GAHYEON
Jimin felém közeledett, és bátorítóan a vállamra tette a kezét a többiek után vezetve, akik már úton voltak a második emeletre.
Lassan sétáltam a lépcső felé, Jimint követve, aki időközben, elengedve a vállam, előre ment. Azt gondoltam, biztos csak nem bírta a lassú tempómat. A sétámat egy női hang szakította meg, ami az én nevemet mondta.
— Gahyeon?
Egy pillanatra ledermedtem, ahogy meghallottam a mézédes hangot.
Jimin érzekelte, hogy megálltam, és rögtön felém fordult, egy "mi a gond?" pillantással. Azonban, én nem reagáltam rá, csendben maradtam.
Lassan fordítottam a fejem a hang irányába, hogy lássam a személyt, akivel nem volt lehetőségem együtt élni, vele felnőni, vagy egyáltalán boldog emlékeket megélni... Mostanáig.
— U-unnie? — kérdeztem bizonytalanul, a szemeim kikerekedtek a hitetlenségtől.
— Gahyeon... — szélesen elmosolyodott, ahogy felém tartott, és átölelt. — Végre megtaláltalak.
Sosem éreztem magam még olyannyira biztonságban, mint annak az ölelésnek a pillanatában. Ez az ölelés volt az, amiért idejöttem, ebbe a városba.
Ezért visszaöleltem, lehunytam a szemeim, és próbáltam visszatartani a könnyeim. Félreértés ne essék, ki akartam mutatni a boldogságom, de nem akartam, hogy emiatt gyengének látszak a testvérem mellett.
— Yoohyeon... — engedtem ki az elhasználódott levegőt egy sóhaj formájában, szorosan ölelve őt, hogy ki se tudjon szabadulni a karjaim közül.
Éreztem, hogy ujjai gyengéden játszadozni kezdenek a hajammal.
— Istenem, nem hittem volna, hogy itt látlak, vagy egyáltalán felismerlek.
Széles vigyorral elhúzódtam az ölelésből, és bólintottam.
— Egyáltalán, hogy találtál meg? — kérdezte, megcsípve az orcámat, arcán egy nagy mosollyal.
— Pár közeli barát segítségével — feleltem Jimin fele nézve, aki csak mosolyogva nézett vissza rám. — Ők hoztak el ide, csak, hogy találkozzak veled. Sosem találtalak volna meg nélkülük.
— Tényleg? — lepődött meg rajta egy kicsit. — Hol vannak? Meg szeretném köszönni nekik személyesen — nézelődött oldalra, a srácok után kutatva.
Már válaszra nyitottam volna a szám, miszerint az emeleten vannak, de még mielőtt lehetőségem akadt rá, egy sikolyt hallottam a lépcsők felől.
— Mit keres itt egy szöcske?! — futott le Jin a lépcsőn, Jungkook pedig követte, egy szöcskével a tenyerében. A többiek eközben természetesen sétáltak le a lépcsőn, nevetve a két fiú jelenetén.
A fejemet fogtam, ahogy rájuk néztem. Hát... Ez volt a tökéletes első benyomás, azt hiszem.
— Róluk beszéltél? — kérdezte Yoohyeon rámutatva a fiúkra.
— Igen — bólogattam sóhajtva, és kicsit elszégyelltem magam miattuk.
Még egy pillantást vetettem rájuk, mire láttam Jimint olyan természetesen felénk közeledni, mintha nem is ismerné a srácokat.
— Biztos? — kérdezte újra, száját nyitva hagyva, mintha készülne mondani még valamit. — Mert nem tűnnek normális embereknek.
— Tudom unnie, tudom — bólintottam, keresztbe tettem a karom, és figyeltem a gyereklelkűeket.
Azt hittem, a munkájuk miatt vannak itt.
— Helló — Jimin kedvesen Yoohyeon felé nyújtotta a kezét, mire a testvérem örömmel kezet is rázott vele. — Park Jimin vagyok, a normális a csapatban — mosolygott.
— Hazug — suttogtam hangosan, mire kicsit meglökött a könyökével.
— Örülök, hogy megismerhettelek. Yoohyeon vagyok — mosolygott vissza, és elvette a kezét Jimin fogásából. — Csak annyira, mint a barátaid? — kérdezte viccelődve, és a fiúkra mutatott közben.
— Mondjuk? — válaszolt a fiú bizonytalanul, megvonva a vállát.
***
Ezután hosszas diskurzust folytattam a srácokkal. Istenem, néha túl fárasztó volt velük bírni.
Elnézést kértek a viselkedésükért, és megígérték, hogy legközelebb jobban tekintettel lesznek rám, amiről úgy gondoltam, lehetetlen ígéret. De attól még megbocsátottam nekik, és szabadon engedtem őket, amíg egy kis időt együtt töltök a testvéremmel.
Tehát ott hagytam a fiúkat, én pedig Yoohyeonnal felmentem a szobájába.
Utasított, hogy üljek le az ágyra, amíg ő a szekrényhez ment.
— Tessék — nyújtott felém egy saját készítésű álomfogót.
— Ez mire való? — kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, és elvettem a tárgyat.
Kicsit váratlanul érintett a dolog.
— Csak valami, amire szükséged lehet, főleg mostanában — a mosolyát komoly arckifejezés váltotta fel. — Tudom, hogy téged is kísértenek.
Is? Ez azt jelenti, hogy ő is egy áldozatuk. Bár, ez nem túl meglepő.
— Pontosabban, mire való?
— Azt most nem mondhatom el, de el ne veszítsd, mert fontos. A barátaidnak is adok egyet a biztonság kedvéért — magyarázta.
— Oké... — nézegettem az álomfogót. Kíváncsi voltam rá, mi célból kaptam meg ezt a kis tárgyat. Azonban nem kérdeztem róla többet, mert Unnie túl komoly volt, amikor odaadta. Úgy gondoltam, kérdezni nem jó ötlet.
— És, milyen volt az életed nélkülem? — kérdezte végül, és a mosolya újra visszatért, hogy arcát ékesítse.
— Néhai örömből és a szar érzelmeim keverékéből állt. De inkább a második volt jellemző — válaszoltam egy kicsit szarkasztikusan. A beszélgetésünk felettébb kínosan indult, hiszen évek teltek el az utolsó találkozásunk óta. Viszont, ahogy folytatódott, egyre kényelmesebben éreztük magunkat a másik társaságában.
Beszélgettünk a mindennapi életünkről, és a boldog emlékekről, amiket megéltünk, mialatt el voltunk választva egymástól.
Nagyon hihetetlenül hangzott még most is, hogy az egyik testvérem túlélte azt a borzasztó incidenst rajtam kívül. A múltban teljesen elvesztettem annak a reményét, hogy bármelyikük is életben maradt, jelenleg pedig itt beszélgettem az egyikkel, és ezért hálás voltam az égnek.
— És... — kezdtem, komótosan kifújva a benntartott levegőt, mert féltem megkérdezni, ami a nyelvem hegyét csipkedte a maró kíváncsiság hatásától.
Yoohyeon felnézett rám, azzal a mosollyal, ami a mai nap fő energiaforrásává vált számomra. A lehető legtávolabb állt tőlem, hogy ezt a gyönyörű mosolyt letöröljem az arcáról, de úgy éreztem, tudnom kell az igazságot.
— Ha szabad kérdeznem... Hogy élted túl pontosan? — néztem lefelé, kerülve a tekintetét, és az ujjaimat birizgáltam, félve a kérdésemre adott reakciójától.
Meglepetésemre, egy halk kuncogást engedett ki.
— Hát, Gahyeon-ah... Ez egy rendkívül hosszú sztori, amit egy igazi csodának tudhatok be, és hálás vagyok miatta — mondta, egyre inkább felszívódó mosollyal.
— Mi történt? — kérdeztem.
— Minden a szökésedkor kezdődött...