerőben voltunk. Lerohantuk őket.
- Most hol vannak? Jones meg a többiek?
- A börtönben.
- Majd szeretnék beszélni velük. - nyeltem egyet. - Jonesszal, Isaac-kel, Eddie-vel és Nina Anderson-nal.
Ricky szeme elkerekedett.
- Zöldfül, megőrültél? Egyiknek sincs nagyobb vágya, minthogy holtan lásson!
- Akkor is beszélni akarok velük. - makacsoltam meg magam. - El akarom mondani Nina Anderson-nak, hogy ő ölte meg a bátyámat, és hogy mennyire gyűlölöm. Látni akarom, hogy fájdalmat okoztam neki.
- Az biztos. Mivel eltörted a karját.
- Ricky...
- Pihenned kell, Emily. Szükséged van rá.
Nagy nehezen erőt vettem magamon, Rickybe kapaszkodva felhúztam magam, és szorosan átöleltem.
- Fogalmad sincs, mennyire hiányoztál. - suttogtam.
Ricky elengedett, és láttam hogy mosolyog.
- El tudom képzelni, hidd el.
*******
- És itt van a mi kis túlélőnk! - rontott be másnap Grace Amy-vel és Anne-nel a nyomában.
- Jézusom, Grace, nyugi! Még mindig nem vagyok Harry Potter.
- Látom, a humorod ép. - kacsintott Anne, majd egy tábla csokit nyomott a kezembe. - Edd meg! Az orvos szerint jót tesz az édesség.
- Azt elhiszem. - haraptam bele nevetve.
- Mesélj. - ült le az ágyam szélére Grace.
- Mit mesélnék? Bocs, lányok, de nem akarom mégegyszer átrágni magam rajta.
- Nem arról! - legyintett Grace. - Mesélj Rickyről!
- Öhm... - kezdtem, és bosszúsan éreztem, hogy elpirulok.
- Nektek egyszerűen muszáj összejönnötök! És lehetőleg szóljatok, ne úgy, ahogy a tesóm csinálta. - bökte meg Amy-t, aki csak nevetett.
- Nem tudom...
- Mit nem tudsz? Mindenki látja, hogy egymásba vagytok esve! Ti vagytok a kedvenc párosom.
- Még nem befejezett shipp. - mosolyogtam.
- Ti is hallottátok? Még! - nevetett Grace, majd a kezembe nyomott valamit.
- Mi ez?
- Pisztoly alakú gumicukor. - közölte. - Három órát álltam sorba érte, úgyhogy ajánlom, hogy jó legyen!
Nevetve ettem meg, miközben melegség öntötte el a szívemet, hogy ilyen jó barátaim vannak.
*******
Harmadnap Sarah jött látogatóba, és éreztem, hogy ez már a beszélgetés már közel sem lesz olyan kellemes.
- Szia. - köszönt, és leült. - Hogy érzed magad?
- Voltam már jobban is. - dünnyögtem.
- Gondolom, kérdezni szeretnél. - fürkészett.
- Most nincs energiám leordítani a fejed, de képzeld azt, hogy megtettem. - kezdtem bele hosszú monológomba. - Kezdjük azzal, hogy miért nem voltál képes megemlíteni, hogy oda megyek beépülni, ahol Steve is volt. Oda megyek, ahol a gyilkosa van. Mégis mit mondtál volna a családomnak, ha én se élem túl? Őszintén, mi célod volt az ezzel? Nem tudok kiigazodni rajtad. Azt hittem, mindent elmondtál Steve-ről. Mondd el, Sarah, mi folyik itt! Hogy mit miért úgy tettél, ahogy tetted.
Sarah sóhajtott.
- Nézd, ez bonyolultabb, mint gondolod. A beépüléseknek komoly következményei vannak. Steve meghalt, így Jones meg a többiek rájöttek, hogy a CIA kémked utána. Visszavonult minden beépült ügynökünk, egyedül Eddie maradt ott, bár ő külsős volt. És mint kiderült, áruló is. - tette hozzá keserűen. - Teltek az évek, és aztán jöttél te. Láttam benned Steve-et, azt, ami benne is megvolt. Újra felvillant az esély, hogy elkaphatjuk Jones-t, Anderson-t és a többieket. Elvakított a bosszú, és te lettél a bűnbak. Egyébként Eddie volt a hacker, mint később kiderült. A fejemben összeállt a kegyetlen és borzalmas terv, amit meg is valósítottam. Odaküldtelek a fenevad gyomrába, és hagytam, hogy kis híján hálálra szaggassanak. Sajnálom, Emily. Hülye voltam.
- Meg van bocsátva, de azért többször ne csinálj ilyet. - mosolyodtam el halványan.
******
Sziasztok! :)
Még mindig élek. Szokás szerintem sajnálom a sok kihagyást, ami megint majdnem egy hónap volt, ráadásul egy csomó hiba volt az előző részben és teljesen össze volt csapva, szóval még azt is javítgattam. Ezenkívül kompetenciát írtam ma, de már túl vagyok a tánc fellépésen, szóval arra már nem foghatom. Beépüléses ügy lezárva, ezazz! :) visszatérünk a normális kerékvágásba, a következő fejezetre pedig még tartogatok egy kis meglepetést nektek :) (jó, nem lesz túlontúl meglepő, és ezzel sokat elárultam ;D). Nem ígérek semmit a következő résszel kapcsolatban, de igyekszem sietni. 17 tanítási nap van hátra az évből!
Szép napot mindenkinek! :)
(saját kép :))
Ui.: Hétvégén nem leszek elérhető, mert kétnapos intenzív jobb agyféltekés rajztanfolyamra megyek, amit még karácsonyra kaptam, szóval végre eljutottam odáig :)
Xxx,
Eszti