Két hónappal később
- Egy szép napon ez mind a tiéd lesz! Nézd a végtelenségig nyúló olívabogyó ültetvényeket és a sorban álló tujákat! - megtámasztottam vállamat a macskaköves járda mellé ültetett fatörzs felületén, és figyeltem Danielet, aki a felkelő napsugarakat figyelte a lányunkkal. A nap sárga fényben úszott. Az enyhe dombok mögül lassan kívánkozott elő. Tekintetemmel a kanyargó útszakaszt figyeltem, és az utat ölelő ültetvényeket. Létezik, hogy valaki szerelmes lesz egy helybe? Létezik, hogy egy hely annyira megérinti a szívet, hogy az egész látvány boldoggá tudja tenni? Mélyen szívtam be a reggel zamatos illatát, hallgattam a kakas énekét, a madarak lágy dallamát. Figyeltem, hogy fáról fára szállnak és csipegetni kezdik a madár eleséget. Chloe, Daniele mellette ült, a kislány mellett pedig két foltos kutya és a szemtelen macska. A macska beképzelt módon mosdatta magát, nem érdekelte az, hogy mellette két kutya is volt. Furcsa egy jószág volt, hiszen napközben gyakran eltűnik. Csak akkor látjuk, amikor eljön a vacsora ideje. Olyankor mindig a ház bejáratához kullog, lusta módon nyávogni kezd, míg be nem engedjük.
Lehunytam a szemem, engedtem, hogy a szikrázó nap felmelegítse az arcomat. Londonban töltött napjaim alatt nem gondoltam volna, hogy ez a hely ennyire varázslatos. Hihetetlen érzés volt tudni, hogy ez mind Daniele tulajdona.
- Annyira szép, apa! Én soha nem szeretnék haza menni - kinyitottam a szemem, fejemet oldalra biccentettem és mosolyogva figyeltem Chloet, aki a kutyákat simogatta. - Itt szeretnék felnőni! - miközben megindultam feléjük, leguggoltam Daniele háta mögé, puszit nyomtam a homlokára. Volt a hangjában egy őszinte rajongás, egy mézédes hang ami arról árulkodott, hogy igazat mond. A vak is észrevenné, hogy Chloe boldog itt. Megszerette a kutyákat, a lusta macskát és az elénk terülő látványt. Bàr ezt, ki nem szeretné? A családi ház egy macskaköves úttal kirakott dombra volt építve. Az elé terülő hosszú kert látványa mindennel felért. Minden zöld volt, magas fák és színes bokrok keretezték az egész udvart. Néhol kakasok futkároztak, valahol pedig a galambok repültek. Chloe felé pillantottam és elmosolyodtam. Sokat beszélgettünk a jövőről. Daniele és én hosszú perceket töltöttünk esténként a hintaágyon és egy pohár borral a kezünkben. A jövő fontos volt a számunkra. Szerettem Londont, de közben beleszerettem egy más világba. Magával ragadott a szabadság illata, a nap sugarai és a vidékies hangulat. Megszerettem és kijelentettem, hogy maradjunk egy darabig.
- Egy darabig nem tervezünk haza menni, kicsim. Apa és én iskolát néztünk neked. Szeretnél itt tanulni, és itt maradni a birtokon? - alig tudtam befejezni, hiszen Chloe ugrálva futni kezdett a járdán. A két kutya ugatva követte őt, miközben vigyorogva ugrált. Daniele elnevette magát. Beletúrt az enyhén hullámos hajába és a sárga nap fényében oldalra biccentette a fejét. Szerettem boldognak látni őt.
- Igen! Igen! Itt fogunk élni, itt fogunk élni! - miközben a szavakat ismételgette, Daniele mögém állt és a felkelő napsugarak között a nyakamba csókolt. Állánàl fogva megcirógattam a bőrét, majd elmosolyodtam.
- Jól áll neked Olaszország - simítottam meg a mellkasát. Feltűrte a fehér gyűrt ingjét a könyökénél, majd bólintva válaszolt.
- Jól áll nekünk! Mit gondolsz, felépíthetjük itt a jövőnket? - hunyorogva végig néztem a hatalmas dombos kertem, a szőlő ültetvényeken és ràjöttem arra, hogy ez maga a mennyország.
- Ezerszer is igen lenne a válasz - mosolyogva elengedtem a kezét, majd a bejárati ajtó felé sétáltam. - Megyek reggelit csinálni!
- Valamit még nem mondtam el neked - megfordultam, oldalra biccentettem a fejem és felvont szemöldökkel figyeltem őt. - Mark és Camille a birtokon szeretné megtartani az esküvőjüket - miközben rájöttem arra, hogy ez millió tennivalóval jár, megrántottam a vállam és ezt válaszoltam:
- Rendezvény szervezők vagyunk! Majd közösen megtervezzük az esküvőjüket - mielőtt beléptem volna az ajtón, gyorsan hozzá tettem. - És Liliom lesz a fő díszítő elem!
Késő este Chloe ágya szélén ültem és a lányom sötét haját simogattam. Chloe az egyik babájával játszott. Műanyag, rózsaszín fésűt markolászta és azzal fésülte a barbie hosszú haját. Szerettem nézni, amikor játszik és a gyerekes gondolataiba merül. Olyankor a legszebb, amikor nem mond semmit, amikor elszakad a valóságtól és a saját gyermek világába. Szeretem nézni, és tudom, hogy boldog. - Apa néha nagyon szomorú szokott lenni. Te is észrevetted, mami? - csillogó szemekkel felém fordult, én pedig felsóhajtottam. Észrevettem, és Chloe nagyon ügyes, hogy ennyire megismerte az apját. Daniele néha hajlamos a múltban élni és gyakran eszébe szoktak jutni a történtek. Nem hibáztatom őt, megértem, hiszen nagy fájdalmakon ment keresztül. Szörnyű volt őt úgy látni, és nehéz volt felkaparni őt a földről. Próbáltam támogatni és mindig mellette lenni, de sokszor nem volt egyszerű. Mikor magába zuhant, senkivel nem akart kommunikálni. Minden reggel a macskaköves járdán figyelte a napfelkeltét, este pedig a csillagokba veszett. Tudtam, hogy még gyászol, hogy emlékeibe volt borulva. Ezért sem zavartan. Némán mellette voltam, támogattam és reménykedtem, hogy gyógyulni fog.
- Igen, kicsim! Apa néha nagyon szomorú szokott lenni - sóhajtva megcsóváltam a fejem, majd halkan folytattam. - De biztosíthatlak arról, hogy apa nagyon boldog, amiért mind itt vagyunk - oldalra biccentettem a fejem, közben a tekintete felcsillant. - Néha tényleg szomorú, de boldog és nagyon szeret minket!
- Mi is szeretjük őt, igaz mami? - karolta át a nyakamat.
- Mindennél és mindenkinél jobban! - Chloe elvigyorodott, elengedett és ajkàt elhúzva töprengeni kezdett. Ujját a szájára helyezte, én pedig a haját simogattam, úgy figyeltem őt. - Mire gondolsz, szépségem?
Csillogó szemekkel pillantott felém, majd a Barbie babát maga mellé fektette. - Az új iskolában lesznek barátaim?
Valamiért nem lepett meg, hogy ezt a kérdést feltette. Annyira aranyos volt, hogy szívem szerint megettem volna. Gyönyörű, okos és érzékeny. Kihúztam magam, egyik lábamat a fenekem alá tettem és határozottan bólintottam. - Persze, hogy lesznek új barátaid! És tudod, hogy miért? Mert szuper csajszi vagy!
Természetesen örült a válaszomnak és az este további részében az iskolakezdésről beszélgettünk. - És kaphatok majd Barbie babád tolltartót? - a haját fésültem, miközben a századik kérdést tette fel nekem, de nem bántam. Boldog volt. A lányom hosszú idő után újra boldog volt és mosolygott. Nekem ez mindennél többet ért.
- Biztos, hogy Barbie babásat szeretnél? Szerintem nagyon sok mintás tolltartó közül választhatsz majd - felvont szemöldökkel letettem a fésűt, majd sóhajtva magamhoz karoltam őt.
- Szeretem Barbiet! Ő nagyon szép, okos és kedves - mondta erősen gondolkozva.
- Pontosan olyan, mint te!
- Komolyan?! - csattant fel vigyorogva.
Miután Chloe elaludt, óvatosan behajtottam a szobája ajtaját. A szobája még nem volt kész teljesen, pàr átalakítás még rá fért. A falak levendula színűek voltak, a függöny pedig átlátszó rózsaszín. Volt egy fal, ami mese figurás matricákkal volt tele. Színes, hangulatos és kislányhoz illő szoba volt. Biztos voltam abban, hogy évek kérdése és cikinek, dedósnak és kislányosnak fogja majd tartani. De addig örülök, amíg szereti a Barbiet, és ezt önként felvállalja.
Késő este halkan kopogtam a fürdőszoba ajtón. Törölközőt magamra tekerve léptem be rajta és elmosolyodtam, amikor Daniele mosolyogva nézett felém. A sarokban található kád félig volt engedve vízzel, ő pedig elveszett a habok között. Szerettem a közös esti fürdést, mert elég nagy hely van ahhoz, hogy a karjai közé tudjak feküdni. Mikor ledobtam magamról a törölközőt, ajkába harapva felvonta a szemöldökét. Pontosan ugyan úgy nézett rám. Úgy, mint életünk első közös éjszakáján. Tagadni sem tudná, hogy rajong a látványomért. - Ejha! Hihetetlenül gyönyörű vagy, bébi - hátra túrta a vizes haját és tudtam, hogy alig várta, hogy bemenjek.
- Van hely melletted?
- Neked bármikor - kezét felém nyújtotta, lábàt pedig terpeszbe tette. Mosolyogva lehunytam a szemem, amikor kényelmesen a testére feküdtem. A habok ellepték a testünket, Daniele pedig a mellemet kezdte simogatni. A kellemes érzés miatt libabőr cikázott az egész testemen, a mellbimbóm pedig megkeményedett. Nyugodt szívvel hajtottam hátra a fejem és élveztem a pillanatot. - Minden rendben veled? - lehunyt szemmel a combját simogattam. A kapcsolatunk a költözés óta csak jobban elmélyült. Tudtam, hogy mik azok a témák, amikről beszélhetünk. Megtanultam segíteni neki, és a lelke mélyére láttam. Szavak nélkül értettük egymást, igazán összhangba kerültünk. És azt hiszem, hogy ez számít leginkább.
- Nem tudom. Néha úgy érzem, hogy a múlt fogva tart. Két hónap telt el, de még mindig érzékenyen érint - orrával megérintette a halántékomat és óvatosan végig húzta rajta. - De azt hiszem, hogy soha nem fogom túltenni rajta magam.
- A gyász egy nagyon fájdalmas dolog, Daniele - suttogtam magam elé nézve. - Olyan szakaszokból áll, ami próbára teszi az embert. De nekem elhiheted, hogy az idő múlásával könnyebb lesz. Nem fogod elfelejteni, de könnyebb lesz.
- Ha mellettem vagy, minden sokkal könnyebb - nyomott egy puszit a halántékomra. - Szeretlek - suttogta a fülembe, én pedig vele szembe fordultam, majd az ajkamba haraptam. - Mi ez a huncut mosoly? - érdeklődött vágyakozó tekintettel. A vállamat megrántva oldalra pillantottam és felkuncogtam.
- Chloe elaludt - válaszoltam halkan.