A lány
..............................................
Szemeim teljesen összeragadtak, alig bírtam szétválasztani a pilláimat. Mikor mégis sikerült szembe kerültem egy hatalmat Banana Republic zacskóval, értetlenül néztem a tartalmát. Egy gyönyörű ruha lapult benne, gondoltam Daria vehette magának. Viszont, amint feleszméltem rájöttem arra, hogy alig egy napja egy gyilkosság szemtanúja voltam, vagyis pontosítva az áldozatot láttam meg. Ahogy agyamba bekúszott Stacy élettelen testének a képe hányingerem támadt, nem akartam elhinni, hogy az a lány, aki alig egy hete még a padomnak dőlve dumált, ma már nem is él. Luna megmondta, hogy valami nincs rendjén, de én nem hittem neki, senki sem hitt benne.
Egyedül ő tudta, hogy valami nincs rendjén és végül igaza is lett, Stacy meghalt. Egy gyilkosság áldozatává vált, csak reménykedni tudtam benne, hogy tényleg egy sokkal jobb helyen van. Testének képe, viszont sosem fog elhagyni. Kirázott a hideg, képtelen voltam rágondolni, meztelen testére és arra két véres szóra.
Bíborfény, bíborfény.
Már maguktól a szavaktól kirázott a hideg, de utolsó emlékem mégsem ez volt, hanem az a puha, lágy érintés, mely az arcomra simul, majd Nolan édeskés illata, ami elkeveredik egy drága parfüm frissítő zamatával. Az arcomhoz nyúltam, ott ahol ajkai megérintették a bőrömet, még most is éreztem azt a forrongó melegséget. Ott volt, majd eltűnt. Az emlékeim cserben hagytak, de nem bírtam tovább ezen gondolkodni. El akartam szabadulni innen és most az egyszer örültem annak, hogy anyuék haza hívtak.
Daria végszóra kilépett a fürdőből, haja vizesen tapadt az arcához, de megszokott frissessége helyett, hatalmas karikák és vörös szemek fogadtak. Fáradtan elnyomott egy ásítást, majd a zacskóhoz sétált. Az asztalon két darab kék poharas Joe kávé várt. Szemeim felpattantak és nem foglalkozva azzal, hogy üres gyomorra iszom, egy huzamra ledöntöttem. Daria apró mosolyra húzta az ajkait, majd a saját kis zacskójához sétálva fel is nyitotta, annak tartalma két sütemény volt, az egyiket nekem adta, míg a másikat maga falatozta el.
- Tudom, hogy nem téma, meg minden, de közeledik a Téli bál.
Lehunytam a szemeimet és mélyen magamba szívtam a levegőt, megrágtam az utolsó falatot és próbáltam kizárni az elmémből azt, hogy Stacy nem élheti meg a bált.
- Mrs. Salmander kéri a névsort, tegnap jelentette be, miután... tudod – fűzte hozzá halkan. – Mész? Végül is elmaradt tegnap a randid Viktorral, tökéletes alkalom arra, hogy bepótoljátok – emlékeztetetett az elmaradt programomra. Elmosolyodtam azon, hogy barátnőm mennyire igyekszik jobb kedvre bírni, de mégsem bírtam elnevetni magamat.
- Nem tudom.
- Hétfőig adott haladékot, azt mondta már így is későn jelentették be, plusz még a tegnapi eset is. Tudod nagyon sajnálom, de egy biztos, neki most jobb élete lesz.
- Miért vagy ebben ennyire biztos? – néztem ki az ablakon és gyomrom akaratlanul morgolódni kezdett. – Hisz fájdalmai voltak, képzeld el, lehet az az őrült akkor véste belé a szavakat, mikor még élt! – förmedtem barátnőmre. Daria megemberelte magát és felállt.
- Szerinted nekem mindez nem jutott eszembe? Szerinted nem érzem ugyanazt mint te? – bökött mellkason. – Egyszerűen próbálok valami jót kicsikarni ebből a rakás szarból...
- Mégis mi a jó a halálban?
- Mondjak igazat vagy hazudjak? Mert az igazság az, hogy semmi, de ha belegondolsz, nem tehetünk semmit, emészthetjük magunkat, de az időt nem lehet visszatekerni – meredt rám hűvösen.
Hirtelen világosodtam meg, Daria már átélte egyszer ezt az érzést, mikor 5 éves húgát elragadta egy betegség. Minden kilencedikben történt, sosem láttam ennyire elveszettnek őt, egészen mássá változott, de hosszú idők elteltével valami megkattant benne és valahogyan visszakanyarodott a régi énjéhez. A múltat elásta, de nem félelemből, hanem bátorságból. Nem rettegett sírni, de húga emlékében már nem csak a szenvedést látta, hanem a boldogságot és pontosan ezt akarta elérni nálam.
Lehajtottam a fejemet és óvatosan kinyújtottam felé a kezemet, a lány mosolyogva rám vetette magát, miközben összeborzolta a hajamat.
- Na azért csajszi, és most készülj hisz várnak odahaza! – mutatott végig rajtam. Bólintottam és már indultam is a fürdőbe, még elcsíptem, ahogy barátnőm éppen egy sorozatra kapcsol az abc-n.
Mikor kiléptem a kabinból, furcsa zajokat hallottam kintről, szívem egészen meglódult. Tenyerem remegni kezdett, nem bírtam kiverni a képeket a fejemből. Daria holtan. Lehunytam a szemeimet és gondolkodás nélkül kirontottam, de csupán három kíváncsi szempár bámult a törölközőbe bújtatott testemre. Ajkaimba harapva néztem végig rajtuk. Nolan Lee és Viktor Dorohov. A két fiú szemtelenül jól nézett ki, míg Nolan valamiért fekete szmokingot húzott magára, addig Viktor megmaradt a fehér ing és fekete nadrág kombónál.
Barátnőm felhúzta a szemöldökét és íriszeivel éppen megölni készült, elfordultam, de tekintetem még összekapcsolódott Nolanével. A fiú az arcomat bámulta, teste megfagyott a mozdulataiban és tagadhattam volna, de minek? Szörnyen jól esett. Zavarom csak akkor ült ki rajtam, amikor ráeszméltem, hogy alig volt rajtam valami ruha és én így mászkáltam két fiú előtt. Sóhajtva magamra kapkodtam egy fekete nadrágot és egy sötétkék inget. Hajamat kieresztettem és óvatosan kitártam az ajtót.
- Mit akartok itt? – suttogta Daria.
- Én csak kísérő vagyok – szólt közbe Viktor, őt nem láttam, szemeim előtt csupán Nolan laza tartása lebegett.
- És te Lee? Mit akarsz?
- Nem akartalak zavarni...
- Daria – fűzte hozzá gúnyosan barátnőm.
- Daria, de hallottam, hogy Abby ma Portlandbe megy és gondoltam elviszem, hisz végül is én is odatartok.
Ekkor éreztem úgy, hogy ideje előbújnom, a fiúk rám kapták szemeiket. Daria sóhajtva a hajába túrt.
- Meg se kérdezem honnan tudod – motyogta Daria, de nem tett semmi rossz megjegyzést az egészre, mivel mind tudták, hogy hallottam mindent, tekintetük kérdőn siklott rám. Apró mosolyra húztam az ajkaimat.
- Azt hiszem az jó lenne – bámultam Nolanre. A fiú elvigyorodott és a kulcsait a markába szorítva kinyújtotta felém a kezét. Magamra húztam a kabátomat és a barátnőm által összepakolt táskát megragadva ki is sétáltam mellőle. Daria megforgatta a szemét és kérdőn figyelte Viktort, aki látszólag maradni kívánt. Az ajtó bezáródott és a további események már rejtve maradtak előlem.
Nolan nem mondott semmit és talán így is volt jó, tudni szerettem volna sok mindent, például azt, hogy miért van rajta szmoking, másrészt viszont azt, hogy tegnap hova tűnt el. De egyetlen egy szó sem furakodott elő belőlem. Ujjaimat tördelve sétáltunk le a lépcsőn, az sem izgatott, hogy honnan ismeri a szobámat, egyedül azt akartam, hogy kijussak innen, és a tudat, hogy ezt a Mustangon tehetem meg még inkább felpezsdített, felejtésre kényszerített.
- Nem tudtam, hogy te is ott élsz – szólaltam meg végül, hosszú hallgatás után. Nolan felnézett, a kulcsokat bedugta a lyukba. Az autó készségesen kinyílt. Behuppantam az anyós ülésre és ismerős barátként simítottam végig rajta.
- Most már tudod – nézett rám. Beindította a motort és azonnal kifarolt a kollégium elől.
- Hova mész? Vagyis miért vagy kiöltözve? – nem mintha nem tetszene – fűztem hozzá magamban.
- Szüleim elmondása szerint „fontos vendéget" várnak, szóval ki kellett tennem magamért.
Lábát erősebben nyomta a pedálnak. Ahogyan a szél benyúlt az ablakokon megéreztem egy enyhe alkohol szagot. Nem kérdeztem rá, de út közben többször is az orromba kúszott az a kesernyés illat. Alig ötven perc múlva már Portland tömött utcáin kanyarogtunk, újból a nagyvárosi pezsgésbe pottyanni különös érzés volt. Megszoktam Woodburn nyugodt napjait, teljesen elszoktam ettől az egésztől. Végig néztem a hatalmas plakátokon, amik valamilyen énekes érkeztét rikácsolták be. A hatalmas síneken vaskos méretű sárga villamosok közlekedtek, míg a föld remegett a lábak alatt a metró heves menete miatt. Ha valami tisztább helyre értünk messziről még a Hood és a Szent Helens hegy gömbölyű teteje is látszott. Gyönyörű volt, és ezt nem szabadott tagadni. Három tökéletes hegy keretezte ezt a fenyvesektől és vöröslő lombosoktól díszített helyet.
Nolan rám pillantott.
- Hol rakjalak le?
Ajkaimba haraptam, legszívesebben sehol sem szállnék le, furcsa érzések kerülgettek itt a kocsiban ülve, még ezerszer megtettem volna ugyanezt az utat, csak ne kelljen haza mennem a szüleimhez. Végül sóhajtva megadtam a címemet. A fiú készségesen bólintott és bepötyögte a címet a GPS-ébe. A gép azonnal mutatta az utat az otthonom felé. Mikor leparkolt a több emeletes bézs épület előtt, a szívem meglódult. El akartam menekülni, ám nem tehettem. Kiszálltam a kocsiból, mire a fiú követett. Egymással szemben álltunk, Nolan megigazította a szmokingját, ujjaimmal a rosszul megkötött csokornyakkendőhöz nyúltam. A fiú megmerevedett. Ajkait összeszorította, különösen ügyeltem arra, hogy bőrünk ne érintkezzen, de végül ujjaim hozzáértek bársonyosan puha bőréhez.
Nolan feszélyezetten beszívta a levegőt, sötétszürke szemeivel az arcomat leste.
- Ha akarod hazaviszlek.
- Ne fáradj vele, inkább nyűgözd le a népet a sármoddal.
Nolan szemei felragyogtak.
- Most burkoltan jóképűnek neveztél? – nevetett fel és arca újból abba a kiismerhetetlen mosolyba torkollott, ami velem is elfeledtette a történteket. Nevetve vontam meg a vállamat.
- Szerintem ezt már pontosan tudtad – löktem egyet a mellkasán.
- Csak tudod, nem a megfelelő emberektől hallom – húzta titokzatos mosolyra az ajkait. Arcom magától váltott pirosra, mire a fiú csak sejtelmesen vigyorgott tovább, egy intés mellett beült a kocsijába, mire a Mustang boldogan feldorombolt. Szürke szemeit nézve ki is hajtott a házunk elől.
Sóhajtva fordultam meg és felpillantottam az ablakunkra, a függöny megrezdült. Rossz érzetem támadt, de mit sem törődve ezzel becsöngettem. Az ajtó kinyílt és egészen a második emeletig gyalogoltam, ahol az ajtó már nyitva várt. Megtámadott az otthon illata, gyermekkorom pillanatai, melyeket ebben a lakásban éltem meg. A rosszulléttel töltött délutánok, a nevetséges bánatok és a játékos reggelek.
Ledobtam magamról a kabátot és a nappaliba sétáltam. Anya a falnak dőlve állt összefont karokkal a mellkasa előtt. Apa pedig közel hozzá üldögélt a kanapén, szemük szkeptikusan méregetett.
- Ki volt az a fiú? – szegezte nekem a kérdést anya köszönés helyett. Persze, hogy ez érdekelte őket.
- Egy barát.
- Milyen barát? – szólt közbe apa is. Összeszorítottam a fogaimat.
- Jó.
- Abigail ne szemtelenkedj! – förmedt rám anya. Szőke haja a vállaira omlott, egykoron boldogan csillámló szemei fáradtan meredtek rám, ugyanez volt apával. Rettenetesen néztek ki és fel sem bírtam fogni, hogy miért. Anya sóhajtva dőlt le a kanapéra. – Bocsásd meg a kérdéseinket, de nem akarjuk, hogy gazdagokkal barátkozz!
Megforgattam a szemeimet. A feszültség kirobbant belőlem.
- Miért mi bajotok a gazdagokkal? Mi ez a diszkrimináció? Lehet ők tettek azért valamit, hogy legyen pénzük, nem úgy mint ti!
Anya felpattant a kanapéról és arcon csapott. Sisteregve ért össze a bőrünk. Azonnal megbántam a szavaimat, anya könnyes szemekkel meredt rám.
- Hogy miért nem akarjuk, hogy velük barátkozz? Mert mindannyian egy vérszívó dögök, akik kihasználják az embereket, ezt akarod? Hogy egy évig rajtad élősködjenek, viszont ha találnak jobbat eldobjanak? Tőlem tedd ezt, Abigail!
Lehajtottam a fejemet és elnyelve a könnyeimet a fürdőbe sétáltam. Gyűlöltem hazajönni ezért. Azért, ami a szüleimmel történt.
Hirtelen ötlettől vezérelve kitörtem a fürdőből és a cipőmhöz gyalogolva felkapkodtam magamra azokat és szavak nélkül rontottam ki a lakásból, magam mögött még halottam anyám elfúló sóhaját, de a további események rejtve maradtak előlem, aminek egyszinten örültem.
A lépcsőház fagyos levegője a kabátom alá férkőzött, rettentően hideg volt. Ujjaimat a kabátzsebembe rejtve léptem ki az utcára, az autók heves morajlással száguldoztak el előttem. A lámpák egekig nyújtózkodó törzsén különböző karácsonyi díszek jelezték előre a nagyszabású ünnep közeledtét, az ismerős érzések magukkal ragadtak. Tagadhattam volna, de fölösleges volt, imádtam itt élni. Alig pár lépésnyire a lakásunktól megtaláltam az ódon játszóteret, ahol még mindig csintalan gyerekek szaladgáltak, a hideg fagyok ellenére is. Emlékszem gyermekkorom összes pillanatára, amit itt töltöttem el. Anyám kezét szorongatva sétáltam ki és a puha homokozóba csücsülve különböző alakzatokat formáztam.
Imádtam.
Ujjaimmal a sárgás homokba martam, az apró cseppek kicsordultak az ujjaim közül. Fel sem bírtam fogni, hogy szüleimnek mégis mi bajuk. Az utóbbi években váltak ennyire kiálthatatlanná, vagy egyszerűen csak én változtam meg?
Ledőltem az egyik padra és hagytam, hogy a heves szél szétborzolja a hajamat. Elbújni a világ elől? Ezt akartam igazán.
Kedves Olvasóim!
Meg is érkeztem a következő fejezettel, ahogy láthatjátok eléggé hamar :)Nagyon remélem, hogy jól fog telni a szünetetek! (és persze az ünnepek is)
puszi Kira!