1985. szeptember 2. du. 7:37, Clark Street, West Hollywood
- Biztos nem rakod vissza a kötést? - pillantott a halántékomra fintorogva Mike, miközben komótosan visszaült a tévé elé.
- Nem - mondtam a képernyőre meredve, ahol épp valami giccses, táncos-zenés műsor ment. Halál.
- Oké - egyezett bele Mike vagy hatodszorra. Szerintem csak azt akarta, hogy eltakarjam valamivel a sebet, mert rohadtul nem bírja a vér látványát. Tudom, mert kiskorunkban is mindig elrohant, ha pédául leestem a fáról, és vérzett a térdem. Mondom, jó testvér.
- Sebtapaszt nem vettél véletlenül?
- Nem - nézett rám a homlokát ráncolva, mintha valami oltári nagy baromságot mondtam volna.
- Akkor lehet, hogy lemegyek, veszek egy dobozzal - tápászkodtam fel az ágyról. Már vagy két órája feküdtem ugyanabban a helyzetben, szóval kicsit lezsibbadtak a végtagjaim - a fejem viszont már egyáltalán nem fájt, bár lehet csak azért, mert egy centit sem mozdultam.
- Nem mehetsz - közölte Mike, és nagy nehezen felállt a földről. - Majd én hozok, te maradj.
- Mert? - vontam fel a szemöldököm, és csípőre tettem a kezem. - Nem vagyok nyomorék, csak sebes a fejem.
- Igen - tárta szét a karjait Mike, mintha ezzel meg is magyaráztam volna az előbbi kérdést. - Zoe, Jason letámadott a nyílt utcán, fényes nappal, és hacsak nem esett át azóta egy alapos terápián, még mindig itt van, és zaklat, és nem fog leszállni rólad.
Szó nélkül bámultam az öcsémre, aztán megadóan megráztam a fejem. Kicsit jólesett, hogy aggódik értem. De mivel mi sosem viselkedünk túl "jótestvéresen", ezért ezt a vitát is csak hosszú, néma csenddel zártuk le.
- Akkor megyek veled - szólaltam meg pár perc ácsorgás után, és egy mozdulattal felkaptam a földről a farmerdzsekimet.
- Jó, basszus - sóhajtott Mike, és láthatólag beletörődött, hogy egy rohadt makacs nővére van. Felvette a földről a szétdobált cipőit, aztán a bőrdzsekijét, és mehettünk is. Mike bezárta a lakást (igazából fogalmam sincs, miért ő kezeli a kulcsokat. Talán mert én megbízhatatlan vagyok), aztán lebaktattunk a visszhangos lépcsőházban. Odabent csend volt, de amint kinyitottuk a háztömb nehéz üvegajtaját, beáramlott a késő esti utcazaj. Csak a szokásos ordibálás, kocsidudálás, üvegdobálás és röhögés. Imádom Los Angelest.
- Nehogy már, itt van két sarokra - szóltam rá az öcsémre, amikor a kocsikulcsért nyúlt.
- Aha - mondta, és szinte láttam, ahogy villog a fejében a vészjelző lámpa. Hát, mit ne mondjak, ha autóval mentünk volna, talán máshogy végződött volna az este. Mondjuk bevásárolunk, hazakocsikázunk, otthon meg punnyadunk a tévé előtt, amíg be nem alszunk. De nem így lett.
Megragadtam Mike csuklóját, és kicsit húzni kezdtem, amint egy kibaszottul gyanús társaság mellett sétáltunk el. Mondanom sem kell, utánam füttyögtek, meg még valami szépet is kiabáltak mellé. Megtorpantam, Mike meg rémült tekintettel kapta felém a fejét. Hiszen ismer.
- Zoe - mondta halkan, de kicsit elborította a fejemet a düh. - Zoe. Gyere. Most.
Mike erőteljesen megragadta a karomat, és rántott egyet rajtam, hogy mozduljak már meg. Ha nem fogja le a karom, minimum bemutatok egyet azoknak a faszfejeknek.
- Mi a francért vagy ilyen? - emelte meg a hangját, amint kiértünk a Sunsetre, kellő távolságra a gyanús arcúaktól.
- Milyen? - kérdeztem halál nyugodtan, és zsebre vágtam a kezem.
- Ilyen... Agresszív, és.. és hirtelenharagú - vágta ki magát valahogy, de enélkül is pontosan tudtam, hogy mire gondol. Nem bírtam megállni szó nélkül, ha csak egy beszólást is kaptam az utcán, vagy ha valaki "véletlenül" letaperolt egy bár előtt. Néha már magamat is kérdőre vontam, hogy mi a francért szólok mindig vissza, de az a helyzet, hogy ami a szívemen, az a számon. Mike profin tud kezelni ilyenkor, de egy kopasz, tetovált fejű csávó nem biztos, hogy tűri, ha visszapofázok neki.
- Bocs - morogtam, és befordultam jobbra, a szupermarket felé. Mike csendben jött mellettem, és a vállával törte maga előtt az utat a hatalmas, hangos tömegben.
A Sunseten rohadt nagy volt a nyüzsgés. Ezért a hangulatért szeretem annyira ezt a várost - egyszerűen csak jó, ahogy elsétálsz a villogó neonok, és kirakatok előtt, melletted a sok ember mindig siet valahová, és annyi különböző arcot látsz, hogy még magad is elcsodálkozol. A sok kocsi, a nagy zaj, és a bárokból kiszűrődő zene. Sosem hittem, hogy egyszer át is fogom élni ezt. Imádom Hollywoodot. Az este végére már annyira nem imádtam, de az mellékes.
- Gyere, zöld - zökkentett ki a bambulásomból Mike, mire sietősen követtem őt a zebrán át. És ekkor vett érdekes fordulatot a napom.
Na igen, Hollywood nem csak szórakozás, meg álomvilág, hanem töméntelen narkós idióta lakhelye. És tőlük nem igazán vagy védve a nyílt utcán. Nem elég, hogy a mai napon megtámadtak, majdnem elájultam, és folyt a vérem mindenfelé. Ugyan, itt még nincs vége.
- Fogd - ugrott be hirtelen mellém egy srác a semmiből, és a kezembe nyomott egy zacskót, aztán hihetetlen sebességgel elrohant. Fogalmam sem volt mi történik, és az, hogy lassú volt a reakcióképességem, enyhe kifejezés. Épphogy átértem a zebrán, egy szirénázó rendőrkocsi fékezett le mellettem. Mike megtorpant, aztán visszafordulva szinte odapattant hozzám. Olyan gyorsan forgott minden, hogy még mindig nem esett le, mi folyik itt - Mike-nak viszont igen, úgyhogy amint a rendőrök kipattantak a kocsiból, és elindultak felénk, szorosan megragadta a felkaromat, és idegesen rázott meg, hogy felé figyeljek.
- Add ide a zacskót - morogta felém, mire értetlenül pillantottam rá. - Fű van benne, bazdmeg, add ide.
- Dehogyis, hülye vagy? - motyogtam vissza kezdve beparázni a helyzettől, és ezen a felénk tartó rendőrök sem segítettek. Mintha egy lassított felvétel lett volna. A zsaruk vészesen közeledtek, és egy zacskó fű volt a kezemben. Nem tudtam gondolkodni, csak vártam, hogy mi lesz. Mike viszont haláli gyorsasággal mérlegelte a helyzetet, és támadt egy zseniális ötlete.
- Akkor futás!
Mike megragadta a karom, majd eszméletlen gyorsasággal futni kezdett, és engem is húzott magával. Hiába volt takarékon az agyam, tudtam, hogy ez a legrosszabb, amit tehetünk, de mégis felvettem az iramot, és rohantam utána. És mai napig is azt gondolom, hogy akkor, abban a pillanatban elkövettem életem egyik legnagyobb hibáját, és az öcsémre hallgattam.
Hatalmas volt az embertömeg, és futás közben jópár embert félre is löktem. Mike előttem rohant, mint egy őrült, én pedig próbáltam tartani az eszeveszett sebességet. Az agyam nem működött, csak Mike-ot láttam, meg a sok embert, meg a villódzó fényeket, és hallottam mögöttünk a kiabálást - egyrészt a rendőrökét, másrészt az emberekét, akiket sikeresen fellöktem. Közben a rendőrautó is utánunk eredt, és kibaszott hangos, fülsüketítő szirénázással próbálta megelőzni a rengeteg kocsit, ami az úton járt. Az öcsém hirtelen a láthatatlanná válás technikáját választotta, és engem magával rántva a következő saroknál bevette az éles kanyart. Bebújt egy sötét kapualjba, és szorosan a falhoz lapult, reménykedve, hogy hátha nem vesznek minket észre.
- Bazd...meg... nem dobtad... el azt a... szart? - zihálta, és kisimította a haját az arcából.
- Mit? - nem, nem vagyok ennyire hülye, komolyan, de mint mondtam, azon a napon nem vágott az eszem. Alig kaptam levegőt a futástól, de azt a kurva zacskót még mindig ott szorongattam a kezemben. Jól van, az idiótaság királya címet azért megérdemlem.
- A füvet, bakker! - Mike próbált nem kiabálni, mert a szirénázás és az ordítozás egyre hangosabb lett. - Elkapnak.
És megint egy lassított felvétel. Mike a tenyerébe temette az arcát, és ahhoz sem volt ereje, hogy engem szapuljon a hülyeségem miatt, nekem pedig iszonyatosan lüktetni kezdett a halántékom. Még mindig kapkodva a levegőt a falnak dőltem, és lassan lecsúsztam a földre. Ezt elcseszted, Zoe. Elkapnak, lecsuknak, és Mike kibaszottul "zseniális" futási taktikája miatt már az igazságot sem fogják elhinni, miszerint nem a tiéd a zacskó, csak a kezedbe nyomta egy idióta. Szép volt. Itt a vége.
- Add ide - emelte fel a fejét Mike, és a zacskó felé nyúlt.
- Nem - pattant fel a szemem, és elkaptam a kezem. - Te inkább takarodj, amíg ide nem érnek, hallod?
- Én kiskorú vagyok, Zoe, add már ide azt a szart! - emelte meg a hangját Mike. - Engem ki fognak engedni feltételesre, de téged lecsukhatnak, érted?
- Nem - motyogtam erőtlenül, és úgy éreztem, mindjárt elájulok. Kiejtettem a kezemből a zacskót, mire Mike az utolsó pillanatban felkapta, és zsebre vágta. Aztán szinte egy pillanaton belül elénk ugrottak a rendőrök, és nem kellett túl sok idő, hogy ránk is akadjanak.
- Álljanak fel! - üvöltötte az egyik, és az arcomba világított a rohadt zseblámpájával, a másik meg egy fegyvert fogott ránk. Szuper.
Mike lassan felém nyúlt, és mivel látta, hogy mindjárt beájulok, a karomnál fogva engem is felhúzott. Felemelte a kezét, a következő pillanatban pedig a rendőrautó is megérkezett, és a belőle kipattanó fakabát azonnal hozzánk ugrott - Mike-ot elég durván lefogták, és a kocsihoz vonszolták, majd a motorháztetőre vágták. De ezt is teljes homály fedte már, egyre közelebb éreztem magam az eszméletvesztéshez. Szédültem, a hangos üvöltözés pedig csak rátett erre egy lapáttal.
- Jól van? - kérdezte egy rendőr, amint hozzám lépett, és erősen megragadva a felkaromat már készült hátrafogni a kezemet. Nem, egyáltalán nem voltam jól. A gyors szívverésem miatt enyhén felélénkült a vérellátásom, úgyhogy a sebem is felszakadt, és érztem, ahogy a vér lassan végigfolyik egy csíkban az arcomon. A zsaru közelebb hajolt, aztán megragadta a másik karomat is, ugyanis a következő pillanatban elájultam. És képszakadás.
- Zoe? - hallottam halkan az öcsém hangját. Már nem aludtam, de a szemem még csukva volt. Először semmit nem éreztem, aztán egy csapásra beugrottak a történtek. Rohanunk, mint az őrültek, Mike elveszi a zacskót, aztán... szirénázás, az öcsémet a rendőrautóhoz ráncigálják...
Hirtelen felültem, és felpattant a szemem. Szerintem konkrétan hallani lehetett a gyors szívdobogásomat, és a hangos zihálásomat. Mike mellettem ült, és rémült tekintettel bámult felém, várva, hogy visszanyerjem a lélekjelenlétemet. Gondolom megijesztettem a hirtelen ébredésemmel.
- Zoe - tette a vállamra a kezét óvatosan, mire kicsit lassult a légzésem. Egy fapadon feküdtem. Magam elé húztam a lábamat, és lassan leemeltem a földre - egy cellában voltunk. Hideg volt, a zárkában pedig egy padon és egy telefonon kívül semmi nem volt. Az ajtó zárva. Lecsuktak.
- Behoztak - mondtam halkan, és még mindig éreztem, hogy a normálisnál ezerszer gyorsabban ver a szívem. A fejemhez nyúltam, hogy megvizsgáljam a sebemet - teljesen körbe volt tekerve gézzel.
- Nyugi - mondta halálnyugodtan Mike, és az ölébe ejtette a kezét. Úgy ücsörgött ott, mintha csak a buszra várna. Kivagyok ettől a gyerektől. - Téged bevittek a sürgősségire, aztán ahogy elláttak, a dokik mondták, hogy behozhatnak. Elvileg nincs miért a kórházban tartaniuk téged.
Néma csendben ültem tovább. A kórháznál még itt is jobb.
- Hívtál már valakit? - kérdeztem halkan az öcsém felé fordulva.
- Kit? - kérdezte szimplán, mire lehajtottam a fejem. Jogos. Anyáék az ország másik felében vannak, és amúgy is kitagadnának minket egy ilyen eset miatt, más ismerősünk meg nincs itt, Los Angelesben. Vagyis... Jackie-t biztos nem fogom ideráncigálni, hogy tegye le az óvadékot, mert már így is túl sokat költött rám, és a banda sem tudna sokmindent tenni értünk. Kurva jó.
- Mit mondtál nekik? - szólaltam meg pár perc csend után, és bár nem mondtam, hogy kikre gondolok, Mike így is értette a kérdést.
- Az igazat - felelt röviden, és kínjában elröhögte magát. - Hogy nem a miénk a cucc, és hogy azért futottunk, mert megijedtünk.
Egy félmosollyal nyugtáztam, hogy milyen "hihető" a sztori így kimondva. Tuti le fognak csukni.
- Csak maradjunk nyugton. Kiengednek - Mike hangja persze nyugodt volt. Mondjuk őt már egyszer lecsukták. Elkapták New Yorkban, miközben egy hatalmas "MEGSZÖKTEM" feliratot festett a manhattani rendőrség hátsó falára. Este volt, de az a hülyegyerek még így is vállalta a kockázatot, hogy összegraffitizi a rendőrséget, ahol mellesleg rendőrök dolgoznak. Ez cseppet sem zavarta, ahogy az sem, hogy ezután elkapták, és lecsukták. A rendőrség az otthoni számunkat hívta, és mivel a szüleink nem voltak otthon, én vettem fel a telefont. Hálistennek. Csak el kellett mennem az öcsémért, kiskorú lévén simán kiengedték. És szerencséje volt.
Ahogy eszembe jutott az eset, halkan elnevettem magam, mire Mike felém kapta a fejét.
- Mi van?
- Emlékszel, amikor New Yorkban lecsuktak, mert összefirkáltad a rendőrséget? - fordultam felé halványan mosolyogva, mire Mike is elvigyorodott.
- Ja. Egy kicsit sem voltam meglepődve.
- Te semmitől sem lepődsz meg.
- Tudom - mondta a szokásos halálnyugodt stílusában, és nekivetette a hátát a falnak. Tényleg nem láttam még őt meglepődni. Soha. És megijedni is csak akkor, amikor először látott horrort. Nem egy félős gyerek.
Csend volt. Csoszogni kezdtem a lábammal, és rezzenéstelen arccal bámultam a falon lévő telefont. Fel kéne hívni valakit. Mike hiába ilyen nyugodt, én akkor sem vagyok benne biztos, hogy csak úgy kiengednek minket. Komolyan, muszáj felhívnom valakit.
- Ne - szólt rám Mike, amikor meglátta, hogy készülök felállni. - Kiengednek, nyugi már.
- Nem biztos - emeltem meg a hangom. Néha rohadtul idegesítő ez a "laza vagyok, mint a rigalánc" stílus. Értem, hogy semmitől sem parázik, én sem vagyok az az aggodalmaskodó típus, de ha jó esélye van rá, hogy ténylegesen lecsukják, akkor ne legyen már ilyen higgadt.
- Csak... Próbáld meg lelassítani az agyad jó? - nézett rám Mike. - Kicsit túlpörögtél.
- Eddig is ki volt kapcsolva az agyam, ha nem vetted volna észre. Ezért ülünk itt.
Mike szó nélkül bámult tovább a semmibe, én pedig visszafeküdtem a padra. A fejem már egyáltalán nem fájt, de rohadt éhes voltam. Mióta is nem ettem? Ebédidő óta. És azt sem tudom, mennyi az idő. Tudtam, hogy csak előzetesben vagyunk, de mivel életemben még csak egyszer kerültem ilyen helyzetbe, fogalmam sem volt, mi lesz. És az is csak azért volt, mert egyszer letartóztattak, amiért jogsi nélkül száguldoztam Connecticutban. Még csak tizenhét voltam, szóval nem lett nagy balhé. És szerencsére egy csepp alkohol sem volt bennem. Akkor aztán nem lenne most gond, hogy ártatlanul ülök egy cellában.
Hirtelen felkaptam a fejem, amikor meghallottam a vasajtó nyitódását, és Mike is felnézett.
- Jöjjenek - intett barátságtalanul a zsaru, és szélesebbre tárta az ajtót. Összenéztem Mike-kal, aztán szinte egyszerre pattantunk fel, és léptünk ki a zárkából. A halványan megvilágított kis szoba után majdnem megvakultam a fényárban úszó folyosótól, de csak megszorítottam az öcsém kezét, és nagyon reméltem, hogy aznap este otthon alszom.
Teljes súlyommal nekidőltem a nehéz üvegajtónak, és kiléptem a sötétségbe. Friss levegő.
- Oxigén - ordította Mike, és leugrott a legfelső lépcsőfokról.
- Kussoljál már, egy rendőrség előtt vagy.
Az öcsém enyhén önkívületi állapotba került a szabadulásunk miatt. Kiengedtek mindkettőnket, feltételes szabadlábon - tehát nem kéne bontanom a rendet, mert valószínűleg börtönbe dugnak. Megjegyzem.
- Csak menjünk haza - vettem elő a cigis dobozomat, és egy gyors mozdulattal előkapva egy szálat rágyújtottam. Elképesztően fáradt voltam, plusz még az időérzékemet is totálisan elveszítettem.
- Hol a faszomban vagyunk? - torpant meg Mike a járdánál. Egy hatalmas főút látszott előttünk pár méterrel, ami szokatlanul üresnek tűnt - pár autón és gyalogoson kívül szinte senki nem járt arra. Megálltam Mike mellett, és fújtam egy hatalmas füstfelhőt. Azért elég szép az éjszakai Los Angeles. Nem biztos, hogy mindenki így fogalmazna, de szerintem szép.
Figyeltem, ahogy eloszlik előttem a füst, és próbálva megerőltetni az agyam végiggondoltam, hol lehetünk. Nem ismertem Los Angelest, az óriási főút látványából mégis sejtettem.
- A Santa Monicán - mondtam, és még kimondani is fájdalmas volt. Innen a büdös életben nem sétálok haza. Ki van csukva.
- Mi van? - nézett rám Mike, és szerintem ő sem akarta elhinni, amit hall.
- Pontosabban ez a San Vicente. Az a Santa Monica - mutattam a kezemben parázsló cigivel a pár tíz méterrel arébb lévő kereszteződés felé. - Itt van két sarokra az Abbey.
- Szerinted nyitva van?
- Nem tudom. Basszus, azt sem tudom, mennyi az idő.
- Otthon hagytam a karórám - bámult Mike a nagy semmibe, és zsebre vágta a kezét.
- Rohadt jó - morogtam, és összehúztam magamon a farmerdzsekimet. Kurva hideg volt a hajnal, de legalább az ég tiszta volt, és a szél sem fújt. Kifejezetten megnyugtató volt a hűvös levegő és a meglehetősen hangos utcazaj egy üres, dohos és néma cella után.
Elindultam a Santa Monica felé, aztán szívtam egy újabbat a cigimből. Mire hazaérünk, eltelhet vagy háromnegyed óra. Valahova be kellene ülni, mert egészen biztosan szénné fagyunk.
Átvágtunk a Santa Monicán - még a zöldet se kellet megvárni, mert egy rohadt autó sem járt arra -, aztán felemelve a fejem a kereszteződésben álló utcatáblákra megtorpantam. Palm Ave. Lehet, hogy..?
- Mit rázod a fejed? - fordult felém Mike, aki szintén ott ácsorgott tehetetlenül, mert még feleannyira sem ismerte a környéket, mint én.
- Semmi - feleltem egyszerűen, és alig észrevehetően megborzongva befordultam a Palm Avenue-ra. Nem megyek be hozzájuk. Egyrészt nem akarom tudni, mi folyik ott ilyenkor, másrészt meg szinte száz százalék, hogy a srácok részegek, és/vagy tele van a "lakásuk" kurvákkal. Kihagyom.
- Most komolyan felsétálunk hazáig?
- Ne nyavalyogj már - dobtam el a kezemben lévő, elszívott csikket, és elnyomtam a tornacipőm orrával.
- Nem nyavalygok, de talán jobb lenne, ha beülnénk valahova.
- Jobb lenne, ha hazamennénk.
- Miért?
- Most jöttünk ki a rendőrségről, Mike! - álltam meg ismét, és az öcsém felé fordultam, hogy fel is fogja, amit mondok. - Halál fáradt vagyok, és szerintem neked sem kéne ilyenkor kocsmázgatni.
Szótlanul mentünk tovább egymás mellett. Ismerős környékre értünk, de egy pillanatra sem álltam meg a raktársornál. Már csak azt reméltem, hogy nem futunk össze valakivel út közben.
- Hé, Zoe!
Remek. Nagyon jó érzékem van az ilyen dolgokhoz, komolyan. Megtorpantam, Mike pedig szinte azonnal hátrafordult, hogy lássa, ki kiabál. Lassan megfordultam, de senkit nem láttam. Valószínűleg mert a szemembe világított az utcai lámpa, azon túl pedig csak teljes feketeség sötétlett.
- Ki vagy? - kiáltottam vissza szinte relfexből, és hallottam, hogy léptek közelednek. Egy "hé, Zoe" alapján nem tudtam beazonosítani a hang tulajdonosát. Csak ne Jason legyen. Könyörgöm.