Az elmúlt pár napban próbáltam figyelmen kívül hagyni Londont. Aggódni kezdtem, amiért ennyire megváltoztatott. Hiszen eddig még sosem akartam megváltozni egy lány miatt, főleg egy olyan lány miatt nem, aki nem is az a típus, akivel eleve randiznék. Én a szőkéket szeretem, Londonnak viszont barna lokniai vannak. Szeretem a kék szemeket, amik Londonnak is vannak, de attól még ez nem teszi őt modellé. Ő formásabb.
Nem tudom, hogy ezt akarta-e Simon. Emlékszem, hogy mielőtt aláírtuk a szerződést, azt mondta, hogy soha sem kell megváltoztatnunk azt akik vagyunk...Szóval akkor miért kéne megváltoznom csak egy egysterű diák miatt? Igen, nem volt ésszerű.
De tudtam, hogy jó barát lenne a tanulmányaim alatt. És valószínűleg ő is lenne az egyetlen barátom, tekintve a borzalmas külsőmet.
Keresztül futottam a házon, olyan családi dolgokat keresve, amit Londonnak nem kéne észrevennie vagy megtalálnia. Olyan dolgokról beszélek, amiket a rajongóim adtak, vagy képek a fiúkról, esetleg a lemezeink. Ha valaha is meglátná ezeket, azonnal rájönne, hogy nem vagyok Marcel...
Beraktam az összes ilyen dolgot egy lapos dobozba, majd azt bedobtam a ruhás szekrényembe, és lelakatoltam. Igen, van kulcsom a ruhás szekrényemhez, ne is kérdezd.
A kulcsot a stréberes gatyám zsebébe csúsztattam, majd elindultam a fürdőszoba felé. Csak egy gyors pillantás a tükörben, hogy megbizonyoshassak róla, hogy tökéletesen rondán nézek ki, és kész.
Hirtelen a csengő hangja törte meg a csendet a házban.
"Hey!" Üdvözölt London, miután kinyitottam az ajtót. Meglepettnek nézett ki.
"Szia," Vigyorodtam el lassan, feljebb tolva a szemüveget az orromon.
Elment mellettem, majd egyenesen a nappaliba indult. Nem úgy volt, hogy ez a lány félénk?
"Uhm...kérsz valamit inni?" Kérdeztem eljátszva az idegest...vagy talán tényleg az is voltam...Nem tudom.
Attól féltem, hogy talál valamit rólam, vagy a fiúkról és az igazi életemről.
"Igen, kóla?" Kérdezte, mire valamiért szinte azonnal az italban lévő cukorra gondoltam, és amíg ezen méláztam, addig gyorsan mégegyszer végig futtattam a tekintetem a testén.
De rosszul hiszed, ha azt hiszed, hogy azért tettem, mert formás, nem. Hanem azért tettem, mert megvoltam lepve, hogy nem vizet kért. Minden lány 'vizet' mondott ezelőtt. Szinte már hozzá is szoktam. Még Cara sem akart kólát, pedig ő még 'In N' Out Burgerst is evett.
"Pe-persze," Válaszoltam kínosan megfordulva.
Mikor a konyhába értem, elkezdtem keresni két poharat, majd mikor megtaláltam, telettöltöttem őket kólával. Még vizet is inkább innék mint kólát. De mivel ő azt akart inni, ezért az enyémet is telettöttem a cukros folyadékkal. Nem tudtam, hogy vonzó volt-e nekem, hogy nem érdekelte...vagy talán csak túlgondoltam egy szimpla kérdést egy lánytól.
Mikor végeztem vissza mentem a nappaliba. London a kanapén ült, a kezében egy fizika tankönyvvel, és ahogy láttam, éppen egy új témával szemezgetett. Igazából nem voltam túl jó a fizikában, de talán elhiszi majd azt amit mondok, mivel egy stréber vagyok.
"Tessék." Motyogtam, miközben elé raktam az italt.
"Köszi," Vigyorodott el.
Már majdnem kész voltunk a házival, és már csak néhány dolgot kellet csak elmagyaráznom neki, amit nem értett. Mikor végeztünk, még mindig a házamban akart maradni.
"Ugh, a szüleim amúgy sincsenek otthon...szóval maradhatnék még egy kicsit nálad?"
Mondani akartam valami gorombát, de valamiért mégsem tudtam. Csak a szemeibe kellett néznem, és hirtelen minden lényegtelennek tűnt. Minden alkalommal mikor mosolygott, vigyorgott, vagy nevetett, szinte csillogtak a szemei. Olyan volt, mintha egy kiscica nézett volna rám. És én köztudottan imádtam a cicákat. De elgondolkoztam azon, hogy miért nem akart hazamenni, hiszen minden vele egykorú tinédzser örülne, ha a szülei nem lennének otthon este.
"Persze, mit szólsz a tízhez?" Kérdeztem a bőr órámra nézve.
"Jól hangzik." Mondta. "Wow, a szüleidnek biztos sok pénze van." Vizsgálta meg a nappalit, mikor a tekintete megakadt a hatalmas, lapos TV-n.
"Uhm, igen." Motyogtam.
"Hát én magasról leszarom az ilyen dolgokat," Meglepődtem, hogy ilyen mocskos volt a szája. "Mármint ne érts félre. Biztos vagyok benne, hogy a szüleid rendesek és kedvesek...én csak a pénzről beszélek. A pénz csak egy eszköz. Elvisz bármerre amerre csak akarod, de attól még nem fog tudni helyettesíteni téged, mint a vezetőt."
Mi a fenéről beszél? Ráncoltam a homlokom, próbáva megérteni a szavait.
A pénz csak egy eszköz. Elvisz bármerre amerre csak akarod, de attól még nem fog tudni helyettesíteni téged, mint a vezetőt."
"Ő ki?" Szakította félbe a mély gondolataimat, mikor a széles szekrényen mutatott valamire.
"Ki?"
"Ő, itt." Mutatott egy bekeretezett képre, amin én voltam, és az anyám.
Bazdmeg! Elfeledkeztem arról a képről!
"Ő az anyukád, ugye?" Vette a kezébe a képet. "De ki ez a srác?" Kérdezte hirtelen.
"Igen, ő az, és a másik meg...Uhm-uh-" Nem tudtam mit válaszoljak. Túlságosan letaglózott, hogy nem ismert fel azonnal. Mármint Harryt. Ez annyira összezavaró!
Nem mondhattam el neki az igazat, mert Simon megölne, és talán ő is, miután megtudná, hiszen hazudtam.
"A testvérem!"