Sophie
Annyirra pisi! Már nem bírom tovább visszatartani, ezért elmegyek a mosdóba. Megmosom a kezem majd elindulok a konyhába inni, amikor zajra leszek figyelmes. Az anyám barátja volt az. Lejebb osonok a lépcsőkön, majd amit látok attól teljesen kiborulok. Legszívesebben sikitani tudnék, de tudom hogy ha csak egy hirtelen rossz mozdulatot teszek abból is hatalmas baj lesz. Ronald, egy női testet vonszol át felé a konyhán keresztül. Úgy tűnik a nő még eszméleténél van de alig bír mozdulni, és ekkor Ronald a pulton található késsel megszúrja. Hirtelen felsikoltok, ő pedig tekintetét azonnal rám szegeszi. Pupillái teljesen ki vannak tágulva, szemei vörösek, és arcán kisebb ránsulások jelennek meg. Be van drogozva. Azonnal rohanni kezd felém, és ebben a pillantban énis a szobám felé sietek. Kicsi vagyok és hozzá képest sokkal lassabb, ennek köszönhetően sikerül elkapnia, de a folyosón lévő kisasztalon segítségemre akad egy váza amivel ledobom, de elkapja a lábam így hasra esem, majd ekkor hatalmas fájdalom nyílal a hátamba. Próbálok becsuszkálni a szobámba, de...
- Sophie! Hallasz?
- Mi? - nézek rá ilyedten Abby-re.
- Jó vagy? Már vagy négy perce szólongatlak, de csak bámulsz előre!
- Én... jól vagyok... csak - szorongatom magamon a törölközőt. - Kicsit elfárdtam! Sok volt ez a mai nap - erőltetek magamra egy mosolyt.
- Teljesen biztos? - néz rám még mindig.
- Igen hát persze! - bológatok.
- Jól van. Elmegyek én is zuhanyozni. Próbálj meg pihenni rendben?
- Rendben - válaszolom, majd amikor bezárja maga mögött az ajtót sóhajtok egy nagyot. Fel állok, majd a szekrényemhez sietek hogy fel vegyek valamit aludni, amikor a telefonom csörögni kezd. Megugrom a hirtelen zajra, majd félve pillantok a kijelzőre, de amikor meglátom hogy apa az, egyből megkönnyebülök.
- Szia apa!
- Szia Bogyó! Gondoltam felhívlak, mert ma még egyszer sem hívtál. Jól vagy? Minden rendben van veled? - Mintha megérezte volna hogy nem érzem magam jól.
- Ne haragudj hogy nem hívtalak, csak az órák, a sok dolgozat, lefársztott. Teljesen kiment a fejemből.
- Semmi baj! De kérlek ne erőltesd meg magad.
- Apa tudod, milyen vagyok! - mosolygok magamban, miközben felhúzom a nadrágom. - Nincs számomra lehetlen... azt hiszem - vigyorogok. - Ezt tőled örököltem!
- Igen ezt nagyon jól tudom! - válaszolja, és idáig érzem büszke mosolyát. - De azért néha lazíts rendben?
- Szoktam ám.
- Igen, tudom!
- Honnan tudsz róla? - nézek a tükörbe miközben a hajam fésűlöm.
- Dylen-nek nagyon sok képe van arról hogyan szoktál tombolni! - nevet. - Abby! Ki fogom nyírni! Hogy merészeli átküldeni a fotóinkat.
- Hát persze! - sóhajtok. - Apa...
- Igen? - Talán legalább neki el kellenne mondanom a dolgokat. Amiket láttam, és a hivásokat is... de... talán jobb lenne ha...
- Talán szeretnél valamit elmondani?
- Én... - nézek kétségbeesetten a tükörbe, majd gondolkodni kezdek.
- Tudod hogy minden elmondhatsz nekem Bogyó.
- Igen, tudom.
- Legyen szó bármiről megígértem hogy támogatni foglak, és én soha nem szegem meg a szavam. - Igen igaza van. Soha nem szegte meg az ígéretét. Mindig támogatott mindenben, és számíthattam is rá. Ő mindig gondoskodott rólam... ahogy most is azt teszi. - Szóval szeretnél valamit elmondani?
- Igen! Én... szóval... - veszek egy nagy levegőt. - Megismertem valakit!
- Hogy mondod? - kérdezi meghökkenten.
- Én megismertem valaki itt az egyetemen, és... szeretném ha megismernétek egymást! - sziszegem a végét összehúzott szemekkel. Nem mondhatom el neki hogy mi történt velem. Azonnal kiiratna az egyetemről, és elköltöznék valahová, azt pedig nem akarom.
- Oké... hát, ezzel rendesen megleptél.
- Sajnálom.
- Nem, nem semmi baj! Te már egy érett nő vagy, és én nem számítottam erre, pedig ez egy természetes dolog, és...
- Apa nyugi már! Mi.. mi még... légyszi ne keljen kimondanom! Annyirra kellemetlen!
- Jajj kincsem ne haragudj! Tudom hogy nem... én tudom hogy nem! Bocsi!
- Figyelj, beszélek vele, és majd hívni foglak!
- Igen,de azért még mesélhetnél...
- Késő van, és reggel korán ébredem. Jó éjt apa! Szeretlek!
- Jól van, nem zavarlak tovább majd beszélünk! - sóhajt, és tudja mennyire kellemtelen nekem az ilyen téma, ezért be éri ennyivel is. - Szeretlek Bogyó! - feleli, majd leteszem a telefont.
Nagyot sóhajtva dőlök be az ágyamba, majd elalszom.
🌞🌞🌞Másnap reggel🌞🌞🌞
- Abby gyerünk már, nem akarok miattad késni! - dobom meg az alvó lányt.
- Te már kész vagy? - emeli fel fejét nyöszörögve, majd ezzel a lendülettel vissza is teszi párnájára.
- Igen, kész vagyok! Úgy hogy ha nem szeretnéd hogy ki rángassalak onnan akkor fel állsz. ‐ válaszolom szúrós tekintettel.
- Értve főnök! - fordul le az ágyból, egyenesen a földre.
- De tudod mit? Elmegyek a kávézóba, és hozok neked egy erős kavét! - nevetek fel majd el is megyek. Vajon meddig képes fent maradni? Állandó úgy kell összeszednem őt.
Ahogy belépek a kávézóba a tekintetem meg akad valamin, vagyis valakiken. Ez Zach, és Hailey? Ez komoly? Úgy tudtam ők nincsenek beszélő viszonyba egymással, most még is valami nagyon komoly dologról beszélhetnek. A kávézó legeldugotabb részén fogalalnak helyet. Hajt a kíváncsiság hogy megtudjam, de az idő még jobban sietett.
Lehet hogy tényleg ők lennének azok akik szórakoznak velem? Követtek volna minket mindenhova, és próbálnak megszivatni? Nem tudom. Viszont a buszos dolog óta nem kaptam sem hívást, sem pedig üzeneteket, amitől kicsit megkönnyebültem, de még mindig nem bírom kiverni a fejemből a történteket. Az az alak képes lett volna megölni is. De miért menne Zach és Hailey ilyen messzire, ha ők is voltak? Ezernyi gondoltad cikázik a fejemben, de muszály tisztán gondolkodom.
Ezen pörgök míg vissza nem érek a szobámba, ahol Abby már készen vár rám.
Elmegyünk az első órára, majd figyelmesen hallgatom a tanár szavait, de az agyamban ezernyi dolog lejátszódik, a múltban történtek pedig felszínre törnek bennem. Ahogy vérző háttal kúszok be a szobámba, majd magamra zárom az ajtómat, és az ágy alá bújok. Ahogy Ronald egyre hangosabban próbálja rám törni a szoba ajtót, és amikor..
- Jól van! Végre az óráknak! Jövőhéten találkozunk, kellemes hétvégét mindenkinek! - szólal meg a tanár, én pedig hirtelen megugrom az asztal alatt. Össze szedem a cuccaim, az utam pedig azonnal a mosdóba vezet. Megnyitom a csapot majd a tenyermbe engedett hideg vízzel arcon locsolom magam többször is majd a nyakamat is. Ne aggódj, nem lesz semmi baj! Soha többé nem fordulhat ilyesmi elő veled. Ő a rácsok mögött ül! Biztonságban vagy! Biztonságban...
***
- Annyira klassz hogy elmaradt az utolsó három óránk! - ugrándozik melettem kislányosan Abby.
- Klassz hogy a tanároknak temetésre kell menniük? - nézek rá ridegen.
- Jó ebben igazad van! De nézd a jó oldalát, van egy kis szabadidőnk.
- Abby!
- Jajj mindig olyan komoly vagy! - fonja össze karjait. - Legyél már kicsit lazább.
- Én laza vagyok - állunk meg a szekrényem előtt.
- Igen, hát persze! - ereszt egy gúnyos mosolyt. - Én megyek, találkozom van! Légyszíves a szabad időt ne a könyvtárban töltsd el!
- Kapd be Abby! - mutatok be neki, majd kinyitom a szekrényem és ebben a pillatnba, ki esik onnan egy kis cetli.
Hiányzol! Alig várom már hogy lássalak!
Oké... most Noah üzenetet hagyott nekem? Miért nem írt rám? Aha megvan! Próbál romantikus lenni. Értem én.
Elpakolom a dolgaim, majd elindulok hozzá. Vadul kalapám a szívem, ahogyan átsétálok az egyetemen a kollégiumba. Igazából szinte sikítani tudnék a bennem feltörő horomonktól amit az a kis cetli vált ki belőlem. A szobája elé érve, zenére leszek figyelmes. Ő most éppen gitározik? Istenem milyen aranyos lehet? Menjek be vagy ne? Mi van ha megzavarom őt? Idegesen nyomom le a kilincset, majd óvatos léptekkel megállok a szekrényénél. Az ágyán ülve gitározik egy szürke melegítő alsóban, és egy laza fehér pólóban, amiben tökéletesen ki rajzolódnak izmai. Az ujjaival olyan lazán, de még is erőteljesen pengeti a húrokat. Fel sem néz, észre sem veszi hogy bejöttem annyira átéli amit csinál. Az arca nem teljesen látszódik, de így is kellemes érzést vált ki belőlem, és a szívem majd ki ugrik a helyéről mikor dudolni kezd. Ez egy Chase Atlantic dal. Mit is vártam hiszen a szobája tele van poszterekkel. Emlékszem rá mikor elsőnek beléptem ide kótyagos fejjel. Elmosolydom az emlékeken miközben arra gondolok mennyire is megijedtem amikor ruha nélkül ébredtem melette.
- Picur! - szólít meg. Tekintetünk azonnal összeakad. Az övéből pozitivítás, erő, karizmatika árad míg az enyémből zavar, és zavar.
- Szia! Én... nem akartalak meg zavarni, csak...
- Te sosem zavarsz. Nah gyere! - paskol az ágyára, ezzel arra utalva hogy üljek le, és én vele szemben egyik lábam magam alá csúsztatva helyet foglalok.
- Elmaradt az utolsó három óra, gondolom tudsz róla.
- Igen, halottam róla. Az egyetem igazgatójának meghalt az édesanyja.
- Ohh hát ez szörnyű! - ráncolom össze szemöldököm.
- Úgy látom... te ma nem voltál bent. Mármint az öltözetedből ítélve...
- Igen, ma nem voltam. Nem éreztem jól magam, szóval maradtam.
- Mi? Beteg vagy? - hajolok közelebb hozzá, majd kezem homlokára teszem. - Talán lázas vagy? - csúsztatom kezem arcára, majd fürkészni kezdem tekintét. - Nem fáj a torkod, vagy az izmaid? - térdelek fel az ágyra miközben arcát vizslatom amikor lágyan megfogja csuklóm, és közel húz magához. Némán nézünk egymásra tekintete mégis csókért kiált ahogy szemeit ajkaimra vezeti. Hatalmasat nyelek, amikor végig néz rajtam. Nehéz állni a komoly pillantásait, de nagyon.
- Jól vagyok Picur - feleli lazán, majd gitárját arréb csúsztatja, engem pedig egy könnyű mozdulattal lábai közé húz, így mellkasára esem. Erős karjaival szorosan átölel, én pedig tágra nyílt szemekkel nézek magam elé. Ez elég váratlan volt. - Főleg hogy itt vagy - simít végig hajamon majd belecsókol. Elönt a forróság belül. Minden kis porcikáját érzem az izmos mellkasát, a kockáit, a bordáit és az illata. Az a jól megszokott illat amitől folyton elalélok.
- Tudod ha úgy érzed látni akarsz elég ha csak írsz nekem egy üzenetet - fekszek még mindig mellkasán.
- Így is szoktam.
- Igaz most kicsit másként oldottad meg, de nagyon tetszett! - nézek fel rá mosolyogva.
- Mit oldottam meg?
- Jajj ne add az ártatlant! - ülök fel, majd játésokan mellkasára ütök. - Hagytál nekem egy cetlit! Tessék! - veszem ki farzsememből a lapot majd oda adom neki.
- Hiányzol! Alig várom hogy lássalak! - olvassa fel össze húzott szemöldökkel. - Ezt nem én írtam!
- Tudom nehéz bevallani, hogy imádsz! - vigyorgok rá.
- Sophie, ezt tényleg nem én írtam! - komolyodik el hangja, majd a mosolyom másodpercek alatt eltűnik az arcomról. A szívem a torkomn kezd dobolni a tenyerem izzadni kezd, és úgy érzem levegőt sem kapom.
- Ha nem te írtad akkor ki volt? - nézek rá kétségbeesetten.
- Fogalmam nincs! Egész nap a szobámban voltam, de... mi ez? Ki az a faszfej aki ilyet mer veled tenni?
Nem tudok megszólalni. Noah szavai teljesen eltompulnak, és szagatottan szedem a levegőt, miközben szó szerint belehasít a fájdalom a gerincemnél lévő hegbe.
- Sophie? Sophie jól érzed magad? - fogja meg vállam.
- Én csak... Én...
- Picur semmi baj! Hé, nem kell félned! - szorít magához. - Tudom ki tette! Sőt biztos vagyok benne! ‐ enged el, majd az ajtóhoz kezd sétálni.
- Most hová mész? - fordulok felé.
- Ez tuti Zach műve, vagy Hailey tette!
- Noah várj! - szólok utána, de kirohan az ajtón. Azonnal utána megyek, mire ő beront Zach szobájaba, ahol... Hailey éppen Zach ölében ül. Noah megragadja Hailey karját kirángatja onnan a lányt.
- Neked mi a fasz bajod van? - áll fel idegesen Zach.
- Inkább neked mi bajod? - löki meg Noah. - Normálisak vagytok ti egyáltalán?
- Te meg miről beszélsz? - kérdezi Zach értetlenkedve. Tudom hogy nem ő hagyta ott azt a cetlit, és azt is hogy Hailey-nek sincs köze hozzá.
- Ne add az ártatlant elegem van belőletek!
- Neked mi bajod van ember? Azt hiszed izgat valakit a hülye ribancod? Húzz el innen!
- Mit mondtál? - kérdez vissza higgadtan Noah, majd kezét ökölbe szorítva megüti Zach arcát, akinek a szája azonnal felhasad.
- Noah hagyd abba! - kiáltom könnyes szemekkel, majd újra elöntenek a régi emlékeim, és a félelem minden porcikámat leuralja.
- Igen, igen! Amióta Sophie a közeledben van semmi más nem érdekel! Azt hiszed szükségem van egy ilyen kis lúzerre? Igaz hogy megakartam dugni, és akkor?
- Fogd be! - üti meg újra de olyan lendülettel hogy Zach azonnal padlót fog, Noah pedig kihasználva a helyzetet fölé kerekedve további ütéseket mér az arcára. Rosszul leszek a sok vér látványától, ezért sírva rohanok ki onnan.
Végig szaladok szobámig, majd a fürdő ajtót magamra zárva, összerogyok a földön.
- Én ezt nem bírom! - csóválom fejem zokogva. Miért kell mindennek így történnie? Miért kell mindent erőszakkal megoldani? Nem... megy. Csak legyen már vége egyszer ennek az egésznek. Az egész gyerekkorom csak ebből állt. A sok, sok bántalmazás... miért kell most is ezen keresztül menni? Mit tegyek? Talán a legjobb lenne ha már egyáltalán nem is léteznek! Akkor többé nem kellene ezeket a dolgokat átélnem.
***
- Sophie! Sophie! - hallom Abby hangját.
Mi... mi ez? A fürdőszoba csempéjén fekszem? Elaludtam volna itt? Még is hány óra lehet?
- Picur! Picur kérlek nyisd ki! - üti Noah erőteljesen az ajtót, mire álmosan felállok, és kinyitom. Meglepődve néznek rám mindketten, Noah pedig azonnal átölel. - Basszus miért csinálod ezt velem? - fogja meg arcom majd közel hajol hogy szemembe nézhessen. - Egy fél órája dörömbölök már, de semmi azt hittem, én azt hittem...
- Én csak elaludtam.
- Miért rohantál el úgy? - fogja még mindig arcom, majd magam elé nézek.
- Azért mert megilyedtem.
- Mitől?
- Tőled... - suttogom nagyon halkan, de így is hallja majd kezeit leveszi arcomról és meghökkenve néz rám.
- Tőlem? ‐ kérdez vissza rekedtesen hangon, és elhátrál tőlem.
- Én... nem bírom az erőszakot Noah - suttogom még mindig halkan.
- Sajnálom.... - néz rám kétségbeesetten, majd kezét újra arcom felé nyújtsa, de amikor fel nézek rá, visszahúzza kezét. - Sajnálom Sophie! - pillant rám újra majd kisétál.
- Noah! - nézek utána. - Kérlek... ne... - szólok utána, de hiába mert elment. Miért kell mindig mindennek rosszul végződnie?