Az esküvő napján
Belenézek a fésülködőasztal tükrébe, és a gyomrom izgatottan ugrik össze.
Mély levegőt kell vennem, közben megigazítok egy göndör hajtincset, ami kiszabadult a kócos kontyomból. Farkasszemet nézek magammal a tükörben, és meg kell állapítsam, hogy a sminkes nagyon jó munkát végzett.
A tusvonalam könnyed és gyönyörű, saját erőből sose lettem volna képes így meghúzni. A szempilláim hatalmasak, a púderszínű rúzs az ajkaimon pedig kiemeli a kék szemem.
Anyu újra visszatér mögém, és a beígért nyakláncot próbálja most összekapcsolni a nyakamon. Egyik kezemmel finoman a nyakláncon lógó medál után nyúlok, mire anyu végez a becsatolásával, a vállamra teszi a kezét, lehajol és rám mosolyog a tükörben.
- Gyönyörű vagy.
- A ti érdemetek- emlékeztetem, ösztönösen arra gondolva, mikor közösen elmentünk esküvői ruhát választani, megkeresni a sminkest, meg a mindenfélét.
- Na gyere, mutasd magad- húz fel a székről.
Nagy nehezen feltápászkodom, anyu pedig segít, hogy tüll ruhám könnyű kis szoknyája ne akadjon bele semmibe. Épp az anyagot simítgatom magamon, amikor nyílik a hatalmas, fehér ajtó, és a két kis koszorúslányom lép be rajta, sötétbordó ruhájukban.
- Emily...- sóhajt fel Emma, akit pontosan egy éve ismerek. Jelentkezett a balerina képzésre, csakhogy időközben barátnők lettünk. Most hosszú, vörös haját befonta, és hófehér virágokat tűzött bele. Rámosolyogtam.
- Istenem, de szép vagy!- sikkant fel mellette Clarie. Szőke barátnőmmel a vegyesboltban futottunk össze, ugyaniső felborított egy egész állvány édességet, én pedig segítettem neki összeszedni. Igazából azóta elég jóban vagyunk. Elnevetem magam, mire közelebb jőve segítenek rendberakni a ruhámat.
Hosszú percek telnek el, míg végre kinyílik az ajtó, és apu lép be rajta. Ahogy meglát, elfelejti becsukni az ajtót, és Emmának kell odaszaladnia, mielőtt bárki beláthatna rajta. Nevetnem kell apun, aki leesett állal lép közelebb hozzám, majd egyik kezével megragadja a kezem és körbeforgat.
- Most annyira sírnék- jelenti ki, mire anyu is elkezd szipogni.- De- emeli fel hirtelen a mutatóujját.- nem sírunk! Ez egy boldog nap.
- Ahogy mondod- felfele pislogva próbálom eltüntetni a könnyeket a szememből.
Apu az órájára pillant, először a szemembe néz, majd széttárja a karját, amolyan "itt az idő" stílusban. Anyu veszi a lapot, és kisiet, koszorúslányaim pedig a kezembe nyomnak egy vörösrózsákból álló csokrot, ők maguk pedig kézbe kapják hófehér liliomaikat. Remegni kezd a kezem, az idegességtől úgy érzem, az összes smink leizzad rólam, ahogy apu felém tartott karjába karolok. Kézfejemre fekteti meleg, száraz kezét, aprót szorít rajta, így jelezve, nézzek a szemébe. Felemelem a fejem, ő pedig melegen elmosolyodik.
- Mindenki ideges az elején- egyből kitalálja, mi megy végbe bennem, amin elmosolyodom.- De ettől még ez a legcsodálatosabb dolog a világon.
Nem tudom, mit feleljek erre, ezért összeszorítom a számat, és bólintok. Apu még mindig nem indult meg velem az ajtó felé, még mondani akar valamit.
- Tudom, hogy sajnálod, amiért Jason nem lehet itt- elhajlik a hangja, mikor pedig ismételten a szemébe nézek, könnyeket látok a tekintetében. Nekem is remegni kezd a szám széle, de apu halkan nevetve megpaskolja a kézfejem.- De akár hiszed, akár nem, ott ül az első sorban. És büszke rátok. Tudom, hogy ő ujjongana leghangosabban a csóknál, Emily.
- Én is tudom, apu- mosolygok, már nyoma sincs a szomorúságomnak.
Apu válaszul biccent, int a lányoknak, majd megindul velem a hatalmas, fehér ajtó felé.
A kertbe vezet. Csodálatos kertje van az épületnek, amit kibéreltünk az alkalomra. Pontosabban anyuék bérelték, mi Nash-el csak mostanság álltunk igazán a lábunkra, de igyekszünk, nagyon igyekszünk.
Egy hatalmas fa takarásában állunk meg, egy pár pillanatig figyeljük a nyüzsgő tömeget. Nyelek egyet, úgy érzem, a torkom olyan száraz, akár a sivatag. Apu újabb bátorító pillantást vet rám, közben két koszorúslányom megindul a felállított pavilon felé, szandáljuk csendesen kopog a műanyagon, mégis mindenki elcsendesül, és a feléjük forduló fejek megemelkednek, ahogy az emberek felállnak körülöttük.
Aztán apu megindul, engem pedig a lábaim egyre csak visznek mellette, de közben a fejem teljesen máshol kavarog. Rengeteg ismerős arcot fedezek fel, mind kedvesen mosolyognak rám. Rég látott unokatestvérek, nagynénik és nagybácsik pislognak rám a sorokból, Nash legjobb barátjának, Joe-nak családja, majd a többi barátja, akiket innen-onnan ismer. Rájuk mosolygok, aztán a tekintetem Nash vőfélyére, a mindig vidám Joe-ra téved. Joe biccent egyet a fejével, amit először köszönésnek vélek, majd rájövök, hogy nem az. Tudom, kire mutat, mégis lassan fordítom csak oda a fejem, hogy kiélvezzem a látványt.
Nash öltönyben nem egyszerű férjnek tűnik. Egy egészen különleges, tökéletes, nagyszerű férjnek tűnik. Találkozik a tekintetünk, mire szélesen elmosolyodom, ő pedig hátratett kézzel figyel, alsó ajkát szorgosan beharapva. Ahogy fogva tartja a pillantásomat, egyre magabiztosabban lépkedek apu mellett. Már nem félek attól, hogy a magassarkúm megakad egy kiálló gyomban, vagy hogy megbotlom benne. Ahogy attól sem félek, hogy az idegességtől hányni fogok. Ugyanis előrenézne nem látok mást, csak a férjemet, aki le sem bírja rólam venni a szemét.
Észre sem veszem, mikor érünk oda hozzá, apu máris a kezébe rakja az enyémet, majd odahajol, hogy adhasson egy puszit. Nem tudom, szentségtörést követek-e el, de megragadom, és erősen magamhoz ölelem, mire a vendégseregen nevetés hullámzik végig, apu pedig halkan nevetve öleli át a derekam. Amint elenged, rám kacsint, és elfoglalja a helyét anyu mellett, aki már most bőg, pedig a pap még csak meg sem szólalt.
- Köszöntöm a kedves egybegyűlteket...- kezdi.
Igazából nem tudok figyelni arra, amiről beszél. Fogalmam sincs, mit mond, de nem is érdekel. (Oké, biztos, hogy ezért a kijelentésért pokolra jutok.) Csak Nash fekete szempárját látom magam előtt, azokat a mélybe húzó, gyönyörű szemeket. És nem érzek mást, csak vékony kezemet fogó erős kezeiet, amikbe most úgy kapaszkodom, mintha ugyan elsodorna tőle az ár. Mosolyra húzza azt a csodás ívű száját, mire megborzongom.
Elszédülök, ha csak arra gondolok, mennyi mindent fogunk átélni együtt, mennyi újat és mennyi csodásat pillanthatunk meg, és csak még erősebben fogom a kezét. Elképzelek magunknak két kisgyereket is, kék és sötét szeműeket, ébenfekete hajjal, szeplős orral, akár az enyém, és erős arccsonttal, amilyen Nash-é is. Látom magam előtt az első születésnapjaikat, a perceket, amikor Nash-el felváltva ébredünk fel az éjszaka közepén, hogy ringassuk őket, ha sírnak, amikor a férjem először pelenkázza majd őket, vagy ahogy próbáljuk majd beléjük szuszakolni a babatápot. Megrebben a szívem, de most eszemben sincs sírni. Boldogsággal tudok a bátyámra gondolni, arra, hogy ha itt lenne ma köztünk, ő fogná elsőként karjába a piciket. Elképzelem, hogy a lányomat dobálja a magasba, majd elkapja, biztos kézzel tartva, én pedig mosolyogva nézem őket, mert megbízom abban, hogy a testvérem mindig el fogja kapni őt. Aztán arra gondolok, mennyit fogunk majd kijárni hozzá a temetőbe, és biztos vagyok benne, hogy egyszerűen mindent el fogok nekik mesélni a nagybátyjukról, akit nem is ismertek, de túlzás nélkül a legcsodásabb ember volt.
- Most pedig megkérném a jegyeseket, olvassák fel fogadalmaikat.- szól a pap, majd rám néz, jelezve, kezdjem én.
Emma felé fordulok, aki a fogadalmamat őrizte, és most a kezembe nyomja a papírt. Összemosolygunk, csak akkor látom, hogy lesírta a sminkjét.
Nash felé fordulva hajtom szét az írásommal csipkézett papírlapot, megköszörülöm a torkomat, és nekifogok.
Igazából mindent megemlítek, amiről úgy érzem, fontos. Beszélek a nehezebb napjainkról, megfogadom, hogy bár bal kézzel jó nagy pofont tudtam adni neki első találkozásunkkor, többé ilyenre nem kerül majd sor. Nevetés rázza a násznépet, ahogy vigyorogva mondom és mondom tovább, az egész lelkemet kiöntve. Aztán a végére érek.
- Fogadom, Nash Martin, hogy amíg élek, szeretni foglak. És akár hiszed, akár nem, ez nem is lesz nehéz, mert mielőtt megismertelek, úgy éreztem, nincs is olyan, hogy "élet".- ránézek, Nash erősen tartja az állakapcsát, nehogy sírjon, de közben mosolyog. Levegőt veszek.- Te mutattad meg nekem, milyen valójában, és képzeld, veled ezerszer jobb helynek tűnik. Már, ha ez egy hely. De hogyha kézzel nem is fogható, én akkor is megfognám, odaadnám neked, és várnám, hogy csinálj valami csodát. Valamit, amit a puszta létezéseddel hozol létre.- összehajtom a papírt, és a vőlegényem szemébe nézek. Csillog a szeme, de mintha nem engedné a könnyeknek, hogy lefojjanak az arcán. A násznép tapsol és ujjong, ahogy ő is kinyitja a fogadalmi szövegét.
Reszkető lélegzetet veszek, mivel tudom, hogyha eddig nem bőgtem el magam miatta, majd most fogom. Önkéntelenül is visszaemlékszem arra a levélre, amit még nagyon-nagyon régen hagyott az ágyamon. Próbálom elfelejteni.
- Emily Mare- szólít meg, mire óvatosan elmosolyodom, ő pedig a homlokába lógó hajjal folytatja.- Rengeteg mindent le akartam írni, amit megfogadhatnék, de úgy éreztem, egyiket sem találnád elégnek... szokás szerint- teszi hozzá, mire mindenki felnevet, én pedig látványosan megforgatom a szemeimet. Nash erőlködése, miszerint elrejti a mosolyát, latba esik, már látom is a gödröcséket az arcán.- Talán köszönettel is tartozom, de miután tudom, hogy ha köszöngetni kezedném neked mindazt, amit értem tettél, akkor most az egész násznép előtt rámugranál, és elkezdenél ütni- újabb nevetés, ám ezúttal én is bólogatva nevetek a vendégekkel.- Úgyhogy ezt nem kockáztatom meg. Szóval- sóhajt, majd a szemembe néz, amitől megremegnek a lábaim.- Fogadom, Em, hogy addig foglak üldözni a szerelmemmel, amíg már eleged lesz belőlem. Fogadom, hogy akkor sem foglak magadra hagyni, mikor elküldenél, mert összetörtem a kedvenc vázádat. Fogadom, hogy sosem fogom elfelejteni a névnapodat...- elgondolkodva vakarja meg a fejét a nevetésben.- Illetve, lehet mégis. De mindent megteszek, hogy ne felejtsem el.- könnyes szemmel, nevetve bólogatok, de Nash még nem ért a végére.- Boldoggá szeretnélek tenni, Emily Mare, még ha néha meg is nehezíted a dolgom. De örülök, és büszke vagyok azért, amiért engem választottál, és megengedted, hogy veled éljem le azt a bizonyos "életet".- újabb kósza mosolyt ereszt meg, de én már alig hallok a fülemben doboló vértől.- Minden pillanatban, amikor valami szarság... bocsánat, elnézést. Minden pillanatban, amikor valami rossz történik, elég csak rám mosolyognod, hogy úgy érezzem, a világon minden rendben van. Kellett ez a béke az életembe, az, ahogy te látod a dolgokat, Em. Ahogyan te látod a világot. És nem csak azért akarlak örökké szeretni, hogy aztán együtt menjünk a mennybe, mert én nem biztos, hogy oda kerülnék. De emlékszel, mit mondtam még régebben, Emily? Azt hogy nekem a pokol is jó hely lenne, ha veled oszthatnám meg. És ha ketten lennénk benne, abból is mennyországot tudnánk csinálni. Te, és én, balerina.
Igazam volt, a könnyeim megint folyni kezdenek, hiába próbálok felfelé pislogni. Az emberek tapsolnak és nevetnek, mire én is kacagni kezdek. A pap mosolyogva inti csendre a népet, mi pedig Nash-el újra megfogjuk egymás kezét. Ha egy érintésben mindent el lehetne mondani, én közölném a vőlegényemmel, hogy mennyire szeretem. Nem tudom, ezt át bírná-e adni egyetlen kézfogás.
- Gyönyörű fogadalmakat hallhattunk, hölgyeim és uraim. Most pedig elérkeztünk a legfontosabb részhez.
A lelkész szünetet tart, valahol pedig felcsendül egy zongora.
- Emily Mare, törvényes férjedül fogadod-e az itt megjelenő Nash Martin-t?
Nem kellett haboznom.
- Igen.
- Nash Martin, törvényes feleségedül fogadod-e az itt megjelenő Emily Mare-t?
Nash sem habozik.
- Igen.
Mélyen a szemembe néz, én pedig már süllyedek is feneketlenül sötét szempárja mélyére.
- Mostantól férj és feleség vagytok. Megcsókolhatod a menyasszonyt.
Nash gondol egyet, határozott mozdulattal magához ránt, megdönt, úgy csókol meg. A tapsvihar és éljenzés most sem marad el, nekem pedig nevetnem kell. A mosolygós, szerelmes csókot megszakítva Nash felállít, megfogja a kezem, rám kacsint, majd elkísér az oltár előtt, miközben minden létező vendég rizzsel dobál minket. Hangosan nevetek, a szívem olvadt vajként csúszkál a bordáim között, mégis ez a legcsodásabb pillanat az életemben.
Egymást átkarolva állunk a táncparketten, az élőzenekar Passenger- Let her go című számát játssza éppen. Ennél tökéletesebbet el sem tudok képzelni.
- Azt hiszem, még nem mondtam, milyen gyönyörű is vagy ma este- jegyzi meg, majd megpörget a keze alatt. Nevetve térek vissza az ölelésébe, és a csendes ringatózásba, amit jelen esetben táncnak nevezünk.
- Azt hiszem, még nem is mondtam, mennyire rohadtul jól nézel ki- ez lenne hát az én bókom. Nash a fejét hátravetve nevet fel, és kapok egy puszit az arcomra.- De most tényleg. Féltékeny vagyok mindenkire, aki rád néz.
- Az én mindig bolond Emily-m- újra magához, és ezúttal a vállamra nyom egy puszit. Megborzongok, mire szorosabban ölel magához.- Ugyanezt egyébként elmondhatnám én is.
- El sem hiszem, hogy itt vagyunk- suttogom neki, pedig akár hangosan is kimondhatnám. Elvégre, a mi esküvőnk. Nash összehúzza a szemét, ahogy az enyémbe néz, majd elvigyorodik, és olyan közel húz magához, hogy most már lehetetlenség a szemébe néznem. Helyette a nyakához nyomom az orrom, és elmosolyodom, miközben hallgatom, ahogyan beszél.
- Örökké áldani fogom a napot, amikor a te autódat akartam ellopni, Em.
Nevetnem kell.
- Ezt miért nem írtad bele a fogadalmadba?
- Túl nagy sikert aratott volna, nem akartam elnyomni a tiédet- fújtatásomat hallva felnevet, és belepuszil a nyakamba.
Pár percig nem is szólalunk meg, csak ringunk a zenére. Nash keze a derekamat melegíti, az én tekintetem pedig többször is a vállán pihenő kezemre esik. Pontosabban arra, ami a kezem gyűrűsujján pihen. Mosolygok, és még közelebb férkőzöm Nash-hez, bár nem tudom, mennyire lehetséges ez még egyáltalán.
Újból végigjártatom a termen a tekintetem. Az egész családomat egyben látom most, ilyenre pedig nagyon régen volt példa utoljára. Sokukat nem ismerem, de ők mind ismernek engem, és most büszkén intenek vissza, mikor integetek nekik.
Nash újból megpördít, mire megint nevetni kezdek, és ahogy visszaránt magához, az ajkamra tapad. Beleélem magam a csókba, és csak utána húzódom el, hogy eláruljak neki valamit, amiről én is csak pár napja szereztem tudomást.
- Terhes vagyok.