A lány
...................................
Nolan szemei vérerekkel voltak díszítve. Akárhányszor rám nézett nem láttam bennük mást, csak kavargó gondolatokat és félbehagyott terveket. Mind segíteni akartunk neki, de nem tudtuk, hogyan is tehetnénk? Elveszettek voltunk, a vállunkon méretes súlyok hevertek és hozzá se bírtunk kezdeni egy nyomozáshoz. Cole-t vártuk, azt a Cole-t, aki képes volt kiszakadni a zsaruk forgókerekéből és valahogyan a segítségünkre bírt sietni, Nolan idegesen tanulmányozott egy nyomozással kapcsolatos könyvet. Ajkait birizgálta az ujjaival és néha-néha felsóhajtott.
A halvány fényekben elvesztette egykori fényességét. Az a fiú, aki novemberben még egy fényes csillagnak tűnt a megannyi szürke diák között, hirtelen ő is megszürkült. Hosszabbodó tincsei a homlokába hulltak, rég nem láttam azt a terebélyes mosolyt.
Mikor már mindenki azon volt, hogy szétszóródunk Nolan telefonja megszólalt, Norton volt a leggyorsabb azonnal utána kapott és füléhez illesztette. A szobában elcsöndesült mindenki és egy csapat kisgyermekhez híven csüngtünk a fiú szavain.
- Cole, te vagy az?
Norton hangja kemény volt, bele tartozott a játékba az is, hogy nem Cole, hanem mondjuk az apjuk szól a telefonba, de Norton megkönnyebbülő arckifejezése nem erről árulkodott.
- Bocs nem figyeltem, mit mondtál?
Recsegésnél többet nem értettünk a válaszából, a fiú arca összeszorult.
- Ugyan, nem hiszem, hogy nem bírsz elszabadulni egy kis időre – hatásszünetet tartott, a hajába túrt és elkáromkodta magát. – Komolyan? Csak pénteken bírod betolni a képedet?... Tudod mit, menj a picsába!
Idegesen eldobta a telefont, de szerencsésen a matracra pattant, semmi baja sem esett.
- Na találjátok ki mi van most?
- Nem jön el? – sóhajtotta Daria. Már ő is fáradt volt, de ahelyett, hogy lehunyta volna a szemeit, egy gyenge mosolyt eresztett meg és felállt. – Oké, most szerintem mind egy kis pihenésre vágyunk, nincs igazam?
Még beszéd közben sétált oda bakancsához és egy gyors mozdulattal a nyaka köré tekerve a sálat felkapta a holnapi naphoz szükséges cuccokat. Bedobta a táskájába és mosolyogva rám nézett, gyorsan egy ölelésre iszkolt és belesúgott a fülembe.
- Csak nem rosszalkodni! – csicseregte halkan és megveregetve az arcomat kilibbent az ajtóból.
- Te hova mész?
- Kiélvezem a Lee ház előnyeit! – nevetett fel hangosan és Nortonra nézve hagyta, hogy egy kis időre szétfolyjon az arcán egy vigyor. Viktor sóhajtva felállt és lesöpörte a nem létező porszemcséket a hátsójáról.
- Azt ajánlom tanuljatok egy kicsit, majd aludjatok – ásított. – Holnap találkozunk!
Így történt meg az, hogy Nolan és én együtt maradtunk a kolesz szobámba. Reménykedtem abban, hogy a kezében szorongatott könyvet nemsokára lecseréli rám. Elnyomtam egy fáradt mosolyt és bepakoltam holnapra, már nem volt kedvem tanulni és kételkedtem abban, hogy egy tanár is arra vetemedne, hogy tanítson. Kieresztettem a hajamat, Nolan fel sem nézett rám, folyamatosan a könyvet bújta. Rosszul is eshetett volna, de ehelyett egy törölközőt és pizsama pólómat megragadva a fürdőbe léptem.
Másra sem vágytam, csak egy forró zuhanyra, egy édes matracra és egy fiú mámorító csókjaira. Azt akartam, hogy a zuhanyrózsából ömlő vízsugár lemossa rólam az érzelmeket, a dúló hormonokat, amik szétfeszítik a testemet.
Lehunytam a szemeimet és lassan levetkőztem, a forróvíz kellemesen simult a bőrömhöz. A gyümölcsös illatú tusfürdőmet felhabosítottam a testemen és hagytam, hogy a fehérpelyhek szétfolyjanak rajtam, hajamat átmostam a kedvenc samponommal. Mikor kiléptem a párás kabinból egy másik, sokkal frissebb embernek éreztem magamat.
Az apró dobozokba gyömöszölt rossz dolgok már nem zargatták az agyamat, mélyen elzártam őket és abban reménykedtem, hogy még jó sok ideig nem jelennek meg a szemeim előtt. A pólómat magamra kaptam és a tükör előtt rendesen átfutottam a törülközővel a hajamon. Amint kiléptem tekintetem megakadt Nolanen.
Eddigi ülőhelyzetét felcserélte egy állóra, idegesen sétálgatott az aprócska szobában, de szemei azonnal rám tapadtak. Egyszerűen megállt és elnyíló ajkakkal fürkészett, szemeiből a rengeteg gondolat és félelem eltűnt, egyedül az egyre gyülemlő sötét vágyat láttam.
- Istenem direkt teszed ezt velem?
Válaszolni sem volt időm, mert megindult felém, a fürdőajtónak vágta a hátamat, testünk összesimult. Ajkaimon egy erőtlen nyögés tört elő és érdeklődve figyeltem zavaros arcát. Karjaival elzárta előlem az utat, nekem feszült. Lehajolt, hogy szemeink egy síkban legyenek és egy apró mozdulattal ajkaimat az övére nyomtam. Én cselekedtem előbb. Édes mámor fogadott, de a fiú nem tétlenkedett mohón kapott utánam és erősen az ajtónak lökve tovább csókolt, kevésbé tudtam tartani az iramot. Ő már túlságosan is profi volt ilyen téren, míg én csak a csókolás mesterségét ízlelgettem.
Ujjaimmal a hajába túrtam, ajkaimat szétfeszítette és beléfúródott. Felnyögtem, a hang hatására teste megfeszült, majd elernyedt. Mohósága elült és egy sokkal gyengédebb tempóra váltott, testem apró szemekre olvadt. Egy kavargó óceán voltam, és imádtam ezt az érzést. Hogy nem kötődtem semmihez, minden szétfeszített és ezt a köztes állapotot, csakis Nolan volt képes előcsikarni belőlem.
Gyakorlottan tért el az ajkaimtól, lecsókolta magát a nyakamon.
- El szeretnélek vinni valahova!
Először fel sem fogtam, hogy megszólalt. Gyengéden nyögdécseltem és halványan mosolyogva bólogattam. A fiú reszelősen felnevetett.
- Abby – morzsolta el az ajkain a nevemet. – Szeretlek.
Kipattantak a szemeim és elhaló mosollyal néztem fel rá.
- Tudom – suttogtam nevetve, mire Nolan hangosan felröhögött és egy újabb csókba hívott.
- Akkor elvihetlek?
- Hova? – pislantottam ki a szemeimből a szerelem elvakító homályát.
- Titok, de öltözz fel melegen!
Percek elteltével már magamra is kapkodtam a ruháimat és egy hajszárító segítségével megszárítottam a tincseimet, vörös kavalkád vett körül, egy bojtos sapkát húztam a fejemre és vigyorogva fogtam meg a fiú tenyerét, együtt léptünk ki a kollégium homályos folyosójára.
Senki sem volt már ilyenkor itt, mind a szobájukba kuckózva tanultak, vagy a barátaikkal beszélgettek, de én és Nolan megszegve az íratlan szabályt, kiléptünk a meleg épületből.
Fagyosabb volt kint az idő mint gondoltam, vékony kabátom alá gyorsan beszökött a levegő. Kirázott a hideg, de a tudat, hogy Nolan mellettem van, valamiért felmelegítette a bensőmet. Mosolyogva néztem fel rá, arca elmosódottnak tűnt a sötét fényekben, csupán egy éles árnyék vetült a szemeim elé. Akaratlanul szorítottam meg a kezeit, felnéztem a csodálatos, csillagos égre és már nem is éreztem annyira hidegnek a kinti levegőt. Perzselt.
- Min mosolyogsz?
- Kíváncsi vagyok, hogy mi az a hatalmas titok – kuncogtam fel, a Mustanghoz szaladtam. Imádtam azt a kocsit, főleg azt, ahogyan csillogó felszínén megvillantak a ragyogó csillagok. Mintha a földre szállt volna a kiismerhetetlen végtelenség. Mélyen magamba szívtam a fenyvesek édes illatát és felültem a motorháztetőre. A fiú szemei elkerekedtek.
- Bírlak meg minden, de ezt ne csináld – ragadta meg a csuklómat és lehúzott az autójáról. A szemeiben tündöklő aggodalom - ahogy a Mustangot szemlélte - édesen összeráncolt homlok, gondatlanul elterülő, kócos tincsek. A fiú túlságosan is tökéletes volt. – Behorpadt.
Megfordultam és elhűlő arccal mellé sétáltam.
- Mi van?
- Azt mondtam behorpadt – hallottam a hangján, hogy vigyorog. – Kissé nehéznek bizonyultál az öregnek.
- Tudod mit Nolan, rohadj meg!
Ajkaira egy kaján mosoly kenődött és a derekamra simítva a tenyerét a testéhez láncolt. Arcát a nyakamba fúrta, nedves ajkakkal csókolta végig az ívét.
- Ne próbálj engesztelni, ezt sosem bocsátom meg. A lányoknál a súly, kényes téma – vágtam a kezére, ami a combomra siklott.
- Ugyan én imádom a combjaidat – lehelte halkan és maga felé fordított.
Ártatlannak éreztem magamat, fantáziám már nem egészen gondolta így. Veszélyes területekre vándorolt, olyan helyekre, ahol már nem viseltünk ruhát. Már éreztem magamon Nolan izzadt testét, azt, ahogyan ajkaival felitatja a szavaimat, forró csókjait és merész tetteit.
- Min gondolkozol?
Vörös arccal meredtem a betonra és kimásztam ölelő karjaiból.
- Hogy merre akarsz vinni, remélem nem egy erdőbe, ahol megerőszakolsz, majd bedobsz egy gödörbe és elhajtasz a szuper kocsiddal.
- Kétlem, hogy szó lenne erőszakról – kacsintott rám, majd körül kocogta az autót és bepattant mellém.
Újból az arcomba szökött a vérem, a hideg ablaküvegnek nyomtam az bőrömet, és próbáltam eltekinteni attól, hogy Nolan pontosan tudta, hogy éppen mit csináltam. Szégyenkeztem, de már egészen megszoktam ezt az érzést. A fiú nevetve simította ujjait a sebváltóra és az autó fel is berregett alattunk.
Ahogy kihajtottunk a parkolóból, utunkat a lámpák gyér fénye világította, meg persze az autó fényszórói. A hosszú, feketének tűnő aszfalton senki sem közlekedett, késő este volt, ilyenkor a lakosok már rég otthon húzták a lóbőrt, de bennünk túltengett az energia.
Ahogy végignéztem a magas fenyveseken, testemben megremegett valami. Eszembe jutottak a szüleim, akik valószínűleg abban az aprócska lakásban próbálják élni az életüket. Hálátlan gyerek voltam, aggódnom kellene miattuk, dolgoznom és megpróbálni segíteni rajtuk. Fel kéne adni a tanulmányaimat? Vissza kéne költöznöm, hogy ne terheljem őket a kollégium féléves fizetésével? Egy ésszerű megoldásnak tűnt, de képtelen voltam itt hagyni ezt.
A halkan csörgedező patakokat, a hatalmas fenyőerdőket, az elhagyott, poros utakat. Magát Oregon szívét. Mert Woodburn teljes mértékben megegyezett azzal a képpel, amit az emberek Oregon államáról gondoltak. Hatalmas hegyek, terebélyes erdőségek és faházikókban éldegélő emberek.
Bemagyarázhattam volna, de Woodburn az otthonommá vált.
Észre se vettem, hogy a kocsi már nem mozgott, hogy lekanyarodtunk egy elhagyott kis utacskára, ami mélyen az egyik fenyves erdőbe vezetett. Rémisztőnek is lehetett nevezni, de én maradtam volna a gyönyörű jelzőnél.
Az esti fények óvatosan szűrődtek át a sűrű ágakon, képlékeny fényforrást alkotva. A vastag avarréteg, amit a fenyőfák tűleveli alkottak, árasztották magukból azt az édes zamatot. A sötétbarna, pikkelyes kérgek, a néhol elszóródott aljnövényzet. Minden túlságosan tökéletes volt, egyedül én nem illettem a képbe.
Nolanre néztem, aki az ajkait birizgálta az ujjaival és kifelé bámult, de mintha érezte volna, hogy figyelem rám kapta meseszép szürke szemeit. Imádtam azokat az íriszeket, sokan a szürke szemekről egykedvűen annyit mondtak, hogy színtelenek. De ha valaki Nolan Lee szemeibe nézett nem egy egyszerű szürkeséget figyelt, hanem valami elragadó színáradatot, amiben a szürke minden árnyalata ott volt.
Ujjait kibújtatta a kabátjából és az arcomra simította.
- Régóta állunk itt, meg sem szólaltál, mi van veled? Min gondolkoztál?
Nem akartam beszélni, minden olyan idillikus volt. Szavaim csak megcsúfították volna.
- Mindenen, olyan furcsa, hogy minden megváltozott. Annyi évek keresztül éldegéltem egyedül és hirtelen bumm és valami egészen más vette kezdetét. Nem panaszkodom, csak furcsa... olyan furcsa, hogy számítok valakinek.
Kinéztem az ablakon, éreztem Nolan gyülemlő ingereit.
- Pontosabban?
- A szüleim – suttogtam halkan. Belesüppedtem a bőrülésbe és lehunytam a szemeimet. – Elhanyagolom őket, mikor ellenkezőleg velük kéne lennem, támogatnom, szeretnem! Erre egy hálátlan fattyúként tekintek rájuk.
- Abby...
- Meg se próbálj lebeszélni! – kiáltottam rá ingerülten és kiléptem a fagyos levegőre, bevágtam magam mögött az ajtót és dideregve elindultam.
- Most meg hova mész?
- Nem mindegy?
- És már megint mit tettem? – ragadta meg a csuklómat, túl erősen, felszisszentem. Arca azonnal rémülten összehúzódott és eleresztett. Ijedten hátralépett és a hajába túrt, szemei kételyekkel teltek meg, megrémült saját magától. Ellentétbe velem. – É-én...
- Nolan...
- Úristenem én nem akartalak bántani! – hangja megremegett. Kétségbeesetten meredt a szemeimbe. – Fáj?
- Nem – ráztam meg a fejemet. Megfordultam és még mélyebbre barangoltam.
- Abby! – hangja halk volt. – Biztos vagy te kettőnkben?
Rá akartam üvölteni, hogy mindennél biztosabban. Ő volt az egyetlen pont az életemben, egy állandó pont. Ölelésébe szerettem volna burkolózni, de ehelyett háttal neki, megvontam a vállamat. Csupa hazugság és kétely vett körül.
- Nem tudom.
Tudtam, hogy nem hallotta meg és csendet egy nemnek vette. Hallottam a lépteit, sercegő nyomok, melyek egészen a kocsiig vezettek. Elegem volt abból, hogy holmi zagyva gondolatok képesek voltak kifogni rajtam.
Valami megmozdult mögöttem. Belenéztem abba a kietlen sötétségbe, de egy emberi alak helyett egy hatalmas árny lebegett messze tőlem egy fa mellett. Homályos volt és rémisztő, testem megvonaglott. Ijedten sikkantottam fel és ez pont elegendő volt ahhoz, hogy Nolan megforduljon és hozzám rohanjon. A karjaiba kapott és eszelősen méregette a sötétséget. Addigra az árny eltűnt. Belebújtam a fiú ölelésébe és egy apró majomhoz méltóan bele kapaszkodtam.
- Igen!
- Tessék?
- Biztos vagyok benne – suttogtam mosolyogva és a rosszindulatú gondolatokat azokba az apró dobozokba száműztem, messze az elmémtől. Elvigyorodott és lehajolt hozzám, még abban a másodpercben megcsókoltam.
Égetett belülről és én egyre csak többre vágytam, de itt a koszos erdőben nem igazán valósíthattam meg őket. Kisimítottam egy tincset a szemeiből és egy utolsó csókot nyomva telt ajkaira lehunytam a szemeimet, elraktároztam ezt a csodás képet az elmémben.
Másnap reggel kissé kómás fejjel kúsztam ki az ágyamból, de egy pillanatig sem bántam meg a tegnap történteket. Úgy éreztem, hogy az események még közelebb kovácsolták hozzám a mellettem szuszogó fiút. Karjai erősen vontak a testéhez, egyenletes légzése engem is alvásra késztetett, de akárhányszor az órára lestem, tudtam, hogy nem lustálkodhatunk tovább az ágyban.
Mosolyogva megcsipkedtem az arcát, orra megmozdult, nyavalyogva fordult át a másik oldalára. Karjával eltakarta az arcát és lelökött az ágyról, hallottam, ahogy elnyom egy álomittas röhögést, de fejét komótosan visszahelyezte a párnára.
- Nolan Lee!
- Mi van? – nyöszörögte halkan. A végén még megsajnálom. – Hajnal van még, fel se kelt a nap!
- Mikor szoktál ébredni?
- Úgy tíz perccel csengetés előtt? Basszus, Abby mennyi az idő? – a fejére húzta a takarót és elbújt a méretes huzat mögött, megráztam a fejemet és megböktem a hasát.
- Öt óra.
Nolan lerángatta magáról a takarót és összeszűkült szemekkel felnézett rám.
- Kússz vissza az ágyba és aludj, minek kellsz fel két órával hamarabb?
- Hogy elkészüljek? – megforgattam a szemeimet és hagytam az ágyban senyvedni, de mikor a fürdőbe értem, egy izmos mellkasnak ütődtem. Ajkait a nyakamhoz nyomta, majd kivette a kezemből a fogkefét.
Apró csókokkal hintette be a nyakamat, csiklandozott a reggeli borostája. Megfordultam a karjaiba és csillámló tekintettel meredtem fel rá. Itt akartam maradni, ebben az idilli pillanatban, ahol nem kellett gyilkosok miatt aggódnunk, ahol nem volt veszélyben az életünk. Csupán én és Nolan egy elzárt buborékban.
Ujjaim alatt sercegett a borosta, a növésével ellenkező irányban simogattam az állát, tetszett a hangja és tapintása. Vigyorogva simult a tenyerembe.
- Tetszik mi? – nevettem fel halkan. A mosdókagylónak dőlve tovább cirógattam az állát és közben beletúrtam kócos tincseibe. Rég láthatott fésűt.
- Minden reggel így akarok ébredni.
Őszinteség.
Szavaiból kegyetlenül csöpögött az őszinte vágy a normális élet iránt, ahol egy egyszerű párként működhettünk volna.
- Nyálas vagy – suttogtam, próbáltam elviccelni a helyzetet.
Nolan arcára egy szomorú mosoly ült ki.
- Tudom, egyik rossz szokásom – vont vállat, még inkább magához húzott és kitűrt pár tincset a szememből. – Nem akarsz tovább simogatni?
- Minden vágyam a büdös szádat szagolgatni – nevettem fel. Nolan hasba bökött és a nyakamhoz dörzsölte az állát. – A kedvemért megtennéd, hogy nem vágnád le a borostád?
- Bejön mi?
- Macsós – kuncogtam fel és végre megkaptam a reggeli csókomat. Felnyögtem az érzésre és hagytam, hogy bőrkeményedéses ujjai felkússzanak a combomon, egészen bugyim korcáig.
- Most már értem miért keltél két órával hamarabb – motyogta és lecsókolta magát a nyakamon. Meg-megszívogatva a bőrömet.
- Perverz – sóhajtottam mikor fogaival ráharapott a vékony bőrre.
- Dehogy, csak férfi!
Ezután már nem szólalt meg egyszerűen csókolóztunk és egy olyan világot teremtettünk magunk köré, ami meseszerűen tökéletes volt.
Kedves Olvasóim!
Tudom, nincs mentség arra, hogy ennyi ideig teljesen eltűntem. Csak az utóbbi napokban történt egy-két dolog. Hétfőre ígértem néhányotoknak részt, és az is meglehet, hogy kissé bunkón válaszoltam a kérdésekre és ezért bocsánatot szeretnék kérni, csak hát tegnap nem volt túl fényes hangulatom.
Ettől eltekintve, ma már újult erővel, végre géphez jutottam és bírtam írni. El sem hiszem, hogy most nyáron elfoglaltabb vagyok mint iskola időben :D
Remélem tetszik a rész és köszönöm szépen, hogy vagytok nekem!
PLUSZ INFÓ!!!
Megnyílt az új könyvem, melynek címe: Haláltánc, ma próbálok feltölteni részt! Remélem sokatokkal összefutok majd ott :)