A fiú
...................................
Norton kocsija tündökölt a napfényben, ezüstösre csiszolt vázán a sugarak egymást kergetőzve próbáltak megvakítani bennünket.
Norton elszívott egy szálat, majd Dariára mosolyogva egy apró csókot nyomott annak az arcára. Fogalmam sem volt, hogy mi volt köztük, de a Daria arca csak úgy ragyogott, mosolyogva fűzte össze az ujjaikat Abbyvel. Viktor mellém verődött és megpaskolta a vállamat, nem bírtam megszólalni. Annak ellenére, hogy pontosan láttam, hogy Abby erősködött, attól még megcsókolták egymást.
- Nolan – súgta oda halkan, félszemmel felnéztem rá. – Figyelj mondtam, hogy sajnálom.
- Nem haragszom.
- Ezt higgyem is el? – röhögött fel fáradtan, majd az autóra nézett. Végigsimított rövidre nyírt frizuráján. – Komolyan úgy nézel ki mint egy durcás óvodás, bocsánatot kértem. Mit akarsz, mit tegyek még? Boruljak térdre és nyaljam le a cipődről a koszt? Nem akartam megcsókolni a barátnődet...
- Táncolni hívtad – morrantam fel és még mindig az autó sötétített üvegét bámultam.
- Mert a barátom?
- Egy baráttal nem így táncolsz. – Legszívesebben fejbe vertem volna.
- Nolan – sziszegte türelmetlenül. -, nem fogok könyörögni azért, hogy bocsáss meg azért, amit meg sem tettem! De nem akarok elbaszni egy barátságot.
Ennyivel ott hagyott az utcán és bepattant Abby mellé. Már megint azt láttam, hogy a lány arca kivirul és mosolyogva rázta meg a fejét. A vak is látta a vonzalmat, ami köztük pattogott. Ha én nem lettem volna, akkor már az első randevújuk után összejöttek volna? Mosolyogva fognák egymás kezét, és lopott csókokat váltanának?
Csupán a gondolattól kirázott a hideg, képtelen voltam elereszteni a lányt, de ugyanúgy rátekinteni is veszedelmes volt. És mi van akkor, ha megismétli? Ha akkor már nem lesz részeg és csupán a saját akaratából csókolja meg az oroszt? Akkor is csak álljak, és mosolyogva adjak áldást a kapcsolatukra? Mi lenne ha most szakítanék vele? Jót vagy rosszat teszek? Van egyáltalán jó és rossz döntés?
Lenéztem a földre és újból megkívántam egy szál cigit, de elnézve őket, ahogy mind arra várnak, hogy én is bepattanjak, nem volt szívem tovább várakozni. Megigazítottam az ingemet és egy sóhaj mellett beültem Viktor mellé, de tekintetem az üvegen túli környezetre szegeztem.
Az autó nem sokára feldorombolt és már el is indultunk Vancouver felé. Az út nem tartott sokkal több ideig, mintha simán csak Portlandbe utaztunk volna. A hatalmas hegyek fehérsipkái, és a tömött utcák látképe még inkább rádöbbentett arra, hogy milyen rég jártam már a szülővárosomba.
Észrevettem, hogy Abby egész úton a telefonját bámulja, majd lassan kifújta a levegőt és lehunyta a szemeit. Várt egy hívásra, és látva megtört arcát, hirtelen segíteni akartam neki. De nem én voltam az egyetlen, aki kiszúrta. Daria rákérdezett, de lány nem szolgált értelmes válasszal. Elnéztem róla és lehunytam a szemem.
Vancouver, Portland tökéletes mása volt, csak éppen a folyó másik oldalán helyezkedett el. A hegyek ugyanúgy körülvették a települést és egy gyönyörű oregoni város tárult elénk.
Kiskoromba sokszor lógtam itt, valamiért menőnek gondoltam azt, hogy egy másik városban vagyunk a barátainkkal. Előnyben részesítettem az itteni szórakozóhelyeket, szerettem elbolyongani a széles utcákon. Maradhattunk volna Portlandben is, de Norton folyton elráncigált és végül jobban ismertem ezt a várost, mint a szülőhelyemet.
Az éttermek látványa, az elszórtan elhelyezkedő kávézók és butikok felélesztették bennem a múltat, azt a valamit, amit el kellett eresztenem, csupán azért, mert menekülni akartam apámtól. El szerettem volna szabadulni a kötöttségektől, hogy ne úgy éljem az életemet, hogy apám rajtam gúnyolódik, hogy folyamatosan piszkál, miközben anyám tudomást sem szerez arról, hogy ő szült egy másik fiút is.
A múltam egyben volt csodálatos és szörnyű. Mikor Norton különböző bálokra és rendezvényekre járt, addig én beültem, apám egyik ősrégi Camarojába egy jó könyvel és próbáltam kizárni a külvilágot. Vagy egyszerűen elszöktem az egyik erdőbe és a kusza ösvényeket járva azon agyaltam, hogy miért születtem meg.
Ám mikor Norton itt volt éltem az életemet, bulikba jártunk, csajoztunk, élveztük azt a pénz, ami csak úgy a zsebünkbe pottyant. Viszont a lehúzott italok, ezer csaj megdugása után is arra keltem, minden egyes reggel, hogy gyűlölnek.
- Nolan?
Felkaptam a fejemet és ijedten pillantottam azokba a gyönyörű szemekbe. Abby egyedül ült az autóba, a többiek eltűntek. Észre se vettem, hogy szemeim maguktól lecsukódtak.
Beletúrtam a tincseimbe és kipillantottam a könyvtárra, minden bizonnyal ott voltak a többiek.
- Furcsán néztél ki – mentegetőzött, majd hátradőlt. – Azt hittem alszol, mindenki azt hitte.
- Ezt miért is mondod el?
Abby megforgatta a szemeit, majd nevetve a karomra csapott. Nem akartam azonnal elfeledni azt, amit tett, de képtelen voltam nem elmosolyodni, hisz dús ajkai mosolyra kunkorodtak. Máris éreztem azt, hogy legszívesebben én táncoltatnám meg azokat a formás ajkakat.
Abby észrevétlenül mellém csusszant és ujjaival megérintette a tenyeremet, arca pillanatok alatt változott meg. Eddigi cserfes mosolyát valami egészen más váltotta fel. Furcsán méregette a környezetet, bőre sikamlósan tapadt az enyémhez.
Megmozdult és fejét a vállamra hajtva azt figyeltük, hogy a sötétített ablakokon keresztül, hogyan mutat a külvilág. A színek megfakultak, egy sötét lepel borította őket. Minden olyan fakó volt, mintha a szívemet láttam volna kivetülni a környezetre.
Abby sóhajtva megszorította az ujjaimat, puha tincsei csiklandozták a bőrömet, de soha az életbe nem szóltam volna érte. Élveztem, hogy egyenletes pulzusa az enyémhez igazodik. Úgy éreztem azokban a percekben, hogy egyek vagyunk.
Halkan megszólalt. Először azt hittem nekem motyog valamit, de ajkai értelmes szavak helyett furcsa halandzsát ejtettek ki, valamit dalolt. Hangja halk volt és hamis. Kissé furcsán ejtette a különböző betűket, de összeségében tetszett a hangzása, éreztem bennük a mosolyát.
- Szeretsz énekelni? – kérdeztem halkan. Szemeimmel még mindig a külvilágot lestem.
- Ki nem szeret? – nevetett fel halkan. – Kiskoromba sokat énekeltem, elhittem, hogy jó hangom van – elmosolyodtam és megszorítottam a kezét, bátorítottam a folytatásra. – Szüleimnek már az idegeire mentem, de hát kicsi voltam. Ahogy nőttem, apránként kezdtek rávilágítani arra, hogy inkább hagyjak fel vele, de sosem bírtam teljesen elereszteni. Tudod, szeretek énekelni, de csak azért, mert... mert mikor hallok egy dalt, muszáj az énekessel együtt énekelnem, vagy akárcsak dúdolnom és olyankor még az sem érdekel, hogy mások hülyének gondolnak.
Bólintottam.
- És te szeretsz?
Fel kellett nevetnem a hangjában rejtőző kíváncsiságra. Óvatosan megfordultam, hogy ezentúl a szemeibe tudjak nézni, de a lány csak azért is a mellkasomra fektette az arcát és bátorítóan dünnyögött valamiről. A hajvégéit birizgálva merültem az emlékeimbe.
- Szerettem – nyeltem egyet, jó, de mégis fájdalmas emlék. – Hogy ne szeretné egy gyerek a dalokat? A dadusom, meg a házvezetőnők folyamatosan énekeltettek. Emlékszem a Mary – ő volt a házvezetőnk -, mindig valami finomságot főzött, miközben azt hallgatta, hogy hogyan énekelem az akkordokat. Bevallom bírtam, hogy ragyogó tekintettel méreget, önbizalmat adott, ám sejtheted, hogy a sztorinak rossz vége lett. Apám egyszer meghallotta, hogy énekelek. Piszkálni kezdett, gúnyos megjegyzéseket fűzött hozzám és addig-addig hergelte az idegeimet, míg végül el nem szöktem otthonról. Mikor visszaértem, Maryt kirúgták, a dadusomat is. Egyedül maradtam megint, egy rakás idegen szolgálóval. Nagyjából azóta nem énekeltem.
Abby egy idő múltán felnézett rám, szemei könnyesek voltak. Elmosolyodtam és letöröltem a cseppeket, melyek forrás szerűen pattogzottak ki a szemeiből.
- Emiatt tényleg ne sírj.
- Ugyan, ne hidd, hogy meghatott a múltad – mosolyodott el és felülve, az ölébe húzta az összekulcsolt kezeinket.
Száját szólásra nyitotta, de hirtelen egy csengőszó és a könyvtárból kirohanó barátaink zavartak meg minket. Daria idegesen nyitotta fel az ajtót és hangosan becsapta maga mögött.
- Nem segített semmiben!
- Mit gondoltál, hogy majd megleled a választ pár penészes lap között? – Viktor gúnyosan mosolygott.
- Utalás! Legalább egyetlen egy utalást, vagy valamit, amivel elindulhatunk!
A műszerfalra csapott és mérgében elkáromkodta magát, kérdőn néztem a ruszkira.
- Nincs semmi ebben a kurva könyvtárban! – sziszegte Norton. – Elutaztunk idáig, hogy lássunk egy szakadt könyvet, amiben nincs semmi!
- Mit vártatok, hogy az öletekbe hullik a gyilkos terve? – fűztem hozzá gúnyosan végig nézve a csalódott társaságon.
Miután mind elhallgattunk, Abby mélyen magába szívta a levegőt és kitört az autóból. Daria azonnal utána akart szaladni, de lány a füléhez szorította a telefonját. Viktor kérdőn meredt rám, de nem bírtam válasszal szolgálni, egyszerűen a kocsiablakán keresztül néztem a lány maszkkal fedett arcát, amiről a beszélgetés közben egyetlen érzelmet sem lehetett leolvasni.
Mindannyian feszülten figyeltük Abbyt. Daria az ujjait tördelve söpörte ki a szeméből a tincseket, melyet a szél fújt az arcába. Eddigi aggodalma elpárolgott, már nem is gondolt a gyilkosra, mikor kellett volna. Minden egyes percet ki kellett volna használnunk arra, hogy kiterveljünk valamit, de ehelyett arra törekedtünk, hogy a kételyeket mélyen elássuk egy régóta megásott gödörbe.
Abby letörölt valamit az arcáról, majd óvatosan megközelítette a kocsit, de hirtelen eltűnt róla a maszk és sírva borult Daria karjaiba. Ki akartam szaladni és átvenni a lánytól, de látva azt, ahogyan apró ujjaival barátnője kabátját markolja... eltűnt belőlem minden bátorság. Meghúztam magamat a kocsiban és aggodalmasan bámultam az ülés huzattját, Viktor nem egészen gondolta ezt helyesnek. Helyettem ugrott ki a kocsiból, undorítóan jól nézett ki, az, hogy finoman átveszi a remegő lányt és egy apró puszival próbálja nyugtatni.
Kibaszottul nekem kellene nyugtatgatnom!
- Nem kioktatni akarlak, de ha hagyod, hogy a büszkeséged fogva tartson, a lány apránként ki fog csúszni a markodból.
Norton ennyivel lezárta a beszélgetést és én ott maradtam az autóban egy mázsányi gonddal és megoldatlan problémával.
Kedves Olvasóim!
rettentően sajnálom az újabb késést, mikor az előző fejezet végén tisztán azt az ígéretet tettem, hogy próbálok visszatalálni ahhoz, hogy rendesen hozzak részeket. bevallom olyan gyorsan eltelt ez a pár hét, hogy konkrétan ma döbbentem rá, hogy úristen én már szeptember nyolcadika óta nem hoztam részt.
ebben közrejátszik az is, hogy elkezdtem egy sorozatot (game of thrones), hogy nincs időm élni és egyre csak több és több a tanulnivaló míg én sodródom az árral és próbálok vasárnap esténként időt szakítani arra, hogy írjak egy kicsit.
nos miután kellően leírtam mindent, próbálok egy újabb ígéretet tenni hogy minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy minél hamarabb olvashassatok egy új fejezetet tőlem
Plusz az átírással sem haladok :D
a következőkig puszillak titeket!
kira
2017. 09. 24.