MAEVE DAWN
Ez az iskola ezerszer különb volt az előzőtől, ahova jártam. Míg Bostonban sokkal kellemesebb és barátságosabb légkör fogadott, itt teljesen az ellenkezőjét tapasztaltam. Kellemetlen érzés volt végig sétálni a folyosón, miközben az ismeretlen arcok folyamatosan bámultak, különböző tekintetekkel. Nagyon sokan már már túlzottan a lenéző kategóriába tartoztak, és folyamatosan visszhangzott a fejemben egy olyan kérdés, hogy mégis miért? Hiszen, azt sem tudják ki vagyok. Nem is ismernek. Miért néznek le ennyire? Bostonban sokkal másabb volt. A diákok kedvesek és segítőkészek voltak, mosolyogtak, és soha nem gonoszkodtak volna. Hamar rá kellett jönnöm, hogy itt Miamiban más a réteg. Keményebb, lazább, de talán a megmegfelelőbb szó rá a szabad volt. Itt minden diákon érezni lehetett a szabadság érzetet, amit én kínkeservesen akartam megtapasztalni, amióta csak Amerikába költöztünk. Elkapott egy tipikus "mit keresek én itt?" érzés is, amiért képtelen voltam felvenni a többi ember stílusát. Talán csak túl régóta vagyok kalitkába zárva, mégis azt súgta az ösztönöm, hogy ne is akarjak olyan lenni, mint ők.
Az első néhány órát sikerült túlélnem. Nem mondanám, hogy egyből olyan népszerű leszek, mert a bemutatkozásokon kívül egy szót sem szóltam. Nekik én friss hús voltam, és egy percig sem mertem meggondolatlanul viselkedni, nehogy véletlenül egyemberként tépjenek szét.
Nos, üdv a Hilton gimiben!
A következő óra francia lesz. Ennek kifejezetten örültem, ugyanis az anyanyelvem francia, és az elmúlt években egy icipicit megkopott a tudásom, mióta az angolra kellett fókuszálnom. Sosem felejteném el a saját nyelvemet, de azt éreztem, hogy itt remekül tudom magamat fejleszteni. Az iskolában van több nyelv is. A spanyol a második legnépszerűbb, ezt tanulják a legtöbben, úgyhogy kiváncsi voltam, hogy kik lesznek a csoporttársaim, akik szerint is a francia egy gyönyörű nyelv.
Összességében ez az iskola nem vészes. Jó, sok a bunkó, a végzős fiúk botrányosan túl vannak fűtve szexuálisan, és a sok csókolózó pártól lassan hánynom kell, de alapjáraton nem volt gond. Viszont, csak az járt a fejemben, ha anyám látná ezt az egészet, első dolga lenne kivetetni innen, és magániskolába íratna. Eddig még senkivel sem barátkoztam össze. Nem mintha annyira nyitnék bárki felé is, de mások sem fektetnek energiát abba, hogy megismerjenek. Jasper jó társ lenne most mellettem, de sajnos ő a Harvardon van jelenleg, így kénytelen voltam egyedül besétálni ebbe a viperafészekbe. Ha ő itt lenne mellettem, nem félnék ennyire. De így egyedül...kész rémálom.
Ráadásul a reggelemet is sikerült tökéletesen indítanom, kárt tenni két kocsiban is, és ha ez nem lenne elég, Mr Seggfej kocsiját húztam meg, legnagyobb pechemre.
Az a srác! Komolyan mondom! Ennél bunkóbb emberrel még életemben nem találkoztam!
És nem! Egy cseppet sem inogtam meg, amiért bűn jól néz ki. Vagy, amiért olyan szemtelenül állt előttem, hogy majdnem elsüllyedtem. Vagy, a gyönyörű ragyogóan zöld szemei miatt, vagy a kellemes, fűszeres parfümjétől...és persze a holló fekete hajától és a meggyvörös szájától sem...
Nem! Gyorsan verd ki a fejedből! Barátod van Maeve Dawn!
A csengő hangja kizökkentett szerencsémre az Ace North-al kapcsolatos gondolataimból. Ő is csak egy sima diák. Egy ugyanolyan fiú, mint bárki más. Utálom, mert egy földhoz ragadt paraszt, semmi több. Így kellett gondolnom rá, mert máskülönben begolyóztam volna, és olyan gondolatokat szültem volna, amiknek nincs helye az én agyamban. A nyelvi előadóba menet észrevettem, hogy igazából elég kevés ember jár francia órára. Maximum tizenöt, és ha jól tudom, ez az egyetlen csoport. A légkör sokkal másabb volt, mint bármelyik másik órán. Itt érezhető volt a nyugalom. Előre tudtam, hogy imádni fogom ezeket az órákat.
Aztán egyszer csak belépett a terembe Ace North, mögötte szorosan pedig a francia tanár, és a maradék vigyorom is lehervadt, miután megláttam. Említettem, hogy azt mondtam, imádni fogom ezeket az órákat? Kurvára hazudtam. Hogy is szokták mondani? A karma megbüntet. Hát, engem most rohadtul büntet. Ahogy észrevett, összehúzta a szemeit, és villámgyorsan elhaladt mellettem. Újra éreztem a kellemes, fűszeres parfüm illatot, amit innentől kezdve az agyam csak hozzá tudott kapcsolni. Legnagyobb bánatomra mögém ült, így nyugalom nélkül érezhettem az illatát. Lehunytam a szemeimet, majd mélyet sóhajtottam. Annyira bódító. Annyira férfias.
- Szép jó napot kívánok újra! - csapta össze kezeit a tanárnő mosolyogva, és pillanatok alatt kinyitottam a szemeimet, az ábrándozás pedig köddé vált. Kedvesnek tűnt. Negyvenes éveiben járó, szép mosolyú nő, barna hajjal. - Remélem sikerült kipihennetek magatokat a nyári szünet alatt, ugyanis a végzős évetek kemény és izzasztó lesz.
- Hát, én még tudtam volna pihenni még egy hónapot. - kurjantott be egy srác, aki majdhogynem elaludt a padon. Ezt mindenki nevetéssel díjazta, de a hátam mögül nem hallottam semmiféle hangot. Magam sem találtam viccesnek ezt az erőltetett humort.
- Ha jól sejtem, valamennyiőtök így van ezzel. - kuncogta el magát a tanár. - Minden évben szeretem látni, hogy a mi kis csoportunk nem csökken, hanem pont, hogy növekszik. Megmaradt a családias légkörünk, és idén is nagy öröm látni, hogy egy új diákkal bővült a csoport. - a francia tanár most egyenesen rám pillantott. Tudtam mi következik. - Maeve, kérlek benutatkoznál néhány szóban a csoportnak? Természetesen franciául!
Nem akartam. Nem azért, mert ennyire szégyenlős lennék, vagy beszari, csakhogy ott ült mögöttem egy személy, aki miatt megmozdulni sem bírtam, annyira feszengtem tőle. Féltem, hogy beszól, hogy kiröhög, és ez egy olyan nyomást képzett bennem, hogy attól féltem elhányom magam. Bár gondolhattam, hogy Ace North nem az a gyerekes típus, aki ezt megtenné, a testem leblokkolt, és nem akart mozdulni. A gyomrom eszeveszetten görcsölt az izgalomtól. Kezeim remegtek, a combjaimat annyira összeszorítottam a pad alatt, hogy már fájtak. Eddig sosem volt bajom a bemutatkozással. Nem, mert eddig nem volt itt Ace North.
Nagynehezen odasétáltam a tanárnő mellé, és éreztem, ahogy egy izzadság csepp legördül a homlokomon. Direkt nem néztem rá, mert akkor biztosan elájultam volna. Hirtelen a francia nyelvet is elfelejtettem. Rosszabb! Hirtelen azt is elfelejtettem hogy hívnak!
- Nem kell izgulnod, senki sem fog kinevetni. - súgta mosolyogva franciául, amíg természetesen értettem. - Kérsz egy kis segítséget?
Bólintottam. Szánalmas vagyok.
- Az új társunk Maeve Dawn. - kezdett bele a tanár. - Ahogy látom a francia nyelv nem is áll tőle messze, hiszen Maeve Franciaországban született, és ott is nőtt fel. Ezelőtt Bostonban élt, édesanyjával és nevelőapjával.
Elég. Komolyan. Ez...annyira kínos. Mégis, kit érdekel az életem? Végig lehajtott fejjel hallgattam, ahogy a tanárnő franciául meséli el az életemet, mindezt a laptopjából olvasva.
- Mesélnél nekünk kicsit Franciaországról? - kérdezte mosolyogva. - Igaz, már mind jártunk Párizsban az iskolának köszönhetően, ám mégis egy hús-vér francia leányzó áll előttünk.
Mégis mit kellene mondanom Franciaországról, vagy Párizsról? Eleve nem Párizsban nőttem fel, fogalmam sincs hogy keveredtünk el idáig. A másik dolog pedig, hogy számomra semmi szép nem maradt abból az életemből. Szinte hallom, ahogyan az apám üvöltve veri az anyámat, majd engem, miután a hajamnál fogva kirángatott az ágy alól. Lehunytam a szememet, felidézve a szörnyű emlékeimet, amikre már rég nem gondoltam. Ránéztem a bal csuklómra, amit millió karkötő fedett. Nem véletlen.
- No, merci! - mosolyodtam el, amennyire csak tudtam, majd elindultam a helyemre. Ennyi mesedélután bőven elég volt, azt hiszem.
Ahogyan közeledtem a helyem felé, véletlen összenéztem Ace-szel, de bár ne tettem volna! Úgy mardostak belém a szikrázó zöld szemei, hogy azt hittem már nem lehetnék ennél gyengébb. És be is igazolódott. Ace tekintete egyre gyengébbé tett, és ezt gyűlöltem. Gyűlöltem, mert soha senki nem váltott ki belőlem ilyen érzéseket. Gyűlöltem, mert a közelében nem bírtam gondolkodni, és létezni sem. Csak körülötte járt az agyam, és egy árulónak éreztem magamat, amiért egy olyan fiú körül forognak a gondolataim, aki bármelyik pillanatban porrá zúzna. Gyűlöltem, mert utáltam gyűlölni valakit. És gyűlöltem, mert az a valaki ő volt. Az órán többet nem szólaltam meg, bár el is ment minden életkedvem a franciától.
Hiányzott Boston. Hiányzott az előző életem, bármennyire is volt unalmas. Voltak barátaim, sosem telt el egy nap sem úgy, hogy ne szerettem volna bemenni az iskolába. Most viszont, még csak az első napom volt az új suliban, mégis utáltam ahogy van. Nem éreztem magamat otthonosan, a francia óra maga volt a borzalom, és ráadásul egy olyan emberrel kell egy levegőt szívnom az órán, akit ki nem állhatok. A nap végén a mobilomat bámulva battyogtam a csata mezővé vált parkolóba, ahol még mindig ott parkolt Ace meghúzott kocsija, Zach Porschéja pedig elvesztette a bal tükrét. Sírni tudtam volna.
- Hé, Miss Dior! - kiáltott utánam valaki a hátam mögül, de nem volt nehéz kitalálnom ki az, mert csak egy ember hívott így. Megfordultam, és Ace állt előttem zsebre tett kézzel. Szájában egy cigaretta égett, izmai megfeszültek. Tetovált karjain elidőzött a tekintetem.
- Ne hívj így! - förmedtem rá cseppet sem kedvesen. - Mi van?
- Nem vagyok egy szarrágó alak. - matatott a szabad kezével a zsebében, majd előhúzott egy köteg pénzt. - És nem szorulok rá a pénzedre. Szóval itt van. Vedd el!
Gúnyosan elmosolyodtam.
- Márpedig én nekem már semmi közöm ahhoz az összeghez. A tiéd. - tettem keresztbe a karjaimat. - Vagy talán a sármodnak már túl sok lenne elfogadni pénzt egy lánytól?
- Ezt nem sármnak hívják, hanem etikettnek és gerincnek. - válaszolt nyers stílusban. - Vedd csak vissza Miss Dior, tényleg nem szorulok rá.
Utáltam, hogy így hív. Mintha egy elkényeztetett tyúk lennék.
- Akkor majd elköltöd másra. - makacsoltam meg magamat. Ace hirtelen idegesen elnevette magát.
- Figyelj cicám! Nekem nincs időm játszani ilyen gazdag libákkal, mint amilyen te vagy! Nem kell a kurva pénzed! - bukott ki belőle végre az igazi énje. Az ítélkező, bunkó, arrogáns Ace North. Világos, szikrázó szemei most sötét színben mardosták a lelkem legmélyebb zugát. - És ha azt hiszed, hogy okos húzás rosszba lenni velem, akkor közölném, hogy hülyébb vagy, mint gondoltam.
- Miért, mégis hogy kéne veled viselkednem? - jött vissza a bátorságom, és nyoma sem volt az órán keletkező félelmemnek. - Talán azt várod, hogy köszönjem meg, amiért ilyen rohadt lekezelő vagy velem? Vagy boruljak a lábaid elé? Sajnálom Ace, hogy felettem nincs hatalmad. Elképzelni sem tudom milyen szar lehet, ha valaki nincs oda érted!
Mégis, mit képzel? Őszintén? Megfenyeget? Hány évesek vagyunk, de most komolyan?
Megfogtam magamat, és beszálltam Zach kocsijába. Otthagytam. Ha tovább maradok, biztosan felrobbant volna az agyam, márpedig szeretnék még egyetemre menni és elvégezni a középiskolát is. Nem tudom megérteni azokat a lányokat, akik odavannak érte. Mit lehet rajta kedvelni? Azon kívül, hogy bűn vonzó a külseje? Igen, a külseje és pont. Ugyanis Ace North amilyen elképesztően festett kívülről, olyan ronda volt belülről. Hazafelé vezetve egy kicsit talán jobban nyomtam a gázt, mint amennyire tőlem megszokható volt. Túl ideges voltam, és túlságosan forrt a fejem ahhoz, hogy csiga tempóban vezessek.
Szörnyű ez a nap. Szó szerint, nem tudnék semmit sem kiemelni, ami pozitív lett volna.
Zach nem üvöltötte le a fejemet, amiért hiányos tükörrel jöttem haza. Azt hiszem sejtette, hogy valamit biztosan el fogok cseszni, ezért csak felvont szemöldökkel várta a magyarázatomat.
- Az anyádnak lehetőleg ne mondjuk meg mi történt, különben harminc éves korodig a szobádban csücsülnél. - vetette fel Zach az ötletet, amit természetesen elfogadtam. - Majd azt mondjuk, hogy nekünk jött valaki.
- De most komolyan...szörnyű volt ez a nap. Én megértem, biztos van másnak szarabb is, meg minden, de...- kezdtem bele, aztán elhallgattam.
- De mi? - figyelt Zach, és várta, hogy folytassam. És aztán beugrott. Akármennyire se akartam, de kénytelen voltam beismerni, hogy Ace North-nak igaza van.
- Igaza volt annak a srácnak a suliban. - sütöttem le a szememet. - Néha, annyira hülye tyúkként viselkedem! Komolyan.
- Ne mondj ilyet hercegnő. - mosolyodott el Zach.
- De igen Zach! Meghúztam a fiú kocsiját és igazából én bunkózok vele azóta is. Mondjuk megérdemli nem az...- tűnődtem el egy pillanatra. - de vissza akarta adni a pénzt, amit odaadtam neki, én meg tiszta hisztis picsaként viselkedtem!
- Ha úgy érzed, hogy nem érdemelte meg azt, ahogy beszéltél vele, akkor kérj tőle bocsánatot holnap. - válaszolt Zach bölcsen.
- Hát épp ezaz. Nem tehetem.
Zach felnevetett.
- Miért nem?
- Mert akármennyire is úgy érzem, hogy ez lenne a helyes, nem érdemli meg, mert egy bunkó pöcs! - makacsoltam meg magamat ezredjére. Zach újból felnevetett.
- Tudod, ilyenkor elképesztő, hogy mennyire az anyádra hasonlítasz Maeve. Ő is hihetetlen makacs és öntörvényű. Sosem alázkodott meg senkinek. - csillogó barna szemeit néztem, amik mindig ilyen gyönyörűen csillognak, ha anyáról van szó.
- Te mit tennél a helyemben? - kérdeztem tanácstalanul.
- Hát, nem is tudom. Talán tűzszünetet kötnék vele. - tanácsolta Zach, bár ennél pocsékabb ötletet nem is találhatott volna ki. - Az autó miatt pedig nem haragszom, de büntetésből busszal kell menned, amíg meg nem javíttatom a tükröt. És utána talán beszélgethetünk arról a Mercedesről a garázsban...
- Milyen Mercedes? - kaptam fel hirtelen a fejemet.
- Nem nem Maeve! - nevetett fel Zach. - Addig nem, amíg nem tanultál a hibádból!
- Igazad van. Ne is mondogasd, mert nem fogok bírni magammal. - pattantam fel a kanapéról, és a szobám felé vettem az irányt.
Akármennyire is úgy gondoltam, hogy Zach-nek igaza lehet a tűzszünettel kapcsolatosan, nem hallgattam rá. A hét minden egyes napján összevesztem Ace-szel. Mindig talált valami kis pontot rajtam, amivel az őrületbe tudott kergetni, és a vége az lett, hogy üvöltöztem vele, ő kiröhögött, és vagy én hagytam ott, vagy ő engem. Bármennyire próbáltam, nem tudtam kedves lenni felé. Ez persze nem azt jelenti, hogy amúgy mással nem vagyok az. Alapjáraton a személyiségemet a boldogság és a nyálasan túl sok kedvesség jellemzi, ám ezzel az emberrel képtelen voltam egyetlen normális mondatot váltani.
Mindig megtalált.
Vagy francia órán, vagy szünetben, reggel, iskola után, tesi órán...nem hagyott békén, folyton szurkálódott, mintha csak abból táplálkozna, hogy felidegesítem magamat rajta. Persze nem úgy, hogy mások is hallják, ezt Ace-ből sosem nézném ki. Direkt úgy bosszantott, hogy csak én tudjak róla és másoknak fel se tűnjön, hogy képes lennék akár a tollammal nyakon szúrni. Olyan volt, mintha ez az egész a kettőnk bosszúja lenne egymáshoz.
Gyűlöltem őt.
Péntek délután a szobámban zongoráztam. Gondoltam tökéletes pénteki lúzer program lenne, hiszen nincsenek barátaim, Jasper holnap jön haza, és az életem ugyebár nem valami kicsapongó. A dal írás mindig kikapcsol. Kiskorom óta az életem része a zene, és rendkívül hálás vagyok neki. A zene az én menedékem. Egy búvóhely a világ elől. És ezt imádtam. Csak lehunyt szemmel játszottam, néha néha beleírogattam a kottámba, majd egyszer csak kopogtak az ajtómon.
- Szia Maeve! - nyitott be Sadie Miller, akivel a legelső napon találkoztam. Meglepő, hogy az elmúlt napokban mennyire összenőttünk. Mert tulajdonképpen két külön világ vagyunk. Ő a szabad, lázongó menő csaj, én meg a kalitkába zárt jó kislány voltam. - Úr isten, brutális a szobád! Mondjuk az egész házatok, de na jó! Zongorád is van? Ez kurva menő!
- Sadie! Szia! - köszöntem mosolyogva, aztán elfordultam a zongorától, kinyújtóztam, és kiroppantottam az ujjaimat. - Ó, köszönöm! Az én reakcióm is kábé ugyanez volt, mikor egy hete beköltöztem.
- Nem zavarok? - kérdezte hirtelen, miután átfuthatott az agyán, hogy talán nem érek rá.
- Jaj dehogyis! - mosolyodtam el. - Örülök, hogy jöttél. Mi járatban?
- Anyukád engedett be, mondjuk elég szigorú. De nem vettem zokon, mert az enyém kábé ugyanilyen kaliber. - kezdett cseverészni, miközben fel alá sétált a szobámban. - Gondoltam átjövök kicsit, mert nem akartam, hogy azt hidd, hogy csak a suliban barátkozom veled.
- Ez nagyon rendes tőled. - tényleg örültem Sadie-nek. Nem volt túl sok barátom, vele pedig nagyon jól kijöttem.
- Istenem mennyi designer cucc! - rohant be hirtelen a gardróbomba, én pedig nevetve utána mentem. - A vesémet adnám egy ilyen Chanel táskáért!
- Azért a veséd elvesztése nem boldogítana hidd el! Még egy ilyen táskáért sem. - nevettem fel.
- Igaz. - válaszolta átgondolva a dolgokat. - Egyébként azért is jöttem, mert ma lesz egy házi buli az egyik csávónál a suliból.
- Igen? És?
- És arra gondoltam, hogy eljöhetnél. Mindenki ott lesz, és így legalább megismernél pár embert...- kezdett bele Sadie, de felemeltem a kezemet, és leállítottam.
Egy buli. Szép is lenne.
- Az anyám kizárt, hogy elengedne Sadie. Sajnálom. - szomorodtam el, mert tényleg lett volna kedvem. Életem első buliját ki nem hagytam volna.
- És miért is kellene megtudnia? - nevetett fel amolyan "jaj de kis butus vagy" stílusban. Elfelejtettem, hogy Sadie az a fajta lány, aki simán kicselezi a szüleit. - Majd azt mondjuk, hogy nálam alszol, mert egy prezentációt kell csinálnunk. Mikor már jöttem, akkor is ezt mondtam neki, mert nyilván megkérdezte.
Ki nem néztem volna belőle, de hihetetlen rafinált és okos lány volt.
- És szerinted bevállna? - kérdeztem halkan. - Az anyám borzasztó leleményes. Mindenre rájön.
- Meg fogja engedni. Hidd el. Egy sulis prezentáció miatt nem fog itthon tartani. - vigyorodott el a lány. - De ha megyünk is, az én szekrényemben kissé alkalomhoz illőbb darabokat lehet találni. Mármint, nem rosszból, ez a bordó Chanel kosztüm Isteni, de nem Miles-hoz illő.
- Én azért maradnék a komfortzónámnál. - védtem meg az öltözködési stílusomat, mert bár tetszett, ahogyan Sadie öltözködött, ezer százalék, hogy nem húztam volna fel ilyen rövid szoknyát. - Most komolyan át fogjuk verni az anyámat?
- Még hozzá nem túl finom módon! - vigyorodott el Sadie ördögien, amitől egy kicsit megijedtem. Nem ismertem még annyira, ezért nem tudtam mire képes. Sadie nem az a fajta lány, aki félne bárkitől is, de ha egyszer megtapasztalná az anyám haragját...azt még neki sem kívánom. De a szívem mélyén, ott legbelül, az ártatlanságom és a jó kislányos álarc mögött ott volt bennem az a parányi sötétség, ami mindig is csak szunnyadó lángként várta, hogy egyszer kitörjön egy vulkánná. Szépen lassan ugyan, de elkezdtem feléleszteni a tüzet azzal, hogy átverjük a saját anyámat.
- Benne vagyok Sadie. - bólintottam magabiztosan. Vagyis, ez csak kívülről tűnt így, de belül remegtem. - És viszonzásképp...öltözz ehhez a Chanel táskához!