London szemei a vérre fókuszáltak, miközben óvatosan törölgette a sebet. Az ujjai hidegek voltak, de valahogy mégis kellemesek. Ki hitte volna, hogy két gyík elbánik hat faszfejjel? Egy rövid pillanatra hirtelen elfelejtettem, hogy én igazából egy híresség vagyok, és, hogy... igazából egy csomó pénzem van.
"A szemüveged." Mondta London közelebb sétálva a tárgyhoz, ami még mindig a földön hevert. "Hogy láttál egyáltalán e nélkül?" Kérdezte, miközben visszacsúsztatta az orromra.
"Uhm..hát azt hiszem, hogy ma elég szerencsés vagyok."
"Mhm, hát nem hiszem." Nézett a mögöttünk lévő autómra. "Gondolom, hogy nagyon drága volt, talán megkérhetem a szüleimet, hogy fizessék ki a kárt."
Majdnem vétettem egy óriási hibát, mivel egy hajszálon múlt, hogy kibökjem, hogy akár még huszat is tudnék venni belőle, ha akarnék, de szerencsére vissza tudtam fogni magam. Mostmár biztos, az egyetemet nem a hozzám hasonlóknak találták ki.
"Nem, ez rendben van. Nem hiszem, hogy a javíttatás olyan drága lenne." Próbáltam meggyőzni. " Amúgy mit csinálnak a szüleid?"
" Egy céget vezetnek." Válaszolta, de látszott, hogy egyáltalán nem volt boldog emiatt. "A tieid?"
"Az anyám ügyvéd, a mostohaapám meg uhm...ő is." Hazudtam.
Bólintott.
"Oké, uhm...mostmár mennem kell." Mondta hirtelen, majd megfordult, és a járdához futott.
Megkéne kérdeznem, hogy szüksége van-e egy fuvarra?
De miközben én gondolkoztam, ő már rég az utca végén járt.
Egy csomó interjú után végre megint otthon voltam. A Radio 1 mosdójában kellett átöltöznöm Marcelból Harryvé. Szerencsére senki sem látott meg. Kihasználtam azt, hogy senki sem ismer fel, ha Marcel vagyok, beöltözve is jöttem haza, hogy ne tudjon követni az a sok hülye paparazzi.
Ettem egy kicsit, majd a fürdőszobába indultam. Az a gyík szemüveg még mindig rajtam volt, ezzel eltakarva szinte az egész arcomat. Elvigyorodtam, ahogy magamra néztem. Sosem vettem észre, hogy ennyire rosszul nézek ki. Nem is csodálom, hogy mindenki kinevetett. Mindenki, kivéve London. Pedig sokkal jobb barátot érdemelne nálam. Hiszen senki sem érdemelt egy ilyen szörnyet, mint én..
Levettem a szemüvegem, és kiléptem a ruháimból. Vettem egy gyors zuhanyt, hogy kiszedjem a zselét a hajamból. Örültem, hogy végre itt a hétvége, és holnap szerencsére ezért nem kell majd egyetemre mennem.
A tükörben hirtelen megint megpillantottam magam. Ez voltam én. Ez Harry Styles.
Ezért kezdett már nem is annyira érdekelni a Londonnal való 'barátságom'. Talán Marcel egy kicsit goromba volt vele. Igen, Marcel.
Marcel kezdte el kedvelni, nem Harry.
De még mindig nem értettem, hogy Simon miért kényszerített erre. Az egyetemen egy teljesen más személy voltam. Kocka voltam, ronda, és egy olyan valakit kezdtem kedvelni, aki nem volt se modell, se énekes, se szinésznő. Nem tudtam rájönni, hogy Simon mit várt tőlem. Valami olyasmit mondott, hogy ''vissza akarjuk kapni a régi Harryt'.
De ezt mégis, hogy értette?
Mindig is itt voltam, én. Harry. Az egyetlen dolog amit elért ezzel a döntéssel, hogy mostmár nem csak én vagyok, hanem Harry és Marcel. Két külön személyiség, mégis egy ember.