- Segíthetek valamiben? - vettem formálisra a figurát, mivel semmit nem tudtam azzal kezdeni, hogy a nagyszüleim, akiket egyébként több, mint öt éve nem láttam, előttünk ácsorognak. Hallani hallottam felőlük azokon a kellemetlen háromperces beszélgetéseken, amikkel megajándékoztak a születésnapomon és karácsonykor, meg nyilván Dorinától, aki szerintem mentálisan nem épp, mivel nemcsak kibírja, de szereti is tartani a kapcsolatot a családunk elviselhetetlen részével. Ide tartoztak többek között az apai nagyszüleim is és hát mondani, hogy az alma nem esett messze a fájától, mert Balla Nándornak egy az egyben ugyanolyan a mentalitása és stílusa, mint a szüleinek. - Mert ha a fiatokat keresitek, nagyon rossz helyen teszitek - tettem hozzá gyorsan, elvégre mi másért jöttek volna hozzánk.
- Tudjuk - felelte ridegen a nagyanyám, akinek csak sütött a szeméből a rosszallás, egyfelől, ahogyan beszéltem velük és nem ugráltam őket körbe, mint a nővérem, másfelől gondolom a kukásszettem miatt, tekintve, hogy ők szerintem az Operába készültek a formális viseletük miatt. Pedig ha látták volna, hogy negyed órával ezelőtt még Gergő pólójában és egy picsanadrágban mászkáltam, lehet infarktust is kaptak volna.
- Ééés...? - húztam el a szót, hátha veszik a lapot és megosztják velem is, hogy mégis mi a francért akarják megkeseríteni az életemet, de az arcukből ítélve nem nagyon akarták ezt a szándékukat megosztani velem.
- Esetleg bemehetnénk? - biccentett nagyapám az ajtó felé.
- Ide? - mutattam a hátam felé.
- Hova máshova? - ajándékozott meg nagyanyám egy lesajnáló pillantással.
- Felőlem - álltam félre, hogy el tudjanak tőlem férni. - De én nemsokára megyek el itthonról... - ugrott be azonnal, hogy ki kell mentenem magamat a helyzetből. Inkább bemegyek az egyetemre és csak ténfergek, pluszba elviselem Rádayt, mert ha a két rossz közül kellene választanom, akkor inkább a kevésbé rosszat válaszatom. Főleg, hogy azt kezelni is tudom valamennyire.
- Remélem azért megfésülködsz legalább előtte - tett nagyanyám egy célzást azonnal, ahogyan becsuktam magunk mögött a kapunkat.
- Így terveztem menni pedig - válaszoltam hasonló stílusban, mint ő, miközben az orromat megcsapta a Chanel parfümje, amitől azonnal görcs keletkezett a gyomromba az emlékek miatt. Hiába voltam viszonylag kedvesebbek velem, mint az apám, mégis annyi megjegyzéssel és kritikával illettek, hogy a sok rossz elnyomta a jókat, amik nemcsak elhalványultak, hanem törlődtek is a fedélzeti komputerben.
- Anyád már úton van, úgyhogy nem fogsz elkésni sehonnan, emiatt nem kell aggódnod - igyekezett megnyugtatni nagyapám, ami valóban hatott, mert akkor legalább valakinek volt tudomása a látogatásukról, ha már nekem nem.
- Nem értem, hogy miért költöztetek ilyen messzire, hogyha anyádnak már van egy háza - fintorgott nagyanyám, ahogyan a tuják állapotát mérte fel. Gondolom annyiban nem nyerte el a tetszését, hogy nem voltak különleges formára vágva, mint náluk. Mindig is ijesztő volt a szerintük "ugrató ló" alakú kreálmány, ami inkább egy gilisztára hajazott. - Egyszerűen el tudnátok férni még úgy is, hogy Nándi is veletek lenne egy darabig.
- Inkább aludnék az utcán egy padon - mormogtam az orrom alatt, ügyelve arra, nehogy megértsék. Már csak az hiányozna nekem, hogy az apámmal legyen egy fedél alatt.
- Tessék?! - kapta fel a vizet azonnal, ahogyan észlelte, hogy jött tőlem válasz, csak éppenséggel nem tudta értelmezni. - Nem hadarsz, nem maszatolsz.
- Miért is nem? - szaladt össze a szemöldököm, mert nem igazán vált számomra világossá, hogy honnan jött nekik ez a hirtelen nevelési szándék.
- Mert nem így lettél nevelve.
- Amiben nektek is rettenetesen nagy szerepetek volt - bólogattam folyamatosan, jelezve, hogy mennyire egyet értek velük. Természetesen mindent gúnnyal fűszerezve, mert pontosan ugyanannyira van közük hozzám vagy az életemhez, hogy osztozunk egy vezetékneven és ennyi.
- Nem kell ez a cinikus utalgatás - rázta meg rosszallóan a fejét nagyanyám. - Ami nem tetszik, nyíltan mondd ki.
- Mint például az, hogy itt vagytok? - motyogtam halkan, szintén azért, hogy ne hallják. Egyrészt nem akartam balhét, másrészt azért egy kicsit éltetett az a tudat, hogy a plafonra fognak mászni a viselkedésemtől.
- Érthetően beszélj, vagy inkább sehogy - utasított, immáron sokkal nyersebben.
- Akkor inkább sehogy - ajándékoztam őt meg egy "kedves" mosollyal, miközben kinyitottam a bejárati ajtónkat. Nem tudom, hogy voltak-e már valaha nálunk, amióta itt lakunk, ami azért nem mostanság történt, de a fürkészésből és mindent is felmérünk testtartásból ítélve, nemleges választ kapnék, hogyha feltenném ezt a választ.
- Nem akartok beljebb jönni? Mert felőlem itt is maradhattok, ha így kényelmesebb - álltam meg annyira csak, hogy visszafordulva hozzájuk szóljak, mert láttam rajtuk a hajlandóságot, hogy megmozduljanak előrébb is. Egyetlen pillantás elég is volt ahhoz, hogy nagyanyám azonnal megalkossa az előszobánk láttán a véleményét, ami a fintorból ítélve, nem sok jót takart. Ha tippelnem kellene, akkor még lehet, hogy megfordult a fejükben az is, hogy egy határozott mozdulattal sarkon fordulnak és inkább hazamennek, aminek én kimondottan örültem is volna. Mindenki nyugodt szívvel tekinthetett volna erre a kellemetlen meglepetésre, mint meg nem történt esemény.
- Van még itthon valaki, vagy csak te? - kérdezte a nagyapám, aki nemcsak most, hanem alapvetően alig szokott beszélni. Mondjuk amikor azt a pár szót váltjuk egymással, nem akarom kivetni magamat az ablakból, úgyhogy még tűrhető kategóriába sorolhatnám.
- Dehogy, nem vagyok egye... - halkultam el, ahogy a nappaliba besétálva nagyobb káosz fogadott, mint amikor kiszaladtam a "postáért". -...dül - fejeztem be a mondatot egy apróbb hatásszünet után és mindent hallani lehetett a megváltozott hangomból, hogy mennyire rosszallom a megjelenésüket.
- Hoho - kerekedett el Luca szeme, ahogyan észlelte, hogy nem egyedül jöttem vissza. Ahogy megtalált a tekintete, csak lehunytam a szememet jelezve, hogy a performanszuk értékelését majd most mindent hallgathatja, mert nagyanyám lefehéredett és hitetlenkedő arcát nézve, nem fogja visszafogni magát. Alapból Fülöpöt kiszúrták, ahogyan öntudatlan állapotban aludt a kanapén és mint egy tömény diffúzor, csak úgy árasztotta a pia szagot magából, amihez hozzátett az is, hogy valószínűsíthetőleg leöntötte vagy leöntötték őt. Arról nem is beszélve, ami teljességgel kiverte náluk a biztosítékot, hogy Luca, aki amúgy nagyszüleim szemében hiányos öltözetben volt, Gergő igyekezett leszenvedni a lábáról a rettenetesen jól kinéző, ámbár rohadt kényelmetlen cipőt, amibe tuti beledagadt a lába. Mindezt persze úgy, hogy a pulton feküdt végig, mert ott szerintem jobban tudott kapaszkodni, mintha a széken ült volna, a segge meredt az ég felé, gyanítom, hogyha elvetemülten vallásosak lennének, akkor nemcsak a szentelt víz jött volna, hanem még a tömjén is, hogy megtisztítsák a házat a gonosztól.
- Ki ez a huligán? - hápogott nagyanyám, le nem véve a szemét Gergőről és csodálom, hogy infarktust nem kapott. Úgy látszott, hogy a csávókám újabb rekordot állított be, hogyan akassza ki az embereket. Mert eddig csak a baromságaival kellett megbolondítania a körülötte lévőket, hogy megutálják, mint például engem, most még csak meg se kellett szólalnia, hogy ilyesmi reakciót váltson ki egy olyan nőből, aki világéletében a felső tízezer köreibe képzelte magát.
- Ki? - tettettem a hülyét, mintha nem tudtam volna, hogy kire is céloz. Pechemre Gergő is meghallotta, mert neki mindenhol van füle, ahol nem kellene és ahogy rám nézett, sejthette, hogy valami nem kívánatos rokonokról lehet szó, akiket nem csípek és mintha egyfajta sunyiság futott volna végig az arcán. Nem szeretem, amikor ezt csinálja, mert sose sül ki semmi jó, hogyha ő úgy érzi van egy lehetőség, amikor jól kiszórakozhatja beteg módon magát.
- Az a fiú - biccentett Gergő felé, aki egyből megértette, hogy róla van szó. Már nyitottam a számat, hogy válaszoljak, azonban azzal nem számoltam, hogy egy óvatos mosoly keretében helyettem tette ezt meg.
- A kertész vagyok - előzött be a válaszadással.
- Nem is tudtam, hogy van kertészetek - lepődött meg a nagyapám, viszont ezzel nem volt egyedül. Osztoztam vele az érzésben.
- Hát én se - szórtak szikrákat a szemeim és minden erőmmel azon voltam, hogy csupán szemkontaktussal üzenjem meg Gergőnek, hogy fejezze be, mert hogyha bepipulok, amire valljuk be jócskán van esély, egészen biztos, hogy megpofozom.
- Csak viccel - csatlakozott be Luca is a beszélgetésbe, miután megizgatta magát a szettjét. Nem sokat csinált, mivel ugyanannyira elítélték őt, szóval feleslegesen tette ezt, de a szándék és az igyekezet a lényeg. - Nagyon mókás lány Gerda - választott oldalt kettőnk közül és ő is a "van egy kertészünk" történet táborát erősítette.
- Ezt nem hiszem el - csúszott ki a számon, mire mindkettőtől kaptam egy másodperc erejéig egy szemmeresztést, jelezve, hogy ne ellenség, hanem partner legyek a "csinálunk teljes hülyét a nagyszüleimből" jelenetbe. Mondjuk megérdemlik rendesen.
- Találkoztunk mi már? - mérte végig tetőtől talpig nagyanyám Lucát. Az arcáról csak úgy sütött le a szégyenkezés.
- Többször is - mosolyodott el Luca kínjában. - Minden alkalommal szóvá tette, hogy mennyire sok smink rajtam - emlékeztette a jelzőre, amit ráaggatott nagyanyám, hátha így beugrik a személye.
- Ezt az állításomat most is fenntartom - súlyosbította a kettejük viszonyát nagyanyám egy újabb kedves bókkal.
- Van valami nem változik... - vonta meg Luca a vállát, amolyan "ez van" stílusban.
- Viszont szerintem magasabb lettél - tette hozzá nagyapám.
-...valami meg igen - folytatta Luca a mondatát, amolyan pozitív - negatív felállást szimulálva.
- Mi van? - kérdeztem tulajdonképpen magamtól, mivel sok választ nem kaphattam.
- Lehet nekünk is szükségünk lenne egy kertészre. Állandóan elszárad a lepkeorchideám - gondolkozott el nagyanyám, én meg továbbra sem tudtam, hogy most egészen pontosan mi és miért történik.
- Azt locsolni kell - tanácsolta Luca rettentő büszkén, amiért eszébe jutott egy megoldási javaslat a problémára. - Ugye? - fordult azonnal Gergő felé, hogy bevonja a baromságba.
- Nem árt - bólogatott helyeselve.
- Félix sokáig tanult? - tévedt a kanapén alvó vagy haldokló bátyám felé nagyapám tekintete. Gondolom, hogy a dohányzóasztalon hagyott könyvek és jegyzetlapok halmaza hitette ezt el vele, csak a probléma az volt, hogy azok hozzám tartoztak. Jó szokásomat tartva, még most sem vagyok hajlandó ezt a szobámban tenni. Szerintem rosszak ott az energiák vagy tudom is én, de sokkal nehezebben maradnak meg a fejemben az olvasottak, mint a közös térben.
- Fülöp - javítottuk ki egyszerre mindhárman. Ezek alapján lehet még a Luca nevét sem tudják.
- Rettenetesen sokat tanul, egy igazi zseni veszett el a kölyökben. Botanikus lesz.
- Botanikus? - vontam fel a szemöldökömet kérdőn, mire nagyanyám csak kérdően rám nézett. - Mármint én ezt tudom, csak megerősítettem - vágtam ki magamat gyorsan a helyzetből, mielőtt leesett volna neki, hogy már hosszas percek óta bolondot csináltunk belőlük.
- Nagyon viccesek vagytok - horkantott egyet nagyapám hirtelen. - Innen látni a címet, hogy közigazgatási jog - biccentett egyet felém, utalva, hogy a családban ez csak hozzám tartozhat.
- Azt nem mondtam, hogy ezt a kupit ő hagyta itt - tette fel a kezét védekezően Luca. - Túlságosan is szereti a rendet egyesekkel ellentétben - mószerolt be a poén kedvéért engem.
- Gerda - vette a lapot nagyanyám egyből, mint ahogy mindig is tette, amikor arról volt szó, hogy valamiért meg kell szólni a másikat.
- Oké, le lehet rólam akadni és szeretném kérni, hogy lehetőleg az elkövetkezendő negyed órában ne szidjatok, mert nem szeretnék megfulladni - elégeltem meg a helyzetet. Űzzenek egymásból bolondot úgy ahogy szeretnének, de hogy még most is én kapjam az ívet, kicsit túlzásnak tartottam. - Kávét esetleg? - erőltettem magamra a vendégfogadós illememet, ahogyan a két hülyét megkerülve, be-, jobban mondva inkább visszavarázsoltam magamat a konyhába. Azonban a pulton hagyott poharam, ami még tele volt, amikor kimentem, hirtelen elpárolgott. Tekintve, hogy más nem nagyon lehetett, csak vádlón az egyetlen személyre néztem, aki elkövette ezt a csapást.
- Hoppá, lehet megittam a tiedet - húzta be a nyakát Luca, érezve, hogy észrevettem.
- Nyilván - forgattam a szemeimet unottan, miközben kiszedtem egy újabb kávékapszulát.
- Meglátszik az egy házbeli nevelés - jegyezte meg bosszúsan nagyanyám. Szerintem fájna neki, hogyha egyetlen alkalmat is kihagyna, amikor érzékeltetheti, hogy ő mennyivel jobban csinálta volna. - Lehet, hogy gyakrabban kellett volna látogatóba érkeznünk és akkor kisebb lenne a pusztítás - intézte a szavait a férje felé, nekem pedig nagyon erősen kellett összeszorítanom a fogaimat, nehogy megszólaljak, pedig nyugodt szívvel elküldtem volna őket a bánatba. - Nem kérünk, köszönjük - kanyarodott vissza a válaszadással nagyanyám. Szerencséje is, mert nem volt kizárva, hogyha kértek volna, akkor került volna vele bors vagy só vagy éppen, ami a kezem ügyébe kerül.
- Esetleg az udvart szabad megnézni? - kérdezte hirtelen nagyapám, abszolút a témához nem illően. - Az építés alatt láttam utoljára - magyarázta az indokát, amiért ennyire érdekli. Sajnos ő nem tudta, hogy nem igazán volt szükségem nyomósabb okra, mert már megtanultam köszönhetően Fülöpnek, hogy jobb a tudatlanság sokszor.
- Hajrá - mutattam a hátam mögé, ahol a teraszra vezető ajtó volt, ezzel is engedélyt adva neki. - De vigyázz, mert a kutya kint van, nem mintha bántana bárkit is - legyintettem egyet lemondóan. Ha nagyanyám akart volna kimenni, fixen nem szóltam volna neki, hadd érje meglepetés is ebben a "pusztításban". Az ő szavaival élve.
- Még kiképzés alatt áll, hogy Kristófra támadjon - tette hozzá Luca, aki annyira jól elszórakozott, hogy nem akart felszívódni. Legalább nem kellett kettesben maradnom a nagyanyámmal. Gergővel meg nem sokra mentem, mert tartotta magát a kertész szerepéhez és úgy csinált, mintha a szobanövényeket tanulmányozná.
- Nem hinném hogy jönne már ide - utaltam arra, hogy nincsen már indoka az itteni látogatásának.
- Azt sose tudhatod - vágta rá kapásból, ebben viszont igazat kellett adnom neki, mivel a csávó egy világi hülye, bármi kitelik belőle. - Passzolj már nekem egy Kinder Maxi Kinget - kért meg szépen, miközben a hűtőben kotorásztam, hogy a reggelimhez valókat kipakoljam.
- Nem gondoltál már arra Gerda, hogy szakmát tanulj? - érdeklődött nagyanyám, azután, hogy letettem a sajtot, csirkemell sonkát, vajat és zöldségeket az asztalra. - Mondjuk fodrászatot? El tudnálak képzelni egy szalonban.
- Tessék? - pislogtam nagyokat, nem tudva, hogy ez a gondolata az agyának melyik mélységéből mászott elő. - Ez most honnan jött? - adtam ki hangot a zavartságomnak, mert kicsit nehézkesen tudtam elhinni, hogy a világ egyik legnagyobb sznobja azt javasolna nekem, hogy mások haját fogdossam. Valahogy nem passzolt hozzá már a felvetése sem.
- Apád mesélte a harcaidat a joggal - bújt ki a szög a zsákból, mire csak lecsaptam az asztalra a tálcát. Erre már szavakat nem tudok találni.
- Hát ezt nem hiszem el - horkantottam fel kínosan, hogy apám már azokat is hergeli ellenem, akik egy fél szót nem váltottak velem és nem is láttak évek óta.
- Már elnézést kérek előre is, de a fia akkora egy patkány, hogy a világ csapdája kevés lenne lecsapni - fejezte ki Luca a véleményét az apámról rettenetesen szofisztikáltan.
- Támogatom - szólt közbe Gergő is, én meg csak egyre indulatosabban vajaztam a kenyeret és már vártam, hogy mi lesz a következő beszólás.
- Nem értem a heves indulatokat - kapkodta hármunk között a fejét.
- Persze hogy nem, mert minden úgy van, ahogy ő előad meg állít, csak nem baj, hogy köze nincsen a valósághoz. Neki kell hinni - vonogattam a vállamat hadarva, mint valami elmebajos.
- Hazudna?
- Mikor nem? - szaladt ki a számon egyből. Mindenkinek van egy gyenge pontja, ami ha szóba jön, elveszti a kontrollt a nyugalma felett és olyan idegesség árad szét a testében, hogy szét tudna verni valamit. Nekem ez az apám.
- Valami versenyről magyarázott... - kezdett bele nagyanyám, hogy mégis miből vonta le ezeket a következtetéseket, azonban nem tudta befejezni, mert elszakadt bennem a cérna.
- Mert más témája nincsen... - vágtam közbe indulatosan, szinte már kiabálva. - Tavaly volt egy verseny, ahol a döntőben utolsók lettünk. Pont, ennyi le lehet zárni a témát most már igazán - elégeltem meg, hogy mindenkinek csak ezt meséli el, alátámasztva az állításait. Azt, hogy ösztöndíjat kapok vagy magas az átlagom minden félévben, homályba vész. - Abszolút nem egyenlő azzal, hogy nem boldogulok a joggal, mert eddig is csináltam, ezután is fogom és igenis be fogom befejezni, minél jobban. Állítson akármit is - csattantam fel.
- Azt mind meg akarod enni? Nem gondolod, hogy sok? - biccentett a fejével a tányéromra pakolt két szelet kenyér felé. Éppen valami frappánsat akartam mondani neki, amikor megrezzent a pulton hagyott telefonom és annyi fogadott, hogy Adri hív engem. Adri. Aki életében soha nem tette ezt meg.
- Bazd meg, még ez is - csúszott ki a számon a kelleténél is hangosabban és csak kétségbeesetten körbenéztem, hátha felkelek ebből a rémálomból, mert már tényleg sok volt, ahhoz képest, hogy nem régen keltem fel.
- Hogy beszélsz? - kapott gutát majdnem az apám anyja a szóhasznált miatt. - Egyszerűen felháborító, amennyire Szabina nem jó nevelésben részesített.
- Mit csináltam most? - jelent meg végre egy normális ember, aki ki tudott menekíteni a pokolból.
- Nem jól neveltél - hagytam ott csapot, papot, nem érdekelt, hogy letolt volna anyám, amiért szétpakolva hagytam mindent, csak el akartam menekülni innen, a lehető legmesszebbre. Jelen esetben a szobámba.
- Ezt már megkaptam párszor. Valami újdonságot mondjatok már - lökte le a táskáját a kanapéra, ami lepattant a földre, ugyanis Fülöp szundikált ott.
- Rettenetesen sápaszt ez az új hajszín - illette őt is azonnal egy kedves bókkal nagyanyám.
- Jó, és? - szarta le anya nagy ívben a kritikát.
- Átadom a terepet, mert már elegem van mindenkiből - közöltem amolyan "végeztem" stílusban és a lépcső felé vettem az irányt.
- Várjál csak... - szólt utánam Gergő.
- Belőled meg végképp - vágtam közbe, mielőtt be tudta volna fejezni a gondolatait. Napi drámai kivonulás közepette, amit igazából kiprovokáltak, még hallottam, hogy nagyanyám nyilván nem bírja befogni és tovább kérdezősködött.
- A kertészfiú hova megy?
- Kicsoda? - tűnt fel anyám hangjában az összezavarodottság, mivel ő lemaradt a műsorszámról.
- Megmutatja neki a képet, hogy milyenre kell a tuját levágni - segítette ki őt Luca, habár anyámat ez szerintem még inkább összezavarta. Meg tudom érteni teljesen, engem is hasonlóképpen érintett volna, hogyha égbe-földbe magyaráztak volna.
- Biztos? Mert nekem a tekintete nem tetszett, amivel Gerdára nézett - "aggódott"nagyanyám a maga formájában. Vagy inkább elkezdte tapogatni a hazugság felszínét, hogy csupán át lett vágva és Gergő azért bámult engem folyamatosan, mert a barátom vagy valami köze van hozzám és rohadtul nem a kertész.
- Amnéziás vagyok vagy most miről van szó? - kavarodott össze anyám totálisan.
- Hülye mindenki megint - szóltam még vissza hangosabban, ahogyan felvettem a lépcső kanyarát, Fülöp pedig morgott egyet a kanapé irányából. Örülök neki, hogy ennyire jó alvókája van, hogy ezt a perpatvart is nyugodalmasan képes átaludni.
- Hallod ezt? Nem tetszik nekik, ahogyan rád nézek - röhögött folyamatosan mögülem, miközben mentünk vissza a szobám felé.
- Annyira gyűlöllek - sóhajtottam fáradtan.
- Aha, hogyne. Én is így érzékeltem az éjszaka.
- Most már tényleg befejezheted - hanyagoltam a témát, ugyanis valóban igaza volt. Egy cseppnyi ellenkezést nem tanúsítottam reggelig semmiben sem.
- Miért nevezett huligánnak? Egy úriember vagyok - játszotta a sértődöttet Gergő, de ismertem már annyira, hogy tudjam, kamu az egész.
- Ne mondogasd ezt sokat magadnak, mert a végén elhiszed - rúgtam arrébb a párnámat, amit szerintem ő lökött le a földre. Anyám ezt látta volna, kaptam volna a fejemre.
- Most a szívembe gázoltál - kapott drámaian a mellkasához, színlelve a fájdalmát.
- Megtiszteltetés volt - veregettem meg a vállát és szerintem érzékelte, hogy most nem igazán vagyok partner a túltolt drámázásban, ugyanis egyből elkomolyodva stílust váltott.
- Tényleg érdekel, hogy miért gondolnak annak. Akkor még meg sem szólaltam - huppant le az ágyamra ráérősen, miközben folyamatosan magamon éreztem a tekintetét, ahogyan figyelni, hogy elkészülök kapkodva.
- Olyan slamposan kóvályogtál lent, mint én. Ez meg önmagában rossz pont, aztán, ahogy Lucáról rángattad le a cipőt, duplán, a tetkók meg ezt meg kábé ötvenszer rosszabbá tették. Ha lenne piercinged vagy fülbevalód, maga az ördög lennél - próbálkoztam a nagyanyám észjárásával gondolkozni, aki mindent elutasít szerintem, ami ebben az évszázadban már elfogadottá vált. Axellel régebben még amikor kisebbek voltunk mindig poénkodtunk, hogy ő lefagyasztotta magát és 1970 körül felolvasztották, mert amennyire nem ebben az univerzumban él, simán el tudtam volna képzelni.
- Volt fülbevalóm.
- Tessék? - horkantottam fel.
- Volt.
- De miért?
- Mert faszagyereknek tartottam magamat - vonta meg a vállát lazán.
- Nagyon összefügg a kettő - feleltem cinikusan.
- Nekem akkoriban összefüggött, jó?
- Visszahívjam Adrit? - pillantottam a magam mellé letett telefonomra.
- Tiltsd le a picsába, vagy ha ki akarod idegelni magadat még ennél is jobban, akkor csak hajrá - tette fel a kezét Gergő, amolyan "én nem döntök el semmit se" stílusban. - Jól vagy?
- Persze, csak felhúznak, mint mindig - legyintettem egyet lemondóan. Volt már időm megszokni a húzásaikat. - Hova menjünk?
- Enni - válaszolta ezt úgy, hogy én éreztem magamat kellemetlenül, amiért nem volt egyértelmű számomra.
- Nekem azt nem lehet, hallottad... - utaltam arra, hogy a nagyanyám szerint, aki egyébként a súlyomra és alakomra világ életében megjegyzéseket tett, már kettő szelet kenyér soknak minősült.
- Leszarom mit lehet meg mit nem szerintük, de nem reggeliztél meg igazából én se. Szerzünk egy shaket, meg valami zsírban tocsogó kalóriabombát, aztán átmegyünk hozzám, mert meg kell hallgatni az idiótákat, hogy sikerült kicsapatni magukat a koliból - vázolta fel a tervet Gergő és nekem semmilyen ellenvetésem nem volt.
- Őket ismerve szürreális lesz az indok - készítettem fel magamat előre, hogy olyanokat fogok hallani, amiket soha nem akartam volna.
- Amiket Luca mesélt, hogy miket műveltek le, nem is számítok másra - értett velem egyet azonnal. - Egyébként gondolkoztál a versenyről? - váltott hirtelen témát.
- Már te is kezded? Talán lefizetett Ráday? - kaptam vérszemet egyből.
- Én nem arra gondoltam, hogy vele menj - emlékezetett, hogy ő volt az, aki nem is olyan régen felvetett egy másik lehetőséget is.
- Hanem?
- Hogy egyedül.
- Úgy meg semmiképpen sem - ráztam meg a fejemet tagadóan.
- Mennyire biztos ez? - bújkált az arcán egy óvatos mosoly, amit nem tudtam hova tenni.
- Teljesen - közöltem vele határozottan.
- Majd meglátjuk... - dünnyögött valami ehhez hasonlót, amit nem tudtam teljesen kivenni.
- Ha? - fordultam meg a székemben, hogy szemtől szembe lássam, ne pedig a kistükörből. - Valamiben sunyulsz nagyon - húztam össze a szememet résnyire, ugyanis ezt a cinkos, alattomos vigyorát már ismertem és abból sosem sült ki semmi jó. Gergő tervezi sxögegyenesen azonosak a katasztrófa fogalmával.
- Én? Soha - kérte ki magának, hogy már a feltételezés is sértő. Csak a probléma ezzel annyi volt, hogy egyetlen szavát sem tudtam elhinni.