Már jó ideje úton vagyunk az új házunk fele. A lehúzott ablakra könyökölve rájöttem, hogy Miami az egyik leggyönyörűbb város, amit valaha láttam. Tökéletes levegő, a meleg szellő és a benzin illata számomra elképesztő kombináció, amit sosem tudnék megunni. A pálmafák szépsége lenyűgöz. Szó szerint mindenhol ilyen fák vannak, és ez egy idegen országból származó személynek újdonság. A színek káprázatosak. Gyönyörű graffitikkel vannak díszítve az utcák, érdekes szövegekkel, és ez szerintem hatalmas összhangot nyújt. Bár nem a legszebb látványok közé tartozik, mégis így gondolom gyönyörűnek. Nem hiába mondják Amerikát a szabadság földjének, és azt hiszem kezdem kapizsgálni, hogy miért. A tengerparti oldalon egyszerűen érezni lehet, hogy szabad vagy. Ez Bostonban egy csöppet másképp volt. Ott nem voltak pálmafák, óceán, örök napsütés, és tikkasztó hőség. A borongós, esős idő elvette a maradék életkedvemet is, így hát sosem éreztem igazán a szabadságérzetet. De ahogyan figyeltem a hangulatosabbnál hangulatosabb épületeket és a belvárost, egy megmagyarázhatatlan izgalom lett úrrá rajtam.
Zach, a mára már apám helyett apámnak tekintett nevelőm, megállt egy csendes kis zsákutcában. Kifelé pillantottam, és aligha elállt a lélegzetem a ház szépségétől. Sőt, nem is mondanám már háznak. Inkább palota volt, vagy villa. Hatalmas hármunknak, mégis azonnal beleszerettem, és alig vártam, hogy itt éljem a mindennapjaimat. A hófehér kapu egyszer csak kinyílt, Zach pedig sebességbe téve az autót, lassan bemerészkedett. A szemeim a szokottnál is nagyobbra nyíltak, miután teljes egészében megláttam az új otthonunkat. A luxus összes definíciója ölelte körbe. Medencék, gyönyörű, hatalmas ablakok, teraszok, pálmafák. Egyszerűen csak nem hittem el, hogy ez megtörténik.
- Mit szólsz hozzá Maeve? - kérdezi anya izgatottan, kissé elfojtott hangon. - Olyan, mint egy álom!
Anya hirtelen kiszállt a kocsiból, és Zach nyakába ugrott, aki éppen az ingatlanossal váltotta az utolsókat. Anya boldog kirohanása megzavarta a beszélgetést, és boldogan csókolta meg szerelmét. Ez a kis örömpillanat mosolygásra kényszerített.
- Hát igen anya. - sóhajtottam, majd elszakítottam a tekintetemet róluk, és a házra néztem. - Ez tényleg olyan, mint egy álom.
A költöztetők néhány órával később meg is érkeztek, így nekiálltunk a meló nagyobb részének: a beköltözéshez. Sokkal fárasztóbb volt, mint legutóbb gondoltam. Mondanám, hogy szinte megszoktam, hogy sokat költözködünk, de az elmúlt tizenhét évem során ez a harmadik alkalom. Franciaországból Boston, ez négy éve történt, majd elérkeztünk a jelenhez. Vagyis, hogy Bostonból Miami-ba vándoroltunk. Tulajdonképpen nem hozattunk annyi mindent a költöztető busszal. Zach ragaszkodott, hogy az új házban friss bútorzat legyen, így csak néhány nagyobb szekrényt, és a sok apróságnak tűnő személyes dolgainkat hozattuk el, illetve a zongorámat, amit néhány éve kaptam születésnapomra. Nem voltam hajlandó megválni tőle, és szó sem lehetett arról, hogy esetleg egy újat kapjak. A zongorámnak eszmei értéke van. Rengeteg dalom rajta játszva született meg, ezért vált számomra fontossá.
- Na Maeve, megnézed az új szobádat? - kérdezte Zach, és mosolyogva átkarolta a vállamat. Kellemes, ámbár erős parfümének illata körbelengte az orromat, és teljes mértékben meg tudom érteni, hogy anyám miért szeretett bele ebbe az emberbe. Jóképű, nem mellesleg elképesztő intelligens, kedves és alázatos. Egy igazi kincs.
- Persze, hogy megnézem! - feleltem óriási izgalommal a gyomromban, hiszen egy tinédzser lány se mondana nemet egy új álomszobára.
- Emelet, balra fordulsz, és az utolsó szoba a tiéd. - intett mosolyogva Zach, hogy szaladjak nyugodtan, és mint egy kisgyerek, úgy rohantam fel az üvegből készült csigalépcsőn.
Az emelet csaknem olyan hatalmas és tágas volt, mint a földszint. Gyönyörű fehérre mázolt falak ölelték körbe a házat, ezzel téve sokkal nagyobbnak. Minden bútor a helyén volt, valószínűleg sosem voltak hozzá nyúlva. Zach teljesen készen és bebútorozva vásárolta a házat. Nézelődtem még, nyitogattam az ajtókat, miközben azon agyaltam, minek ennyi hálószoba, aztán megérkeztem az én saját hálómhoz. Már maga a beltéri ajtó túlzottan gyönyörű látványt nyújtott, ám mikor benyitottam, sokkal jobban tátva maradt a szám. Olyan szobát kaptam, amiről mindig is álmodtam. Óriási tér, bézses fehér falak, hatalmas, hercegnős franciaágy, gardóbszoba, saját fürdővel, a zongorám a szoba közepére beállítva, és nem utolsó sorban óceánra nyíló kilátás, a gigantikus erkélyemről.
Az egészet csak egyetlen dolog rontotta el. Egy hülye fa, ami belelóg a kilátásba, az ágai pedig rányúlnak az erkélyemre. Ámbár ez sem vette el a kedvemet a szobámról. Nyitva hagytam a tolós erkélyajtót, és visszamentem a szobámba. Legnagyobb meglepetésemre pedig ott állt a barátom Jasper, egy hatalmas csokor tulipánnal. Boldogságomat leplezni sem tudtam miután megláttam őt, így azonnal odafutottam, és ahogyan anya tette odalent, most én is Jasper nyakába ugrottam.
- El sem hiszem, hogy itt vagy! - suttogtam lehunyt szemekkel, és mélyen beszívtam az illatát. Hiányzott.
- Mostmár mindig itt leszek bébi. - fonta körém karjait szorosan. - Örülsz nekem?
- Persze, hogy örülök Jasper! - vigyorogtam, mint a tejbetök, miután elvettem tőle a csokor virágot. Belenéztem tengerkék szemeibe, és azonnal görcsbe rándult a hasam. - Nézd ezt a szobát! Annyira tökéletes! És az ágy! Te jó ég! Hatalmas!
- Hát, biztos kényelmesen fogunk rajta aludni. - mosolyodott el, és felém hajolt. Vigyorogva átkaroltam a nyakát, és hosszú csókot nyomott a számra.
- Én nem csak alvásra gondoltam. - kacsintottam rá egy huncut mosoly keretein belül, és beharaptam a számat. Elindultam hátrafelé, Jasper kezét markolva, aki zavartan mosolygott. Mint aki nem tuná mire készülök.
A virágot leraktam az éjjeli szekrényre, és teljesen megfeledkezve arról, hogy nyitva van a létező összes ajtó, rálöktem Jaspert az ágyra, és pillanatok alatt rámásztam. Annyira boldog voltam, hogy nem bírva magammal, nem tudtam ellenállni a vágyaimnak. Kigomboltam Jasper pólóingét, és puszilgatni kezdtem a nyakát.
- Mit művelsz Maeve? - suttogja Jasper dadogva.
- Csak megszeretgetlek kicsit! - suttogtam a fülébe, majd megharaptam a fülcimpáját, amitől sóhajtott egyet.
Jasperrel a kapcsolatunk tulajdonképpen sosem volt túlzottan...szexuálisan túlfűtve. Alapból az anyám elképesztő szigorú, és nem engedett soha semmiféle kapcsolatba fiúkkal, Jasper kivételével. Ő az egyetlen, akit befogadott, mert a családja is közel áll hozzánk, így kénytelen volt elfogadni a tényt, hogy tetszünk egymásnak. Ám mégiscsak az anyámról van szó, így szinte várható volt, hogy le fog fektetni néhány szabályt. Egy éve járunk egymással, mégsem aludhattunk együtt soha. Nehéz is lett volna, hiszen Jasper mindig is itt élt, csak akkor találkozhattunk, ha a suliban szünet volt és vendégségbe jöttek hozzánk. Na meg, Jasper az egyetem miatt is sokszor látogatott Bostonba, hiszen a Harvard jogi karára tervez jönni, és büszkén mondhatom, hogy nagy esélye van ösztöndíjjal bekerülni a gólyák közé. Szóval a kapcsolatunk nem a legmegszokottabb, szexel teli, őrült, vagy vad, hanem a konzervatív "ráérünk még" kapcsolat. De néha, mint most, nem tudok ellenállni, így kénytelen vagyok irányításba venni a dolgokat.
- Anyádék bármelyik percben bejöhetnek. Nem csuktad be az ajtót. - suttogta a plafont nézve, miközben az ujjaimmal egyre lejjebb és lejjebb cirógattam.
- Mm éppen ezért olyan izgalmas a dolog. - haraptam el egy vigyort, és ahogy megpróbáltam megcsókolni, anya hangját hallottam meg.
- Maeve, Jasper! Kész a vacsora! - anya hangja egyre és egyre közelibbnek tűnt, és mire odaért a szobám ajtajába, Jasper hirtelen lerántott magáról és gyorsan felült az ágyon.
A reakcióidőm szerencsére egész gyors, így sikeresen megigazítottam a hosszú szőke hajamat, és felgyűrődött ruhámat is kisimítottam, ám Jasper khaki színű nadrágjában duzzadó púp másról vallott. Pólója elcsúszott, szőke haja összeborzolva meredt, és az sem segített a helyzeten, hogy mindketten gyorsan vettük a levegőt.
- Mit csináltok? - kérdezi anya összeráncolt szemöldökkel, és szemeivel kifogástalanul próbált nyomokat keresni rajtunk. Jasper kellemetlenül eltakarta kezével a nadrágját, én pedig a lehető legártatlanabbul néztem anyut.
- Csak rendet teszünk. Volt néhány apróság ami nem tetszett, és Jasper megígérte, hogy segít. - válaszoltam vissza anyának egy meglepően jó füllentést, és bár valószínűleg sosem fogok tudni túljárni az eszén, úgy csinált, mintha elhitte volna.
- Indulás a konyhába. - intett mindkettőnknek, és szégyenszemre Jasper volt az, aki gyáva módon ott hagyott az anyámmal egy ilyen szituáció után. - Ezt többet nem akarom meglátni Maeve.
- Micsodát? - tettettem úgy, mintha nem történt volna semmi, és ha reálisan nézzük a dolgot, valóban nem csináltunk semmi rosszat. Könyörgöm, csak két kamasz smárol egy ágyon fényes nappal.
- Nem most jöttem le a falvédőről kislányom! - pillantott rám anya szigorúan. - Az ilyesfajta viselkedésre ráérsz még!
- Anya...tizennyolc leszek kevesebb, mint egy év múlva. Ne akard bemesélni egy tini lánynak, hogy nem szexelhet. És ne gyere azzal, hogy terhes leszek, mert képzeld el, tisztában vagyok a szexuális élet fogalmával és velejáróival! - hagytam ott a megszeppent anyámat a lépcső közepén, és bár utánam kiáltott, úgy tettem, mintha nem hallottam volna.
Elegem van már abból, hogy az anyám sosem enged semmit. Nem engedett bulizni a barátaimmal. Nem engedte, hogy Jasper nálunk aludjon. Nem enged szart se, ez pedig kiborít. Nem most kellene igazán élnem? Hajnalig kint lenni és bepiálva hülyeségeket csinálni? Szerelmesnek lenni egy olyan emberbe, akiért úgy érzem, hogy akár meg is halnék? Emlékeket gyűjteni, amikre később mosolyogva fogok visszagondolni? Ehelyett csak tanulok és tanulok. Ha pedig nem tanulok, akkor olvasok vagy zongorázom és dalt írok. A zene nyilván kikapcsol, szeretem, mert az életem része kiskorom óta, de hiányzik az extra.
- Szépen ott hagytál az Ördöggel. - súgtam Jasper fülébe, miközben leültem mellé a hatalmas étkező asztalhoz. - Legalább már nem áll...
- Maeve! Ez nem játék! Tudod milyen rohadt kellemetlen volt anyád előtt így mutatkozni? - förmedt rám Jasper, amire csak egy szemforgatás volt a reakcióm. Jasper egy nyuszi.
- Csak szórakozni akartam kicsit veled. - vontam meg a vállamat, majd nekiláttam a vacsorám elfogyasztásához.
A hétvége egész gyorsan elröppent. Kipakoltunk, berendezkedtünk, és a végén arra eszméltem fel, hogy hétfő van. Az első napom az új sulimban. Ahogy megszólalt az ébresztőm, azonnal görcsbe rándult a gyomrom a rémes első nap gondolatától. Ráadásul Jasper sem tud velem lenni, ugyanis előkészítős a Harvardon, és most hetekig megint nem fogom látni. Szóval mehetek egyedül egy rakás ismeretlen közé. A mai napon Szeptember elseje van. Az iskola házirend szabályzatában pedig az első iskolai napon nem vagyunk kötelesek egyenruhát felvenni, így a gardróbom előtt állva rápillantottam a gondosan kivasalt egyenruhámra, és izgatottan vártam a pillanatot, hogy mikor vehetem fel. Mondjuk a szoknya egy minimálisan rövidnek tűnt rajtam mikor felpróbáltam, de most még nem foglalkoztatott a dolog.
Szeretem a divatot. Mindig is érdekeltek a trendek és a designer márkák szebbnél szebb darabjai, ezáltal a vásárlás is beékelődött egy kedvenc hobbimnak. Napokig képes vagyok weboldalakat bújni, hónapokat várni egy cipőre vagy táskára, és mikor magaménak tudhatok egy tökéletes darabot, úgy érzem jó munkát végeztem. A selyemköntösömben állva nem igazán sikerült eldöntenem mit is vegyek fel a bőségzavar okozta problémától. Úgyhogy segítségül hívtam Zach taktikáját, miszerint gondolok egy, vagy két színre és máris könnyebb elindulnom egy úton. A kedvenc színeim közé tartozik a cseresznye piros, bézs, fekete és pink is. De mivel az első napomon nem akartam beállítani egy Chanel kosztümben, inkább választottam egy egyszerű, krém színű lenge pulcsit és egy farmerszoknyát. Miután felöltöztem, a fürdőszobámba vezetett az utam, hogy kezdjek valamit a fejemmel is, mert sajnos túl kipihentnek tűntem. Hosszú szőke hajamat kifésültem, és fekete masnis csattal hátra fogtam pár tincset, hogy ne lógjon a szemembe. Gyors fogmosás, és a reggeli arcápolási rutinom után elővettem a sminkes neszeszeremet, hogy elkészítsem a mindennapi lájtos sminkemet. BB krém, korrektor, púder, fényvédő, igazából mindenféle olyan, amit mi lányok előszeretettel használunk. Egy szürke szemceruzával körbe rajzoltam a kék szemeimet, kispiráloztam a pilláimat, és végül utolsó lépésként szájfényt tettem az ajkaimra. A telefonom óráját megpillantva mosolyogva vettem tudomásul, hogy bőven van időm még reggelizni, így kiválasztottam az egyik kedvenc táskámat, és a földszintre indultam. Anya sikeresen talált munkahelyet magának, egészen rövid idő alatt, ezért már nem is volt otthon. Ragaszkodott hozzá, hogy ne legyen Zach cégében, mert állítása szerint ő nem ért az értékesítéshez, hanem az emberek gyógyításához ért. Az anyám orvos. Nem is akármilyen. Mikor Franciaországban éltünk, anya elvégezte mellettem az orvosi egyetemet, amikor egészen kicsi voltam, így vált belőle mára az ország egyik leghíresebb szívsebésze. Sok időt kell töltenie a kórházban, főleg, mikor műtenie is kell, ezáltal vannak napok, mikor keveset látom, de legalább addig sem köt bele mindenembe.
- Jó reggelt hercegnő. - köszönt Zach talpig öltönybe öltözve, egy arcra puszival. - Palacsintát?
- Jó reggelt. - köszöntem vissza én is mosolyogva. - Ezt az öltönyt nem leöntötted borral? Köszönöm, kérek.
- Nos, igen, de el sem hinnéd, hogy a tisztítóban milyen csodás munkát végeznek az emberek. - nevette el magát, miközben egy nagy tál amerikai palacsintát tett le elém, mindenféle gyümölccsel díszítve, és az elmaradhatatlan kedvencemmel, a tejszínhabbal.
Zach a világ legkedvesebb embere. Tény. Nem csakhogy alázatos, és hálás, de elképesztő türelmes és pozitív kisugárzása van. Nem hiába szeretett bele anya. Az elején, mikor gyerekként megismertem őt, nem nyitottam felé túlzottan, amit rögtön észre is vett, és a világ egyik legádázabb módján próbált bizalmat szerezni felém. Egy kissé elkényeztetett az évek során, mégsem tudnám azt mondani, hogy el lennék szállva magamtól, csak azért, mert megengedhetünk magunknak olyan dolgokat, amiket esetleg mások nem. Zach mindig is próbálta belém nevelni az alázatosságot, ami szerencsére sikerült is neki. Sosem vágok fel, nem vagyok bunkó, vagy lekezelő, viszont ilyen téren kissé anyura ütöttem a nagyszájú stílusommal. Igyekszem azt az elvet vallani, miszerint a Karma úgyis visszaad mindent, ám néhány konfliktusnál én sem mindig bírom befogni a számat. Ez előbb, vagy utóbb gondot fog okozni az életben, de nem tehetek mást, ha élvezem a vitákat és szeretek kiállni magamért.
- Figyelj Maeve, mit szólnál, ha megkapnád a kocsimat egy időre? Szoknod kell a vezetést ilyen nagy városban nagy forgalommal, és az én autóm úgy érzem tökéletes lenne számodra, hogy megtapasztald milyen is a kényelem. - kezdett Zach csevegésbe, de megakadtam a "megkapnád a kocsimat" résznél.
- Mi? Komolyan? - tágultak ki a szemeim, hiszen ez még Zachtől is hatalmas dolog volt. Sokat vezettem már, és tulajdonképpen kocsim is van, de közös megegyezés alapján Bostonban hagytuk Jaspernek. - Mármint...neked nem baj?
- Tudom, hogy meg vagy lőve autó nélkül, mert Bostonban hagytuk, ezért gondoltam tetszene az ötlet. Ha sértetlenül hazahozod, meglehet, hogy választhatsz egy sajátot. - vigyorodott el Zach, mert tudta, hogy imádom az ötletet.
- Úristen, persze! Ez...ez nagyon szép gesztus tőled! - öleltem meg teljes sokkban, és már a palacsinta sem adott akkora élményt, mint a gondolat, hogy enyém lehet egy darabig Zach méregdrága autója. - Köszönöm!
- Nincs mit köszönni Maeve. A legjobbat érdemled. - nyomott egy puszit Zach a homlokomra. Az idő szűkös volt, így ideje volt elindulnom az iskolába.
Zach kocsijába beszálltam, és megvártam, amíg néhány dolgot türelmesen elmagyaráz, aztán már tényleg indulnom kellett. Nem mondom, hogy nem izgultam. Egy ilyen nagy és drága autót nem mindennap vezet az ember, és ez meg is látszott rajtam az első percekben. Viszont miután felvettem a forgalom ritmusát, és megtapasztaltam az automata váltó kényelmességét, rá kellett jönnöm, hogy nincs mitől tartanom. Időközben zenét is kapcsoltam, ami hangulatossá tette az amúgy is csodás reggelemet. Gyönyörűen sütött a Nap, a lágy szellő melengette a testemet, a mosolyom pedig levakarhatatlan volt.
Egészen addig, amíg be nem fordultam az iskola parkolójába, és meg nem láttam, hogy szó szerint egy darab szabad hely sincs. Kissé sokkolóan ért a dolog, miszerint Miami-ba előszeretettel járnak kocsival a diákok.
- Nos Maeve, ha találsz parkolóhelyet becsengetés előtt, megveheted azt a Dior táskát, amire egy hónapja vársz. - mondtam hangosan saját magamnak, csak kis ösztönzés képp.
Elkezdtem óvatosan gurulni helyet keresve, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a diákok sokkolt tekintetét. Sokan ledermedve álltak meg az út kellős közepén, és őszintén szólva, a harmadik ilyen alkalom után már cseppet sem voltam türelmes. A percek óráknak tűntek, de legnagyobb szerencsémre sikerült találnom egy helyet, ahová talán be tudom tuszkolni Zach kocsiját. Nem vesződtem a tolatgatással, így ahogy voltam, orral befelé fordultam rá az üres helyre, amit szerintem a jó Isten is nekem tartogatott, de sajnos nem úgy sült el, ahogyan azt képzeletben terveztem. Ugyanis azzal a lendülettel, hogy bevettem a kanyart, nem számítottam arra, hogy kissé szűkösen fordultam, ezáltal sikerült meghúznom a mellettem parkoló old timer Impalát. A hangból ítélve tudtam, hogy baj van, de a pánik akkor fogott el igazán, mikor megláttam, hogy a kocsim baloldai tükre letört.
- Ne, ne ne ne! - suttogtam olyannyira pánikban, hogyha nem ettem volna reggel palacsintát, biztos, hogy elájultam volna. - Ez nem történhet meg. Komolyan mondom!
Kiszálltam, és a szám elé kaptam a kezemet, mikor megláttam a másik kocsit. Bár talán csak a helyzet komolysága miatt láttam ilyen rémisztően nagynak a karcolást, igazából nem volt akkora gond. A tükör inkább. Igazából addig nem is tudtam mitévő legyek, amíg egy barna, göndör hajú lány oda nem sétált hozzám.
- Uff, hát ennek nem fog örülni. - grimaszolt a lány, és enyhén lazára vette a figurát.
- A tiéd a kocsi? - kérdeztem remegő hanggal. - Mert ha igen akkor....
- Nem, nem az enyém. De ha tudnád hány exe készült már erre! - röhögött fel, és nem értettem miért kezeli ilyen lazán a helyzetet. - Te is az exe vagy? Uh várj, nem is! Új lány vagy!
- Öhm, Maeve vagyok. - mutatkoztam be iszonyú kelletlenül. - Kié a kocsi?
- Örülök, én S...- kezdte mondani a lány a nevét, de valaki megelőzte, és végül nem a lány szájából hallottam a saját nevét.
- Sadie Miller, már megint bent hagytad az eszedet a kocsimban? - hallottam meg egy mélyebb fiú hangot magam mögött, és a "kocsimban" szó után azonnal görcsbe rándult a gyomrom, mert tudtam, hogy egy srác kocsiját csesztem szét, ráadásul egy beszólogatós srácét.
Amint megfordultam a kellemetlenségtől eltorzult arccal, megláttam az autó tulajdonosát. Nos, ha ez nem lett volna elég, a gyomrom duplán görcsbe rándult a srác kinézete miatt. Fekete Greenday pólót viselt egy arany medálos nyaklánccal. Fekete farmere térdnél szaggatott volt, és lábain fekete-fehér Nike cipő virított. Bal kezén néhány összefüggéstelen tetoválás, gyűrűk az ujjain, és a zölden világító smaragd szemei, amikkel azonnal a lelkem mélyére hatolt. Ébenfekete haja kócosan meredt szanaszét, dús, meggyvörös száján lekonyuló vigyor, miután a Sadie-nek nevezett lány elállt a kocsi elől.
- Annyira sajnálom! Én...nem figyeltem, és már késő volt, és azt hittem sikerül betolatnom, és...- kezdtem hadarni a bűnbocsánatomat, sikertelenül, ugyanis láttam a fiú arcán, hogy bármelyik pillanatban képes robbanni. - Mondd meg az összeget, és azonnal kifizetem!
A fiú végre szándékozott rámnézni. Összeszűkült szemekkel vizslatta a helyzet súlyosságát, állkapcsát kattogtatta, és miközben felváltva nézett rám, meg a kocsimra, hirtelen erőltetetten elröhögte magát, és rágyújtott egy szál cigarettára.
- Látod Sadie? Ezért mondtam mindig is, hogy nők kezébe jogosítványt adni csak is hiba lehet. - fordult a göndör lány felé, aki a szemét forgatta. A beszólására felfutott a szemöldököm az egekig, és éreztem magamban a dühöt. - Főleg a szőkék kezébe.
- Bocs, de mi van? - embereltem meg magamat, és egy pillanat alatt megemeltem a hangomat? - Szerinted direkt volt?
- Ha direkt volt, ha nem, megtörtént. - válaszolt a srác flegmán és lekezelően, amit egyszerűen képtelen voltam hagyni. Ennyit az első benyomásról.
- Bocsánatot kértem. Felajánlottam, hogy kifizetem a kárt amit okoztam. - megfeledkezve magamról, teljesen átmentem az ő stílusába. Akármennyire is volt nálam egy fejjel magasabb, egy lépésnyit előre léptem, és közel hajoltam az aurájába. - Pontosan mi is a bajod?
- Uff...- röhögött fel Sadie a háttérből, és a szemem sarkából véltem felfedezni, hogy egyre többen állnak körénk.
A fiú néhány másodpercig még farkasszemezett velem a sötétre váltott szemeivel, aztán elvigyorodva elkapta a tekintetét.
- Ha már egy ilyen járgányt vezetsz babám, tanulj meg vele parkolni. Nem nehéz. Csak fogod a kormányt, és nem balfasz módon tekered el. - oltott le egy pillanat alatt olyannyira, hogy az egész parkoló röhögését hallottam magam körül.
- Képzeld csak, tudok vezetni. Veled ellentétben én fix nem két helyet foglalnék el, így ahogy elnézem, neked is lenne mit tanulni a parkolásról Billie Joe. - vágtam vissza a legjobb tudásom szerint reflexből.
- Egy kicsit nagy a szád ahhoz képest, hogy háromrugóval jössz nekem, és apuci Porschéjával a hátad mögött menőzöl. - fonta keresztbe a karjait maga előtt szemtelenül, a megítélését pedig nem vettem zokon.
-Na idefigyelj te agyoniskolázott barom! - emeltem rá a hangomat, és a maradék távolságot is megszüntettem köztünk azzal, hogy a mellkasára böktem az ujjammal. Szemeim fenyegetően összeszűkülve néztek az ő zöldjeibe, és hirtelen nyomát sem láttam a dühnek. Inkább, mint aki már csak jól szórakozik. - Ha azt gondolod, hogy megítélhetsz a külsőm és a kocsim alapján, csak hajrá. Nem ez lenne az első alkalom. De elárulom, hogy az apucis szöveg kissé elavult és óvodás kifejezés, inkább használd az elkényeztetett jelzőt, mert egy olyan sejtésem van, hogy ez lenne a második dolog, amit rám aggatnál. Én kedves voltam az elején, és korrekt módon kezeltem a helyzetet, ami rólad nem mondható el. De tudod mit? - vettem ki a táskámból a pénztárcámat, amit idegesen, feszegetve nyitottam ki, és előkaptam belőle nagyjából háromezer dollárnak megfelelő összeget, amit idegesen a mellkasának vágtam. - Barátságosabban terveztem odaadni, de úgy látom az agyi kapacitásod nem fogadja be ezt a szót, úgyhogy ezt biztos megérted: nesze!
- Hűha, Miss Dior, nehogy megártson a szépségednek ez a túlzott önbizalom! - röhögött fel az ismeretlen fiú, és kifújta rám az utolsó füstöt a cigijéből.
- Rohadék! - vigyorogtam vissza a képébe, majd sarkon fordultam, és elindultam a bejárat felé. És mintha csak elfelejtettem volna valamit, visszafordultam, és egyenesen a fiú szemébe nézve bemutattam neki.
- Ace North! Alaposan le lettél oltva hallod! - vihogott mellette Sadie, de én csak a srác nevére figyeltem.
Ace North. A világ legnagyobb seggfeje, akivel valaha találkoztam.