A fiú
.........................................
Talán életem legnehezebb estéjén voltam túl, képtelen voltam egy szemhunyásnyit is aludni, fivérem minden egyes nyögésére felkaptam a fejemet és legbelül rettegtem attól, hogy talán ez az este volt az utolsó, amit élve töltött. Viktor sem hunyta le a szemét, a saját ágyában feküdve figyelte azt, hogy Norton miként fordul át a másik oldalára, miközben homlokáról csorgott az izzadtság.
Todd végig csendben volt, egyszer sem szólalt meg és tiszteltem ezért, végül is gyűlölte a bátyámat, egymás életét próbálták minél többször megkeseríteni. Mikor a nap előbújt a horizont vízszintes vonala alól a halvány sugarak azonnal betörtek a szobába, ami ezáltal azonnal fényleni kezdett. Szívem megvonaglott a látványra, Norton nyöszörögve húzta a fejére a takarót, majd elmotyogva valamit, lassan felnyitotta a szemeit. Viktor már az ágya mellett állt összefont karokkal, szemeit le sem hámozta a fiúról, akinek arcán először a zavarodottság, majd a rosszullét tükröződött.
Todd egy szó nélkül lemászott az ágyról és elhúzta a függönyöket, a nyújtózkodó napfény becsordogált az ablakon. Norton sóhajtva dőlt a falnak, majd szemeit rám vezette. Elnyomott egy ásítást és megvakarta a füle tövét, egészen frissnek tűnt.
Lazán nyújtózkodott egyet, majd fintorogva kimászott az ágyából. Éreztem a zavarát, de elég jól palástolta, mintha egész életében megjátszotta volna magát, de átláttam rajta. A csontjaimban éreztem a benne tomboló érzések miatt keletkező orkánt. Megköszörültem a torkomat és halkan megszólaltam, mintha nem akartam volna kimondani a szavakat.
- Mit képzelsz magadról?
Viktor sóhajtva hanyatlott az ágyára és a tenyereibe temette az arcát, eközben a harmadik szobatársunk láthatatlanul meghúzta magát a sarokban. Sápadt arcát még inkább megfestette a fehéres fény.
Tekintetem ekkor Nortonra ugrott, aki megfagyott a mozdulataiban. Láttam a hátán dolgozó izmokat, melyek szorongása hatására először összeugrottak, később pedig szétcsúsztak, mint valami folyamatosan működő gépezet. Ujjait a hajába vezette és a padlót bámulta, ami hirtelen igen érdekes lett számára, mikor nem volt több egy rózsás árnyalatú repedezett csempénél.
- Végképp tönkre akarod magadat tenni?
Egy újabb kérdést tettem föl, de erre se válaszolt, ezúttal viszont az öklei is mozgásba kezdtek, ujjai ropogva nyúltak majd húzódtak össze. A nap lágy sugarai fekete sávokat rajzoltak hegyes arcára, fogaival az ajkait birizgálta. Egy bugyuta vigyort kent az arcára és megfordult, Viktor unottan nyögött fel és elterült az ágyon, ami a mozgás következtében egy hatalmasat reccsent.
- Nem mindegy neked?
- Ha mindegy lenne kérdezné? – vágott közbe Viktor egyik szemét lehunyva.
- Kérdezett valaki, ruszki? – fröcsögte bátyám gúnyosan.
Viktor lehunyta mindkét szemét, öklei összeszorultak, felkeltem az ágyról és betakarva a helyemet megindultam a fürdő felé, Norton mellett elhaladva sötétszürke szemeibe néztem, neki ütöttem a vállamat és bezárkóztam a szobába.
Ujjaimat ropogtatva néztem a tükörképemre, ami nem meglepő módon nyúzottnak tűnt, szemeim alatt mély karikák rengetegje húzódott, arcom sápadt és beesett, gyűlöltem az egész helyzetet, amit Norton okozott. Belecsaptam a falba, a bütykeim felsértődtek, apró patakokban csordogált le a vér a bőrömről.
Miután kiőrjöngtem magamat, elvégeztem a reggeli teendőket és tiszta fejjel húztam magamra az egyenruhát. A sötétkék zakó tökéletesen rásimult a testemre, megigazítottam a bíbor nyakkendőmet és óvatos mosolyra húztam az ajkaimat. Ilyennek kell lennie egy Leenek. Magabiztosnak és önzőnek.
Ezért is szerették a szüleink Nortont és nem pedig engem. A fivérem egy tökéletes sznob volt, aki gőgös mosollyal kortyolgat egy pohár whiskyt egy jó minőségű szivar mellett és nem elhanyagolható körülmény a kártyajáték. Minden kék vérű egy ilyen utódra vágyik, Norton pedig tökéletes volt. Szüleim egy selejtnek tekintenek, aki majd jó lesz valamire. Egy dologgal viszont nem számoltak, míg a fivérem sármos mosolyából él, a pénz nem az ő előnye, ha a zsebébe kerülne annyi bankjegy az agya egyszerűen kipurcanna, fel sem fogja a ráruházott összeget, mindet eljátszaná.
De szüleinket még ez sem keseríti el.
Óvatosan kioldalaztam a fürdőből és hagytam, hogy szobatársaim is elkészülhessenek. Furcsa volt Nortont itt látni, ebben az aprócska kuplerájban. Feszes tartása nem egészen egy ilyen környezetbe passzolt. A tükör elé állt és a nyakkendőjét próbálta megkötni. Szitkozódva gabalyodott a szálakba. Röhögve néztem Viktorra, aki az utolsó simításokat végezte a haján. Mikor fivérem még mindig a tükör előtt bajlódott, Todd halkan megkocogtatta a vállát. Norton összehúzott szemöldökkel meredt a vézna, szőke srácra. Arca elutasító volt a fiú mégsem tántorodott meg, hosszúkás ujjaival a nyakkendő után kapott és sebtében megkötött egy tökéletes csomót.
Egyikünk sem szólalt meg a jelenetet látva. Todd görnyedt háttal iszkolt ki a szobából meg sem várva azt, hogy talán elkísérjem a kocsimmal. Mivel az idő fagyos volt még azt a rövidke utat is kocsival tettük meg. Méregzöld Mustangomon már messzeségből is látni lehetett, a napfény gyermeteg sugarai fogócskáztak a karosszérián, miközben az üveg arany palástot húzott magára. Kitárva a kocsim ajtaját már bent is ültem a dohos, bőr üléstől illatozó kocsiba, az olaj kesernyés illata beszökött az üléstérbe.
Norton helyet foglalt hátul mellette pedig Viktor nézegette a füzetét egyikünk sem szólalt meg. A rövid utat néma csendben tettük meg, táskámat és a sálamat megragadva leparkoltam a Gimnázium előtt és egy értelmes kémia óra reményében kiszálltam a kocsiból. Norton bevárt engem, mikor röhögve mellé értem mély hangja megcsapta a fülemet.
- Mindenesetre kösz.
Ennyit mondott, majd lelépett a saját haverjaihoz. Viktor megállt mellettem és nevetve a kezembe nyomta a kémia füzetet.
- Ne nézz utána inkább csináld meg a házit, mert a tanárnő szerintem pikkel rád.
- Kösz – néztem a kusza egyenletek kavalkádjára, berontottunk az iskolába.
Ledobtam a cuccaimat a szekrénybe és a legalsó szintre kanyarodva már ott is voltunk a hatalmas terembe, ahol pár stréber erősen magolta az aznapi anyagot. Lehuppantam a leghátsó padba és a saját füzetemet elővéve azonnal másolni kezdtem a számok és betűk összevisszaságát.
Észre se vettem, hogy előttem megjelent a lány. Vörös haját egyszerűen kieresztette, míg ujjaival a végüket tekergette. A fekete hajú barátnője hangosan csattogtatta a rágóját, míg szemeivel ő is a füzetét nézte, tekintetemet visszavezettem a kockás füzetre, mikor a lány megfordult. Makacs barna szemeit az enyémekbe fúrta és egyszerűen elmosolyodott.
- Köszönöm a tegnapit! – szólalt meg egy kis idő után.
Először fogalmam sem volt arról, hogy miről beszél, de szemeimet levezetve aranyos szeplőiről azonnal megvilágosodtam, lazán hátra dőlve megráztam a fejemet.
- Nem kell megköszönnöd végül is nem csináltam semmit.
A lány azonnal ellenkezésbe kezdett, aranyos volt, ahogy apró ajkait a fogai közé csippentve konokul magyarázza a saját gondolatait, de végül a tanár gunyoros hangja félbeszakította. Sóhajtva fordult meg és felkészülve a halálára ki is vánszorgott a táblához, ahol egy dupla egyest bezsebelve lehuppant elém, nem fordult meg többször az órán.
A napom ezután unalmasan hétköznapin telt, Viktor mindvégig mellettem ücsörgött és mindenféle marhaságon röhögve végre úgy éreztem, hogy sok egyedül töltött év után végre találtam valakit, aki megérti a helyzetemet, hisz maga is ebben a cipőben járt. Ebédszünetben szétváltunk. Mikor az utolsó nyelvi órámról is kijöttem a porta felé vettem az irány, Mr. Roger a szokásos helyén ücsörgött, szalmakalap volt kopaszodó fejére tűzve, még cserepes ajkain egy elszívott csikk lógott. A nikotintól bűzös helyiségbe érve a férfi rám emelte fakó barna szemeit, hegyes mosolyra húzta az ajkait és szokásomhoz híven lekísért a dohos pincébe, ami máig csodálattal töltött el.
A tökéletesre faragott barlangrendszer egyszerűen tükrözte a történelem iránt érzett szeretetemet nem beszélve a mélyen elhelyezkedő penészes szagú könyvekről.
Az egyik terembe lépve azonnal magával ragadtak a régi holmik és azokat vizsgálgatva kezdtem turkálni a cuccok között, mikor hirtelen egy furcsa megrongált irat került a kezembe.
Mistrald W. Lorz.
A betűket fekete tintával vésték rá a megsárgult papírra. A hátulján egy folyós tollal írt versike állt, aminek szavai teljesen elvoltak mosódva. Csupán két szót tudtam kinézni a hatalmas fekete masszából.
Fény, halál.
Két egészen ellentétes szó. Összevontam a szemöldökömet, de ekkor halk léptekre és valami különös világosságra lettem figyelmes, kételkedtem benne, hogy bárki is lejönne ide, ezért óvatosan kitártam az ajtót. A lány sikítva esett hátra, kezéből kiesett a zseblámpa, míg a fények lassan kialudtak, ő pedig nem hagyta abba a kiabálást. Óvatosan felkaptam a lámpát és a szemeibe világítottam. A vörös volt az.
Arca teljesen kipirult, apró vörös foltok ékeskedtek rajta, szemei csészeméretűre dagadtak, míg a levegőt kapkodva szívta be.
- Bocs nem akartalak megijeszteni – szólaltam meg mire ő hitetlenül eldőlt a földön.
Ahogy kiderült a neve Abby volt.
Az irattárban talált papírok teljesen lekötöttek, egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy bárkiről bármit megtudhatok pár szanaszét dobált papírból, ám Abby hirtelen zuttyant a kanapéra. Ujjai közül kigördült egy papír, szemeimmel a lapokat lestem. Amy Denz.
Sehogy sem rémlett ez a név, de Abby reszkető ajkai és elhűlt tekintete másról árulkodott, mikor hirtelen kialudtak a fények. Abby sikított.
- Mégis mi a szarom volt ez? – sipította reszketve belesimulva a kanapé ülésébe.
Szívem meglódult hisz a fények nem jöttek vissza és a kísérteties jelenséghez az is hozzá társult, hogy valaki óvatosan lopódzott pontosan a 120-as terem felé. Lágyan a lányra sandítottam. Remegő ajkakkal bámulta az ajtót.
- Van ott valaki? – szólaltam meg végül. A settenkedő lépések elhalkultak, míg végül teljesen el nem csendesült minden. Valami reccsent majd futó léptelet hallottam, kitörtem a teremből a zseblámpával a messze szaladó alak után néztem, de ő már rég eltűnt az egyik kanyarban. Szívem hevesen kalapált.
- Ki volt az Nolan?
Abby kimászott az ajtó mögül és a falhoz simulva nézett a messzeségbe, amit ezúttal már tiszta fények terítettek be. Mélyet lélegezve ránéztem.
- Fogalmam sincs, de van egy olyan érzésem, hogy nem csak beköszönni akart.
- Nem hiszem el! Mégis mit képzel magáról Ms. Wayn? – nézett a szemeimbe. – Leküld egy rémisztő pincébe, ahol furcsa gyilkosok szaladgálnak a véremre pályázva!
Halkan felnevettem, mert elárulta, hogy mégis mit keres itt.
- Szerinted, ha ezt elmondanám az igazgatónak ő kirúgná?
- A tanár erről nem tudott, szóval nem.
Visszalépkedtem az irattárba, hevesen verdeső szívem lassan a normális tempóját megragadva tovább dolgoskodott a mellkasomban. Abby követett, finoman felszedegette a szétszóródott lapokat, majd a fakkokba helyezve meg sem szólalt. Egyrészt sajnáltam, mert csintalan hangja valamiért jó érzésekkel töltött el, de nem parancsolhattam meg neki, nem is ismertük egymást.
A lány elrendezgetett mindent, a feslett helyből pedig egy takaros kis szobát varázsolt. Gyöngyöző homlokkal meredt rám, összefonta mellkasa előtt a karjait és halkan megszólalt.
- Köszönöm, hogy itt maradtál. Van egy olyan érzésem, hogy ha nem jöttél volna a testem megcsonkítva rohadt volna a pincében – szemöldökei mély barázdákat húztak a homlokán. – Tudom nem rám tartozik, de mit kerestél itt?
Az aprócska papírra gondoltam, ami táskám zsebeiben lapult. Megráztam a fejemet és finom mosolyra görbítettem ajkaimat.
- Semmit.
Beletörődött a gondolatba, hogy nem fogja kideríteni, hogy miért is mászkáltam itt. Törpe léptekkel indult meg az ajtó felé, útközben még a szemeimre sandított, de megrázva vörös loknijait tovább is ment. Mögötte bezártam az ajtót és leoltva a villanyokat a hosszú folyosót, újból feketeség árasztotta el.
Abby elővette a zseblámpáját és lemaradozva mellém megvilágította az utat. Egy kis idő múlva megszólalt.
- Azt hittem, hogy ti gazdagok bunkók vagytok, de nem is vagy annyira rossz fej – meredt tovább az útra. Elvigyorodva tettem zsebre a kezeimet.
- Két óra ismertség után én még nem jelenteném ezt ki.
A gyér fényben láttam, ahogy egy huncut mosoly szökik az arcára.
- Most próbálsz elijeszteni magadtól?
- Mondhatjuk úgy is – vontam meg a vállamat és kitártam előtte a pince ajtaját. Amint kiértünk a rémisztő alagsorból a ragyogó fény támadásba vett minket. Lehunyta a szemeit és megkönnyebbült sóhaj mellett nekidőlt az egyik rozoga szekrénynek. – Mész még le a pincébe?
Pillantottam a fehér ajtóra, ahol ott virított a pince felirat. Abby grimaszba torzult arccal nyitotta el pilláit.
- Remélem, hogy a tanár végül elég becsületesnek tartva engem nem küld le oda - felnevettem, arca megenyhült és mosolyogva lépett egyet felém. – Örülök, hogy egy év után azért megismertük egymást, de most mennem kell Daria valószínűleg már a temetésemet tervezgeti.
Ekkor bekanyarodott a folyosóra Mr. Roger a portás. Sárga fogait kivillantva elvigyorodott.
- Már azt hittem meghaltatok – akcentusa miatt egészen úgy hangzott mintha ezt mondta volna „Má' aszittem méhaltatok." Abby kuncogva csöppentette a kulcsokat Mr. Roger szarus ujjai közé és egy utolsót intve nekem eltűnt előlem. Sóhajtva indultam meg utána.
Kedves Olvasóim!
Igazán meghatottatok az előző részhez érkezett aranyos szavakkal és a rengeteg kommenttel! Köszönöm szépen! :) remélem ez a rész is elnyeri valamennyire a tetszéseteket és újból megajándékoztok pár visszajelzéssel!
A napokban viszont átléptük a 2K határt! Wow emberek ez fantasztikus, köszönöm (már megint :D) és persze szót szeretnék ejteni a 290 követőmről is! Szóval ja mindent köszönök nektek!
Puszi Kira!