Egy álarcos bálon találkoztam a férfival, aki megváltoztatta az életem. Titokzatos álarca alatt csillogott a tengerkék szeme. A szabályos arcéle, és a mosolyra húzódó ajka párbajra hívott. "Nem adhatom meg magam" - hajtogattam, lassú tánc közben, és...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Kezemben volt a teszt eredménye, mégsem voltam bátor ahhoz, hogy kinyissam. Izgatott lettem, hiszen egy mozdulat választott el az igazságtól. Még mindig emlékszem Chloe rémült tekintetére, amikor az orvos kezébe vette a tűt. Akkor azért imádkoztam, hogy ne ijedjen meg, hogy ne sírja el magát. Bármit megtettem volna azért, hogy elvegyem a tű okozta fájdalmát, de nem voltam rá képes. Én ragaszkodtam az apasági teszt eredményéhez, ezért az én lelkemen száradt minden. Felvontam a szemöldökömet, hiszen öt perce roskadtam a mahagóni íróasztal fölött, miközben abban reménykedtem, hogy valaki belép az ajtón és közbevág. Tudni akartam a teszt eredményét, mégis féltem. Éreztem, hogy Chloe az én kislányom, a lelkem mégis üvöltött. A szívem mélyén ott volt a kétségbeesett kérdés, hogy "mi történne, ha mégse"? Apró kérdés, mégis rengeteg dolgot magába foglal. Katherina megvan győződve arról, hogy Chloe az enyém. Magaménak éreztem, mégis féltem és belegondoltam az ellenkezőjébe. A hideg kirázott, a félelem pedig felülkerekedett rajtam. Ki kell nyitnom! Ujjammal megszakítottam a boríték szélét, hallottam a vékony lap szakadását, miközben egyre gyorsabban vert a szívem. Egy hetet vártam erre a pillanatra. Most a vége előtt, nem adhatom fel és nem félhetek a lehetetlentől. Letéptem a boríték tetejét, viszont a lábam a földbe gyökerezett, amikor valaki kopogott az ajtón. Sóhajtva lehunytam a szemem, a borítékot pedig az egyik fiókba rejtettem. - Gyere! - nem tudtam, hogy ki kopog, ezért meglepődtem, amikor Paolo lépett be az ajtón. Milliószor megmondtam neki, hogy többszőr ne merje átlépni a cég ajtaját. Elmondtam neki, hogy itt nincs keresnivalója, és nem akarom, hogy a nyugodt életem rombolója legyen. Palolo a szokásos megjelenésében csukta be az ajtót; kígyóbőr mintázatú cipője kiemelte a sötétbarna ingjét és a homokszínű vászon nadrágját. A vak is elmondja róla azt, hogy Olasz. A szememet forgattam, mérgesen dőltem hátra a széken, hiszen fontos dologban szakított félbe. Bár nem tudom, hogy lett volna elég bátorságom kinyitni a borítékot. Palolo csípőre helyezte a kezét, majd sóhajtva helyet foglalt. - Nem megmondtam, hogy ne gyere többet ide? - könyökömmel az asztalra támaszkodtam, szemöldökömet pedig felvontam. A bronz bőrű testvérem összefonta maga előtt a kezét, majd megcsóválta a fejét.
- Fontos dologról szeretnék veled beszélni! - hangja komoly volt, tekintete pedig szikrákat szórt. Ha nem ismerném, azt mondanám, hogy kamuzik. Viszont láttam rajta azt, hogy igenis komolyan beszél. - Daniele...
- Mi történt? - szemébe pillantottam. Testvérek voltunk. Tudtuk és éreztük a másikon azt, hogy baj van. Még akkor is, ha ellentétek voltunk. A vér összekötött, a szeretet pedig egymáshoz húzott. - Mondanák valamit? Lorenza...
- Lorenza haza utazott - suttogta alig hallhatóan. - Olaszországba, mert... - nézett mélyen a szemembe.
- Mert!? - felálltam, majd hátra löktem a gurulós fotelt.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
