.:C a r l:.
A szobám fehér falát pásztázva, elgondolkodtam az életemen. Újra azzal az üres érzéssel a lelkemben keltem fel, és féltem, hogy ez most már örökké így is marad.
Kétség sem fér hozzá, hogy üres voltam. Nem éreztem magam egy egész embernek, de még csak félembernek sem. Mintha nem önmagam lennék, mintha hiányozna a másik, kiegészítő felem. Az a dolog belőlem, az éreztette velem, hogy tényleg létezem.
A szívem dobogott, de hangjai elhalkultak. Úgy éreztem magam, mint egy színe vesztett szivárvány, amin mindenki csodálkozik, de mégsem értik, és próbálnak rá magyarázatot találni.
Ez voltam én, a robbanás pillanatától kezdve. Egy szürke, sötét folt az égen, melynek nem kéne ott lennie.
Nehezen találtam a helyem. Egy otthonnak nevezett gyönyörű házban voltam, a családom vett körül, korombeliek keresték a társaságom... de valahogy, mégsem éreztem magam ott.
...
Meguntam a hosszú percekre nyúló egyetlen pontba bámulást, lomha mozdulatokkal átfeküdtem az oldalamra az ágyamon, szembe az éjjeliszekrényen lévő működő, digitális órával. Egy hete már, hogy minden reggel meglepődök a szerkentyűt látván, és még a hideg is kirázott, hogy kezdtem természetesnek vélni.
Az óra fél nyolcat mutatott, és én csak néztem, egészen addig, míg a harmincas számból negyven nem lett. Ekkor behunytam a szemeimet, hogy erőt vehessek a felkeléshez, ugyanis hívott a kötelesség. És a kötelesség alatt azt értem, hogy az iskola.
Igen. Ez volt az harmadik olyan dolog, amitől csaknem a rívógörcs jött rám, amikor az egyik korombeli lány beszámolt róla. Nem is azért, mert utáltam az iskolát, sőt, hiányzott is. De már régen elfogadtam, hogy valószínűleg sose kerülök vissza az iskolapadba, a matekfeladatlapok fölé, japán nyelvi órán érezve magam. Majdnem sírtam, mert az itt lévő gyerekek egyharmadának egy percre sem ért véget az iskola, miután kitört a fénysebességgel terjedő "megdöglessz oszt visszajössz" dolog. Annyira elképzelhetetlen volt számomra, hogy egyesek oly nagy nyugodtsággal folytatták a mindennapjaikat, mikor én éveken át csak a veszteségeim megemésztésére törekedtem.
És ez rosszul esett.
Hangokra lettem figyelmes a csukott ajtómon kívülről, amik újra szemeim kinyitására késztettek. Tudtam, hogy valószínűleg az apám és Michonne az, ugyanis rájuk is vár a munka, amit Deanna szánt nekik.
Újra rálestem az órára. Már kerek nyolcat mutatott. Kigúvadt (nem vagyok biztos benne, hogy létezik-e ilyen szó lmao) szemekkel lerántottam magamról a takarót, és kiugrottam az ágyból. A suli fél kilenckor kezdődik, és nem akartam elkésni az első napomról.
Na várjunk, mi a fasz? Miért is érdekel?
Lenyugtattam magam azzal, hogy valójában nemigen van jelentősége, hogy beérek-e, elkészülök-e, vagy egyáltalán elmegyek-e. Nem változtatott a tényen, hogy én, aki hónapok óta még csak tollat se tartottam a kezemben, -de ha volt is ilyenről szó, az a toll is egy kóborló szemében végezte-, hirtelen gondolok egyet, és a néhai középiskoláknak megfelelő oktatási szinten lévő, alig tíz diákkal rendelkező, eredetileg óvodaként szolgáló iskolaépületbe szándékozok tenni a lábam, amin a cipőből mellesleg két mosás után sem jött ki az a rengeteg vér, ami rákerült...
Ráérősre fogtam tehát mozdulataimat, miközben a fejemben csak úgy özönlöttek az értelmetlen gondolatok. Elidőztem a ruhásszekrényem előtt, azt a két darab ruhát vizslatva, amit magaménak tudhatok. Lassan eszembe is jutott, miért szobrozok félig a szekrénybe dőlve, és ruháimat kezembe gyűrve bevánszorogtam a fürdőszobába.
Felöltözés közben, a falilámpa rikító fénye segítségével láthatóvá vált milliónyi hegemet vizsgáltam, szanaszét, különböző testrészeimen. Mindegyikhez kötődött egy-egy emlékem.
Ott volt a pici vágás nyoma a kisujjamon, amit még hat évesen, a borotvapengével való ismerkedésemnél ejtetettem. Emlékeztem, anya mennyire megrémült, a vért látva, a hófehér pázsit szőnyegén.
Ahogy nézegettem, a kisebb-nagyobb bélyegjeimet, mosolyra késztetett a tény, hogy a legtöbb bizony Jane-hez köt. Rengetegszer játszottam előtte a nagy hőst, ami a hegek segítségével a világ tudtára van adva.
Aztán mosolyomat meglátva a fürdőszobában lévő tükörben, újra elöntött az üresség. Jane.
Ne kezd, ne kezd, szedd össze magad!
Egy nagy sóhaj kíséretében utolsó ruhadarabom felvételével is végeztem. Még egyszer belepillantottam a tükörbe, s kialakítgattam egy kevésbé halni vágyó tekintetet önmagamon, és újabbakat sóhajtozva, kimentem a szobámból.
Amint becsuktam magam mögött az ajtót, apró lábtoppanásokat hallottam meg. Tudtam, hogy kihez származnak. A szívem mintha erre lenne programozva, fénnyel telt meg, s egy pillanatra ismét színessé vált a világ körülöttem. Arcomra újra kiült a mosoly, és csak vártam, hogy a boldogságomat okozó illető felfedje kilétét.
Hamarosan meg is pillantottam a folyosó végéből egyenest hozzám tipegő, aprócska szőkeséget. Leguggoltam, és kitártam a karomat feléje, amit ő egy hiányos fogazatú ellenállhatatlan mosollyal fogadott. Kuncogva figyeltem, ahogy botladozva teszi meg lépéseit felém, egyszer-kétszer a fenekére huppanva. Majd végül megérkezett céljához, kezeit felemelte, jelezve, hogy cipeltetni szeretné magát. Elnevettem magam, és felkaptam a kishúgomat.
- Nocsak, de korán kelt valaki. - dobtam fel a levegőbe, amitől Judith hangosan kacagott - Na mit szólsz az ingemhez? Jó leszek így első nap? - Judith lepillantott, szemei felcsillantak, és egyből a ruhadarab első gombjával kezdett ügyködni, majd kigombolta. Felnevettem - Hát persze, így már sokkal jobb.
Lassan lecammogtam a lépcsőn Judithtal a karomban, érdekesebbnél érdekesebb párbeszédekbe bonyolódva vele. Ahogy leértem, utam a konyhába vezetett, ahol apa és Michonne éppen nevettek valamin. Ahogy megláttak engem, azonnal abbahagytak mindent amit csináltak, és csak mosolyogtak rám.
- Jó reggelt! - köszöntöttem őket, amit ők is viszonoztak. Michonne átvette tőlem Judithot, apa pedig szorosan átölelt.
Nehéz volt nem elsírni magam ismét, és szívem szerint a nap huszonnégy órájában apa mellett lennék, de valamiért továbbá is makacsul tartottam a tartózkodási bevégződésemhez. Hiába az apámról volt szó, mégsem tudtam csak úgy csüngni rajta, mintha semmi sem történt volna, és olyan természetes lenne, mint amennyire tényleg az - Oké hát akkor én megyek is. - néztem rá az órámra, mikor rájöttem, hogy elvileg nekem sietnem kéne.
- Jól van. Vigyázz magadra!
Látszott apán, hogy nemigen díjazza ezt az iskola dolgot, de ezt közölte is velem előző este. Biztosan Michonne bírta végül jobb belátásra, hiszen nem próbálkozott be semmivel, amivel maradásra bírhatott volna. Pedig nem kellett volna győzködnie, mert én sem igazán rajongtam a gondolatért, hogy suliba kell menjek. Az igazat megvallva abban a házban senkinek sem volt jó, hogy én iskolába megyek, de mégis jobb, mint mondjuk odakint kergetőzni a kóborlókkal. Merthogy, kellet valami, amivel elütöm az időt, és bár apa erről még nem beszélt, tudtam, hogy nem szeretné, hogy egyhamar kimenjek azokon a falakon túlra.
- Sok sikert! - tette hozzá Michonne, miután felkaptam magamra a kabátomat.
Elköszöntem tőlük, majd kiléptem az ajtón. Odakint szembesülnöm kellett a november közepére jellemző csípős hideg, nedves, reggeli levegővel, plusz, a boldogságom ismét fokozatosan odaveszett, és a hangulatom újra semlegessé vált.
Felvettem a seriffkalapomat -amire apa a találkozásunkkor rácsodálkozott, hogy ennyi ideig sikerült megőriznem-, majd fülem, farkam behúzva megindultam az iskolaként szolgáló épület felé.
Ahogy az út szélén, egyedül, kissé vacogva sétálgattam, újabb emlékek törtek felszínre bennem.
Egy éve még abban a hitben léteztem a világban, hogy a családom halott. Egy éve ilyenkor, emlékszem, tökegyedül próbálgattam tüzet gyújtani két kő segítségével, ami aztán olyannyira sikerrel is járt, hogy felgyulladt a nálam öt számmal nagyobb, az egyik dögtől csórt csini szövetkabátom, és csaknem bele is haltam. Szép emlékek.
De ami a legszívszorítóbb, hogy egy éve ilyenkor még nem is sejthettem, hogy találkozok majd egy lánnyal, és barátságokat fogok kötni, szerelmes leszek, a szüzességem elvesztéséről meg aztán ne is beszéljünk...
Gondolkodásomból ismét kiszakított valami. Vagyis, pontosabban inkább valaki. Egy ember a nevemet kiáltotta, ezért kelletlenül megálltam, hogy körbenézhessek. Két másodpercre rá, hirtelen a hátam mögött teremt az a személy, amitől alaposan szívbajt is kaptam.
- Bocsi, nem akartalak megijeszteni. - kuncogott Natalie.
- Semmi baj...
Igazság szerint, valamiért nagyon jó érzés volt megijedni. Egy ideje hiányoltam már a rémületet a mindennapjaimból. Jobban, mint azt gondoltam volna.
- Te is suliba indultál ugye? - Natalie a "sulit" úgy ejtette ki a száján, mintha valami tiltott szó lenne, amitől akaratom ellenére is elmosolyodtam.
- Ja, oda. - sóhajtottam.
- Öhm Victor azt mondta két perc múlva itt lesz. Ez volt húsz perce. - forgatta körbe a szemeit.
- Victor is megy? - lepődtem meg.
- Rábeszéltem, hogy legalább egy fél óráig maradjon mert nem is olyan szörnyű, de hát ezek szerint mégsem voltam elég meggyőző. - húzta el a száját - De te hogyhogy-
- Michonne szerint jót tenne. Vagy mi... - vontam vállat, közben mindketten elindultunk.
- Szerintem is tetszeni fog. Többnyire csak biológiáról meg matekról van szó, meg aztán csak két óra az egész. A többiek is jó fejek meg minden.
Bólintottam, ezzel pedig lezártnak tekintettem a beszélgetést, így csak csendben kullogtunk az iskola felé egymás mellett.
Nagy volt a kísértés, hogy rákérdezzek Natalie-nál Jeremy, Mandy, és a többiek állapotára, de mégsem tettem. Szemétség volt a részemről, hogy az itt létünk alatt egyszer sem hagytam el a házunkat, és nem kerestem azokat az embereket, akiknek az életemet köszönhetem.
De főleg az bántott, hogy nem volt elég erőm senkinek se beszélni Jane-ről, és a kis elméletemről, miszerint talán életben van, ahogy Jason is. Tudtam, mit gondolna mindenki, ha ezt felvetetném valamelyik beszélgetésbe. Nem hiányzik, a sajnálkozó, hitetlen tekintetük, miközben próbálnák elmagyarázni, mennyire lehetetlen.
Valószínűleg igazuk is lenne. Egy hete váltak el útjaink Jane-nel, ez pedig hosszú idő. Még ha a robbanást, és a fél napig tartó erdőtüzet átvészelték, egy hét alatt bármi megeshetett vele, és nekem még sincs elég erőm kideríteni, hogy vajon túl élte-e, vagy teljesen hiába merek reménykedni. Féltem felhozni a témát, és féltem belevágni abba, amit szó nélkül el kellett volna kezdenem, mikor realizálódott a fejemben, mi is történt. Féltem keresni őt, mert egy részem nagyon jól tudta, hogy az, aki az elmegyogyó kerítésén belül tartózkodott, semmiféleképpen sem élhette túl. De ha nem lenne bennem az a fikarcnyi remény, miszerint talán még sincs minden veszve, akkor nem maradna semmi.
Az egyetlen ember, akinek talán megoszthatnám a naiv gondolataimat, az Victor. Bármennyire is makacsul utálom őt, valahogy mégis azt érzem, hogy ő érti, amit én érzek.
Viszont benne volt a pakliban az is, hogy Nat-en kívül senki sem kívánja látni a képemet. Amikor megérkeztünk Alexandriába, Victor a családjával egy külön házat kapott, egy utcányira a miénktől, Jeremy és Mandy pedig úgy döntött, hogy velük fognak lakni. Lehet, hogy csak azért döntöttek így, mert hogy mindig én voltam az "uh szegénynek nincs senkije", és hagyni akarták hogy a családommal élhessek békében. Fene tudja.
(A/N: Grace, Karen, Rob és Bill egy külön házat kaptak, Victorék mellett)
Natalie, az az első nap összebarátkozott egy Macy nevű korunkbeli lánnyal, és annak barátjával, akikhez be is költözött. Nat nem hagyott annyira könnyen magamra, miután mindenki berendezkedett a házakba. Minden este átjött hogy lecsekkolja, nem-e vágtam fel az ereimet unalmamba, és mindig maradt vacsorára. Viszont kicsit parás volt, mert igazából a köszönésen kívül nem beszéltünk mást, csak ültünk a kanapén, vagy az ebédlőasztalnál, és bámult engem, mintha valami könyv lennék. Aztán később leesett, hogy talán csak Judith miatt jön át olyan sűrűn, ugyanis két napja elég feltűnően félrelökött az ajtóból, mikor észre vette a húgomat mögülem.
Annyira belemerültem a rinyálós gondolataimba, hogy már csak akkor tűnt fel, hogy tényleg megérkeztünk az iskolába, mikor a folyosón nekimentem valakinek. A személy ennek a hatására nekilökődött egy könyvespolcnak, amiről az egyik iromány egyenest azt arcomba zuhant.
- Na baszki... - emeltem a kezem az immár fájó orromhoz, amiből egy kicsinyke vér az másik kézfejemre cseppent.
- Úristen bocsánat! - hebegett a lány akit elgázoltam.
Értetlenül pillantottam rá. Én lököm fel, erre ő kér bocsánatot?
- Um semmi baj. - mondtam, miközben lehajoltam a könyvért ami annyira pikkelt rám az imént, és visszahelyeztem a polcra. Közben a szemem sarkából észrevettem, hogy Natalie már a földön vergődik a nevetéstől.
Rápillantottam az "áldozatomra" aki még mindig ott állt. Remegő kezekkel a táskájában turkált, majd odanyújtott felém egy zsebkendőt. Furcsálltam a gesztusát, de hogy ne tűnjek bunkóbbnak annál amilyen vagyok, elvettem tőle a kis rongydarabot, majd Nattel fojtattuk utunkat a második teremhez.
- Eddig tényleg tetszik ez a suli. - törölgettem az orromat.
Natalie olyan szinten nevetőgörcsöt kapott, hogy félúton kijelentette, hogy le kell ülnie, különben meghal.
Így hát Natalie nélkül kellet odatalálnom a keresett teremhez. Nagyon nehéz volt, főleg hogy csak két szoba volt összesen az épületben, és a közelebbi ajtó vezet a miénkbe.
A véres belépőm megtette a hatását. A teremben minden szem rám szegeződött, ahogy én szó nélkül, halál nyugodtan elfoglaltam egy üres ülőhelyet az ablak mellett.
- Khm. - szólalt meg egy nő, a szoba közepén állva, füzettel a kezében. Bevallom, beletelt pár percbe, mire összeraktam, mit kereshet egy középkorú nő az én korosztályom termében. Oh hát persze, az iskolában tanárok is vannak. - Jól érzed magad? - utalt a markomban lévő véres kendőre, amit gondosan összehajtogatva letettem az előttem lévő asztalra.
- Ja igen, jól vagyok. - legyintettem.
- Te vagy Carl, ugye? - mosolygott a nő, és a kezében lévő füzetet az asztalomra csúsztatta - Üdv az osztályban!
Megint csak kényelmetlenül érezve magam, bólintottam, és lopva körülnéztem a termben. Micimackó rajzok tündököltek mindenhol. Aranyos puffok, és gyerekkönyvekkel telezsúfolt könyves szekrények voltak a terem hátuljában, ahol ott lógott a falon egy vetítővászon, azelőtt meg a régimódi diavetítő.
A terem másik felében volt a tanári asztal, afelett egy tábla. Összességében nem volt túl nagy hely, de ahogy elnéztem az üres padokat, nem is volt rá szükség.
Csupán kemény három "diák" tartózkodott még rajtam kívül az osztályteremben, ami meglepett. Natalie ugyanis azt említette korábban, hogy az összlétszám tíz.
Mire sikerült vért izzadva kiszámolnom, hogy hét tanuló hiányzik, újra kinyílt az ajtó, amin Natalie, és az a lány jött be, akivel pár perce csúnyán karamboloztunk.
Natalie a könnyeit törölgetve, lehuppant a mellettem lévő helyre, a névtelen lány meg közvetlen előttünk foglalt helyet.
- Vérzik még? - kuncogott Nat, mutatóujjával az orrom felé bökve. Viszonylag halkan feltett kérdésére a helyiségben tartózkodó összes ember felénk fordult.
- Már nem. - nyugtattam meg mindenkit.
- Carl, ha nem jól érzed magad bármikor elmehetsz, csak szólj előtte valamelyikünknek. - mosolygott rám ismét a tanárnő.
Egy pöppet tényleg óvodában kezdtem érezni magam, de próbáltam ez egyszer nem mindent rossz néven venni, így bólogatva visszamosolyogtam rá.
A továbbiakban a tanárnő tömören elmagyarázta nekem hogyan is zajlik általában egy tanóra, miben különbözik az iskola attól, amelyikben régen jártam. Jó szándékú nőnek látszott, és ahogy mesélte mi merre hány méter, rájöttem, hogy nem is akkora hülyeség iskolába járni az apokalipszisben, mint gondolná az ember.
Mindössze két órát foglal magába egy-egy napunk, ráadásul a héten csak háromszor van tanítás. Pontosabban hétfőn, szerdán, és pénteken.
Ezzel az iskolarendszerrel szemben nem nagyon volt kifogásom, sőt, még egy kicsit tetszett is.
A tanárnő aztán bemutatta nekem az "osztályomat", és meglepettségemre, sikerült megjegyeznem majdnem mindenkinek a nevét, csak a hiányzókét felejtettem el azon nyomban, amint megemlítette őket a tanár.
Ott volt egy Ben nevű, szemüveges srác. Victorhoz hasonlóan ő is elég magas. Világos, szőkés-barna, rövid göndör haja volt, és ilyen nem mindennapi, szürkés-barnás szemmel rendelkezett. Ő egész szimpatikusnak tűnt.
Ben mögött ült Tony, mellette pedig Macy. Róluk mesélt nekem Natalie, ők azok, akikkel együtt lakik.
Tony-t látásból a fehér bőrétől súlyosan elütő fekete haja, és a rikító kék szeméről lehet megjegyezni. Natalie mintha említett volna valami olyasmit, hogy ő amolyan "rossz fiú" jellegű gyerek, akinek jó a beszélőkéje, és remekül manipulálja az embereket.
...Meg hogy őt kell keresnem, ha be akarok állni.
Macy-ről csak annyit tudok, hogy Natalie szerint "száz-százalékra-tuti-biztosan" bele van zúgva az előbb említett szépfiúba, de erre az információra őszintén nem voltam kíváncsi.
Az előttünk ülő lány neve pedig Theresa. Ő róla semmit sem tudok azon kívül, hogy ugyanannyira bamba és ügyetlen, mint én.
Mennyi érdekfeszítően lényeges adat, tök idegen emberekről...
Szinte lehetetlen volt számomra a tanár mondanivalójára figyelni. Egyfolytában csak egy valaki járt a fejemben, aki nem volt más, mint Jane.
Ahogy az agyam az újonnan jött infók bevételére igyekezett, egy ponton -már megint-, elvesztettem a fonalat, és csak arra gondoltam, hogyan nézne rám könyörögve Jane, hogy menjünk inkább haza párna csatázni vagy hasonló, ha ott ült volna mellettem. Olyannyira valóságosnak tűnt az elképzelésem, hogy egyszerűen nem tudtam elfogadni hogy talán...
Az nem történhetett meg, hogy ő meghalt. Egy percig sem akartam elhitetni magammal. Teljesen biztos voltam benne, hogy életben van.
Az a bizonyos két óra hamar elszállt, és onnantól kezdve bajban voltam. Felálltunk a padokból, és tudtam, hogy otthon muszáj lesz a frászt hoznom apámra. El kell neki mondanom, hogy mi a helyzet Jane-nel, és már előre láttam magam előtt arckifejezését. Én is kezdtem betojni, elvégre nem lesz egyszerű felhozni kemény egy hét nyugalom után, hogy azt terveztem újabb hősies akcióba vágok, és megkeresem Jane-t. Főleg, hogy apa még nem is tudott a lány létezéséről, és fogalmam sem volt, hogyan kezdhetném a kitálalást úgy, hogy a végére megértse, hogyan is gondolhattam, hogy a családomra találásom után egy héttel megint elválok tőlük.
- Hé, Nat! - állította meg a mellettem kullogó Natalie-t Tony, miután ketten kivánszorogtunk a hűvös folyosóra - Akkor jössz ma?
- Persze. Ugye hozhatom Carlt is? - kérdezte Natalie. Hatalmas szemeket meresztve megtorpantam, és döbbenten feléjük fordultam.
Jaj ne, csak ezt ne...
- Um miről van szó? - homlokomat ráncolva kapkodtam tekintetem közöttük.
- Összegyűlünk páran este a tónál, és rakunk tábortüzet. - világosított fel Tony - Na de sietek, otthon találkozunk Nat! - a fiú rákacsintott, majd eltűnt.
Felvont szemöldökkel meredtem Nat-re.
- ...Tábortűz?
- Jaj ne legyél ilyen! Szocializálódni jó dolog meg ah... - Nat hangjából elfogyott az amúgy elég ijesztő izgatottság - Fenébe is kit ártatok, én is csak a pia miatt megyek. - nevetett fel.
Ezt követően újfent csend ülepedett körénk, és úgy sétáltunk tovább hazafelé. De bármilyen kellemes is volt csendben gyönyörködnöm a haldokló őszi tájban, aztán mégis szemet szúrt valami.
Besarkaltam a mi utcánkba, és Natalie még akkor is követett, pedig neki már hamarabb le kellet volna fordulnia. Nem tudtam, hogy kéne rákérdeznem hogy eltévedt-e anélkül, hogy ne tűnjek seggfejnek. Így hát vártam, hátha feltűnik neki, hogy nem jó irányba tart.
Majd mikor már a teraszunkra is elkísért akár az árnyék, rájöttem, hogy valószínűleg nem is tervezett haza menni.
Kérdően néztem rá, de ő is ugyanezzel az arccal várta, hogy ajtót nyissak előtte.
Oké...
Nem állt szándékomban elküldeni Natalie-t, hiszen Judith imádta őt, és egyébként sem volt semmiféle nyomós okom ellenezni, hogy sokat lógott nálunk.
A kulcsaim keresésével nem kellet bajlódnom, ugyanis az ajtót azonnal kitárta előttünk az apám. Meleg mosollyal az arcán fogadott, bár mikor észrevette hogy vendéget hoztam, meglepettséget láttam a szemében. Bár apa már találkozott Natalie-val, olyan még nem volt, hogy én magam "hívtam" volna meg.
- Sziaszok! - apa beinvitált minket, és megölelt engem - Na, hogy ment?
- Nem volt rossz. - válaszoltam őszintén. Ránéztem Natalie-ra, aki idő közben elment mellőlem, és felfedező útra is indult a házban. Miután biztosra vettem, hogy nem hall minket, folytattam - Bár, nem hiszem hogy megyek még egyszer.
- Tehát, akkor rossz volt? - suttogott - Mi történt? Nem jöttél ki a többiekkel?
- Nem, nem erről van szó. - sóhajtottam - Bírom az osztályt, jó embereknek tűnnek, a tanár is kedves, csak... Szokatlan volt.
Apa megértően bólogatott, s kezével megveregette a vállam.
- Tudom. - mosolyodott el.
Apa és én bevonultunk a nappaliba, hogy ne az előszobában tárgyaljuk az életünket. Mindketten lehuppantunk a kanapéra, apa pedig kezébe vette a kávézó asztalon hagyott bögréjét, amiben valami kávé szerű fekete forróital gőzölgött.
Annyira furcsa volt, hogy apa ragyogóan tiszta ruhákban ült ott kényelmesen, és teljesen sterilnek látszott kezeiben, kicsit idétlenül tartotta azt a bögrét. Egyet kortyolt a kávéjából, s csillogó szemekkel várta, hogy meséljek valamit.
Hálát és boldogságot tükröző szemeibe nézve, elakadt a szavam, és a gyomrom kavarogni kezdett.
Nem zaklathatom fel, nem lenne helyes.
- Mi a baj? - ráncolta homlokát aggódva, rögtön lecsapta kávés bögréjét az asztalra.
- Semmi. - ráztam meg a fejem.
Apa szólásra nyitotta száját, de az emeletről szűrődő zajok belé fojtották a szót.
Natalie hangos dobbantásokkal trappolt le a lépcsőn, karjaiban tartva Judith-ot. A kislányt csiklandozva, ránk se hederítve keresztülszelt a nappalin, be a konyhába, ahol a hűtőből kivett egy cumisüveget, amit Judith kezébe adott.
Kezdtem féltékeny lenni, ugyanis mikor Nat nálunk van, Judith számára teljesen láthatatlanná válok.
A kishúgomat nézve, végigsuhant rajtam egy bátorító erőlöketféle.
Jane-nek látnia kell ezt a csöppséget.
Meg kell találnom őt.
Mély levegőt véve, visszafordultam apához, aki még mindig derülten figyelte, ahogy Natalie örömteljesen szórakoztatja Judith-ot.
Ne légy már punci, megoldod. Meg fogja érteni.
- Apa, beszélnünk kell. - böktem ki végül, hallgatva az egyre morcosabbá váló belső hangjaimra.
Apa kíváncsian szentelte nekem újra teljes figyelmét.
- Um... Szó-
- Oh a fenébe, már ennyi az idő? - Natalie kiáltása félbevágta mondanivalómat - Mennem kell. - fordult hozzánk szomorúan. Megpuszilta Judtih homlokát, és óvatosan letette őt a szőnyegre.
- Máris elmész? - jött ki Michonne a fürdőszobából.
Jé, nem is tudtam, hogy itthon van.
- Kikísérlek! - ugrottam fel hirtelen, majd azzal a lendülettel már Natalie elé is bukdácsoltam, s kezemet a bejárati ajtó kilincsére tapasztottam.
Magamat is megleptem a hirtelen jött ajánlatommal, nem hogy még a földszinten lévő összes többi embert, akik mind tudták, hogy én meg a jó modor, két külön világ vagyunk. De mivel Nat-nek tényleg sietős dolga volt, így hamar kiléphettem a kínos csendből.
Magam mögött berántva az ajtót, Natalie egyből kérdőre vont.
- Hát beléd meg mi ütött? - kacagta el magát.
- Miért? - tettettem az értetlent.
- Ah semmi, felejtsd el.
Gondolatban negyvenszer homlokon csaptam magam. Hogy lehetek ekkora gyáva, és hogyan reagálhatok túl egy ilyen viszonylag tökre egyszerű dolgot? Jane élete a tét, de én mégis menekülök.
Megfutamodtam.
Mit művelek?
- Hé, az ott... - Natalie hirtelen megtorpant, fejével előre biccentett.
- Mi? - követtem a rémült képet vágó Nat tekintetét.
Eltartott egy darabig, mire felfogtam a látványt, de nem bírtam hova tenni.
Natalie vontatott léptekkel megindult, én meg csak álltam ott, mint akit odaszögeztek.
- ...Victor? - a lány még közelebb ment - Te jó ég...
Egy srác állt ott, és halvány lila gőzöm nem volt róla, hogy Natalie hogyan ismerhette fel, mikor a fiút tetőtől talpig vörös vér fedte.
Kikerekedett szemekkel, tátott szájjal, és egekbe szökő szemöldökkel bámultam továbbra is Victort, aki lihegve, döcögősen megindult felénk, majd egyszer csak megállt. Lehúzta kabátja cipzárját, s benyúlt valamiért.
Victor egy aprócska kis szőrgombócot húzott elő, ami nyávogásba kezdett.
- Boldog karácsonyt Nat!
●●●
Oh Jézus, ilyen unalmas rész is régen volt... ÉS MÉGIS 3575 SZAVAS. Az első részek keményen próbára tesznek:'D
Carl eléggé idegesítően viselkedett most, nem tudom ti hogy vagytok vele, de én a rész végére már ott voltam, hogy megveretem valakivel.
Ti mit gondoltok a részről?
Volt türelmetek végig olvasni?:DD
♡love you all♡
xoxo