A Fiú
..........................................
Idegesen néztem fel a koleszra, ahol még láttam Abby elsuhanó árnyékát, majd elveszett a folyosók között. Annyira utáltam magamat, főleg amiatt, mert egy beszari pöcs voltam. Kedveltem a lányt és ezt a tudtára is akartam adni, de akárhányszor elhatároztam magamat egy apró sziréna azonnal vészjelzésbe kezdett. Mégis miért rángassam bele a saját elcseszett életembe? Addig jó neki, míg távol marad a Lee családtól, de lassanként egyre jobban belegabalyodott azokba a bizonyos szálakba.
A hajamba túrva fékeztem le a suli előtt. Nem bírtam volna most bemenni a szobámba és szembe nézni a többiekkel. Becsaptam magam mögött az ajtót és zsebeimbe süllyesztve a kulcsokat, a suli felé vettem az irányt. Még mindig szörnyen hideg volt, ami következtében a nappal lassan olvadásnak induló pocsolyák méretes jég darabokat alkottak. Kiskoromban imádtam ezeken csúszkálni, egy apró mosoly mellett belétem. Roger sehol sem volt, még azt az apró kis táblácskát sem helyezte el, miszerint kiment cigizni.
Megforgattam a szemeimet és belépve leakasztottam a pince kulcsait és futó léptek mellett megközelítettem az iskola alá vezető lépcsőt. A kémia labor mellett elhaladva úrrá lett rajtam egy keserű érzés, a testemben, a csontjaimban éreztem azt a szorító hűvösséget, mely belülről fagyasztott szét. Kirázott a hideg. Dideregve nyitottam fel az ajtót, zseblámpa hiányába egyedül a sötétségre bírtam hagyatkozni.
A nyekergő lépcső minden egyes lépésem után fájdalmasan felvisított. Összehúztam magamon a kabátot és leérve azonnal a lámpákhoz szaladtam, nem bírtam ezt a helyet, valamiért mégis lefelé húzott egy érzés. Ledobtam a táskámat a földre és beléptem az első terembe, ami szemet szúrt nekem. Mindenhol vastag pókhálók keretezték a plafont, vagy magát a falakat. Méteres porréteg szertefoszlott a lépteim nyomán, köhögve bámultam a szétszóródott iratokat. Rengeteg mappa és még annál is több füzet feküdt a betonon. A terem elején egy egyszerű fekete tábla helyezkedett el, tövében talán még találhattunk volna megkövesedett krétákat is, de inkább kihagytam ezt az örömöt.
Óvatosan átléptem a különböző tárgyakat és tanári asztal felé vettem az irányt. Ezeket a termeket még a megelőző generáció is használta, Norton elmondása szerint ők még első évben lejártak ide matekozni, de az idő múlásával veszélyessé vált idehozni a gyerekeket, ezért inkább bezárták és az éves koszt ide dobták be.
Szemeim előtt hirtelen villant fel egy vöröskötésű kis füzetecske, teljesen kirítt a többiből, meglehetősen megviselt volt, mégis látszott rajta, hogy igenis foglalkoztak vele.
Finoman megragadtam és a kezeimbe fektetve szétnyitottam a sercegő lapokat. Az első oldalon ismerős kék tollal írt monogram szerepelt.
M.W.L. füzete
A táskámhoz rohantam és előhúztam a megsárgult papírdarabot, aminek színe pontosan megegyezett a tenyereimben lapuló naplóéval. Szemeim felcsillantak és egy szakadt oldalt keresgéltem, nem sokára rá is találtam.
Pontosan odaillet, az oldal maradék része ugyanúgy az elfolyt tintától volt homályos. A többi lapon viszont a betűk megegyeztek a lap másik oldalán lévő kacskaringós, dőlt írással. Szívem hevesen dobogott.
Leheveredtem a fal tövébe és felcsaptam a naplót. Az egész egy hatalmas kuszaság volt, alig lehetett kivenni a szavakat, minden harmadik betű átvolt satírozva és különböző nyilakkal próbált egy ágrajzot kreálni, fogalmam sem volt róla, hogy mit akart ábrázolni. Tovább lapoztam, pillantásomat megragadta egy kisebb szösszenet.
1997. október 29.
A Vörös megjelenése
Mint általánosságba mindig ez a nap is szörnyű volt, a diákok ferde szemmel bámult (GYŰLÖLÖM, GYÜLÖLÖM, GYÜLÖLÖM)
Utálom... elegem van mindenből! És ott volt Ő is. Ő a VÖRÖS! A VÖRÖS és a barátai, GYŰLÖLÖM!!!!
A szavak elmosódtak, nem is lehetett rendesen elolvasni mi van odajegyezve, de annyit leszűrtem, hogy bárki is írta ezt a naplót más volt és nem éppen a jó formában.
Lehunyt szemekkel néztem fel a plafonra, de ekkor valami zajt hallottam. A lépcső hangos nyekergéseit. Léptek... rohanó léptek. Felpattantam és a táskámat a vállamra kapva szaladtam a lépcsők felé, még útközben aludtak ki a fények. Hallottam az ajtó csapódását.
Ott maradtam egyedül és volt egy sanda gyanúm, hogy az a valaki aki most elrohant a naplóját kereste, ami éppenséggel az én birtokomban volt.
Sóhajtva fellépdeltem, utolsó pillantást vetve a pincére már kint is voltam a fényben. A naplómat eldugtam a táskámba és fülelve néztem végig a homályos folyosón. Senki sem volt itt, még a léptek távolodó visszhangját sem hallottam. Mérgesen túrtam a hajamba és a kollégium felé vettem az irányt, mindvégig magamon éreztem egy súlyos pillantást.
Amint beléptem a szobába a fiúk kérdőn meredtek rám, Viktor eldobta az eddig kezében szorongatott füzetet és kérdőn mért végig.
- Megkérdezzem merre jártál, vagy inkább ne?
Todd mormogott valamit az orra alatt, de nem szólalt meg többször.
- Úgy nézel ki mint egy retkes csöves. Hol jártál?
Ledobtam a cuccaimat a földre, a táskámra különösen vigyáztam. Megvontam a vállamat és az ágyamra hajítottam a naplót.
- A pincében voltam, gondoltam kiszellőztetem a fejemet, aztán ezt találtam – szándékosan nem ejtettem szót arról a különös valakiről. – Ismersz egy... várj – előkapartam a kis cetlit és az orra alá dugtam.
- Mistrald W. Lorz? – megrázta a fejét. – Todd?
A fiú ránk nézett, de arcáról egy nemleges választ tudtunk csak leolvasni. Viktor visszaadta a cetlit és a kezeibe vette a vörös kis naplót. Ironikus.
- És mégis mit akarsz ezzel kezdeni? – nézett fel rám unottan lapozgatva a megsárgult oldalakat. – Ugye nem gondolkozol, hogy belevágsz ebbe a szarba?
Sajnos beletrafált. Mióta apám kiejtette azokat a szavakat a száján folyamatosan azon kattogtam, szerettem volna megmutatni neki, hogy valamire azért én is jó vagyok. Hogy Nolan Lee ne csak a fölösleges második legyen. Ám az egészet úgy terveztem, hogy csak én tudok róla.
- Dehogy... csak szeretem az ilyen régi cuccosokat – vontam vállat és mellé heveredve kivettem a kezéből a szerzeményemet, hűvösen simult az ujjaimhoz. Félelmetes érzés kerített hatalmába. Felnéztem rá. – Ugye te nem tanulsz? Jövőhéten már szünet, mit kérdezhetne még?
Viktor megfontolta a szavaimat és elhajította a tankönyveket sokkal érdekesebbnek bizonyult az, amit a kezemben tartottam.
Szemeim a sorokra tapadtak, ugyanaz a súlyos érzés telepedett a vállaimra, mint anno a folyosón. Mintha valaki figyelne. Hátra dőltem. Próbáltam valami jobbra gondolni, ami abban nyilvánult meg, hogy egy vörös hajú csoda rémlett fel előttem. Egyenes vonallá szorítottam össze az ajkaimat.
Meg akartam csókolni. Nem sok kellett ahhoz, hogy végleg sutba vágjam az erkölcsömet és rohanva tegyem meg ezt a pár emeletnyi távolságot kettőnk között. Meg akartam ragadni az arcát, hogy érezzem selymes bőre alatt a vadul lüktető vörös ereket. Azonnal éreztem a nadrágomban azt az aprócska változást. Felsóhajtottam és Viktorra néztem, aki még mindig azt a nyavalyás naplót szorongatta.
- Abby?
A fiú felnézett rám és összevonta a szemöldökét. – Mi van vele?
- Itt van, vagyis a koleszban?
Viktor elröhögte magát és lelökött az ágyról.
- Honnan tudjam én azt, nézd meg... nem fogja leharapni a heréidet.
Nevetve húztam magamra a cipőmet, a naplót megragadva szaladtam át a lányok emeletére, ahol azonnal kiszúrtam az ő szobáját. A298.
Mély levegőt vettem és bekopogtam. Bentről vad hahota hallatszódott, kezdtem megbánni, hogy idetoltam a képemet, de látnom kellett őt. Az ajtó kitárult és megjelent mögötte Abby.
Hosszú, hullámos, vörös tincsei bársonyosan estek a vállára, megcsillantak az alkonyodó nap sugaraiban. Egyetlen egy hosszú pólót viselt, ami egészen combjának közepéig nyújtózkodott, ezzel elém tárva kecsesen ívelő lábait. Csípőjének vonala átütött a vékonyka pólón, akárcsak telt mellei. Az ajkaimba harapva állapodott meg tekintetem az arcánál, aminek színe egészen megegyezett hajának világos árnyalatával. Megköszörültem a torkomat, viszont mikor megszólaltam így is sokkal mélyebb volt, mint általában. Kikészített ez a csaj.
- Hello!
Abby nekidőlt az ajtókeretnek és nem vett tudomást arról, hogy nem volt rajta melltartó, szerintem egészen kiment a fejéből mit is viselt. Világosbarna szemei, melyek egy lágy árnyékú mogyoróhoz hasonlított, teljesen megbabonáztak, akárcsak mandulavágású szemeit keretező vöröse pillák, hosszúak voltak és gyönyörűek.
- Szia Nolan! Hát te?
- Találtam valamit – mutattam fel a naplót, a másik kezemben a cetli hevert. – Pontosan beleillik.
- Gyere be – susogta mosolyogva, majd hitelen észbe kapva végig nézett magán. – Úristen... egy pillanat! – mutatta fel apró ujját és eltűnt a fürdőben. Sokkal rétegesebben öltözve jött vissza. Megigazította a szemébe lógó tincsetek és helyet foglalt mellettem A másik ágyon ücsörgő Daria megforgatta a szemeit, de nem tett semmit szóvá.
Abby kikapta a naplót a kezeimből és különös arckifejezéssel forgatta az ujjai között.
- Itt maradhat nálam? Holnap visszaadom! – ajkaival alig láthatóan csücsörített, majd felcsapta a könyvet.
- Persze, csak ne veszítsd el.
Kételkedő szemeit rám vezette és megrázta a fejét, vörös hajzuhatag követte a mozdulatait, majd ahogy a naplót az ölébe csúsztatta, a tincsek bársonyos függönyt alkottak arca körül. Daria rám nézett, láttam a szemein a szórakozott csillogást, tudtam, hogy szerencsétlenül festek.
- Te értettél belőle valamit? – motyogta a sercegő lapok halk zaja mellett. – Csupa krikszkraksz.
Felnézett és a naplót az éjjeli szekrényre helyezve összefonta maga előtt a karjait.
- Mit akarsz ezzel kezdeni Nolan?
- Semmit, csak érdekesnek gondoltam – álltam fel és lesöpörtem a nem létező porszemcséket a ruhámról. – Szerinted nem az? Alig pár hete leltem rá arra a hülye papírdarabra és láss csodát, ma rálelek arra a naplóra, amibe beletartozott! Ne mond, hogy nem kísérteties!
Abby lesütötte a szemét és a hajába vezette az ujjait, követve engem felállt és megállt előttem. Az apró szeplők még mindig ott csücsültek az arcán, mindet végig akartam csókolni.
- Figyelj, nem akarlak megbántani vagy bármi ilyesmi, de nekem ez már sok!
Daria felnevetett, Abby szúrós tekintettel meredt rá.
- Mi van?
- Igen Gilbert, ezt most én sem értem, mintha szakítanál vele – fűzte hozzá a fekete.
- Nincs is mit elszakítani!
A zsebeimbe süllyesztettem az ujjaimat és elkergettem azt a fájó szorítást, ami a mellkasomba szúrt. Hajam lassan az arcomba esett, most az egyszer örültem neki.
- Mi a sok, Abby?
- Mindez... ez olyan lehetetlen! – meredt rám, ujjai megindultak felém, de még időben nyúlt vissza a saját arcához. – Hirtelen minden olyan más lett, eddig hozzám se szólt senki, most pedig nézz ide, a suli egyik legmenőbb – sőt nem az egyik, hanem a legmenőbb – diákja velem társalog a szobámban!
- A szüleid megfertőztek vagy mi? – nyersen hagyták el a szavak a számat, máris jól fejbe akartam magamat vágni.
Arca másodpercek alatt szilárdult meg.
- A szüleimet hagyd ki, Nolan!
- Bocs...
- Mindegy, csak hagyj egy kicsit levegőhöz jutni! – nézett fel rám, eddig melegbarna szemei, jeges jégcsapokká ütöttek át. – Kérlek.
- Csak egy nyamvadt naplót hoztam át, nem a kezedet kértem meg – sziszegtem halkan, majd felkapva a cipőmét ki is léptem a szobából. Hideg futkosott végig rajtam.
- Nem úgy értettem – hangja kissé megbicsaklott.
- Ugyan Abby, ne törd magad! Elég lett volna annyi, hogy kopj le – pillantottam hátra, szemei felvillantak. A csípőjére helyezte az ujjait, nem foglalkozott azzal, hogy a haja az arcába zúdult.
- Még te vagy felháborodva? Te, akinek a hangulata olyan ingadozó, mint egy ingaóra?
Bentről egy hangos nevetés hangzott fel, az ajkaimra egy mosoly kenődött a gyenge hasonlat hallatán. Arca vörös színekbe fulladt és a tenyereibe temette azt. Halkan dünnyögött valamit, de eddig bírtam. Belőlem is feltört a röhögés. Abby haragosan villantotta rám az íriszeit, de a szája sarkában ólálkodó mosoly másról árulkodott. Ledőlt a földre és tudomást sem vett a mellettünk elhaladó többi diákról.
Megtörölte a szemeit és felnézett rám, ajkaiba harapva hajtotta hátra a fejét.
- Ugye tisztában vagy azzal, hogy utállak?
- Ugyan, tudom, hogy szeretsz!
Leguggoltam elé és ujjaimat az álla alá simítottam. Lefújtam az arca előtt összegabalyodott szálakat és óvatos csókot nyomtam az orrára. Teste megfeszült az érintésem alatt.
- Miért csinálod ezt? – búgta halkan. Pillái lágyan érintették az arcomat.
- Nem tudom.
Lehunyta a szemeit és elhúzódott tőlem. Felállt, megigazította a ruháját és a szobájába bújva még egyszer kinézett rám.
- Megígérem, hogy holnap már a kezedben lesz a napló!
- Azt mondod?
- Azt mondom – vigyorodott el és egy utolsó csókot dobott a levegőbe. Felnevettem és elindultam a másik irányba.
Ezentúl ott virított az arcomon az a bárgyú vigyor.
Drága Olvasóim!
Meg is hoztam a következő részt, ami reményeim szerint elnyeri a tetszéseteket! :)
Kérlek, ha tetszett akkor írj nekem pár szavas megjegyzést, megjegyzem éhezem a szavaitokra!
Ne értsetek félre, minden eddig visszajelzésért irtó hálás vagyok és az utóbbi napokba elértük a 20K megtekintést és nem utolsó sorban a 876 követőt! Köszönöm!
Puszi Kira!:)