Hali! Ne haragudjatok, hogy ideiglenesen letöröltem ezt a történetet. Volt egy időszak, amikor úgy éreztem képtelen vagyok folytatni, vagy egyáltalán bármit is írni, ezért hülyeségből letöröltem. Inkább dühből, ez őszintébb. Azóta rájöttem, hogy sokan szeretitek, és várjátok a folytatást. Szeretnék részeket hozni, és illő módon befejezést adni majd a történetnek. Szóval kellemes olvasást kívánok a maradék részekhez!♥️
_________
A régi ókori, a görög de még a latin mesékben is jelen volt a romantika, a szerelem és a hatalom vágy. Mindnél láttuk, hogy a fájdalom jelen van. Hol jobban, hol pedig kevésbé. A saját bőrömön tanultam meg, hogy a szerelem erős. Szeretni annyit jelent, mint feladni mindent, és ennek az érzésnek szentelni az egész életet. Most, hogy magam mögött hagytam egy történetet, rájöttem pár dologra. Ha szeretünk, kockáztatunk. Ha merünk szeretni, a mélybe zuhanhatunk. Kockázatok, félelmek, szenvedélyek. Az ember akkor teszi ki magát a legnagyobb fájdalomnak, amikor enged a szerelem kopogásának.
- Menj előre! Ez a te estéd! - Paolo megveregette a vállamat, bár nem volt erőm belépni. Az álarcos bál javában zajlott, én pedig elkéstem. A terem bejáratánál ácsorogva elkapott egy furcsa érzés. Minden ezen a helyszínen kezdődött. Álarcban és sötét öltönyben állva megérintettem a díszes falat, kezemmel végig simítottam a felületét. Minden ezen a helyen kezdődött. Éreztem az ereimben, a szívemben az izgatottságot. Furcsa lámpa láz kerülgetett, a tenyerem izzadt. Ó, uram! Itt ismertem meg a szerelmet! Itt ismertem meg a nőt, aki az egész életem megváltoztatta. Mi ez, ha nem isteni ajándék? Most évekkel később ott állhatok, ahol az életem valójában elkezdődött.
- Furcsa újra itt állni. Egyszerre tesz boldoggá és elképesztően szomorúvá is - az emlékek gyorsan száguldoztak és pofonként csattantak az arcomon. Furcsa volt. - Tudod, hogy mi történt itt? - egyik kezemet zsebre csúsztattam, majd a fivérem szemébe pillantottam, akinek arcát bordó álarc takarta. Paolo igazából nem akart eljönni. Én pedig nem akartam egyedül érkezni. Végülis jól tette, hogy elkísért engem. Igazán kitett ma magáért. Elegáns volt, jóképű és titokzatos. Ezért előnyös, amikor az ember álarcot visel; senki nem ismeri fel. - Itt ismertem meg őt! - fordultam a táncoló emberek felé. A zene halkan szólt, a férfiak táncra hívták a hölgyeket, akik gyönyörű, csillogó ruhákban elfogadták. Elképesztő volt a hangulat, de minden más volt. - Itt ismertem meg a nőt, aki elrabolta az egész életem - gyomorgörccsel beléptem a hatalmas boltíves ajtón. Rengetegen táncoltak, ezért könnyen elvesztem az emberek között. Nem tudtam, hogy mit keresek. Terv és célok nélkül érkeztem. Elindultam a pult irányába. Minden úgy történt, mint azon az estén. Helyet foglaltam a kivilágított alkoholos üvegekkel szemben, a keskeny tükörben a saját tükörképem nézett vissza rám. Nem láttam mást, csak egy szerelmes, összetört férfit. Bevallottam magamnak, hogy az voltam. Reménytelenül ültem, egy pohár Martinit kértem magamnak. Miután kiadták, szemezgettem az arany színű folyadékban összekoccanó jégkockákkal. Aprót kortyoltam az italból, kicsit magamhoz térített, de a helyzet nem volt jobb. Magam sem tudom, hogy miért jöttem ide. Menekülni akartam a fájdalmak elől, de közben észre sem vettem, hogy ez egy zsákutca. Oldalra pillantottam, mintha isten azt súgta volna, hogy tegyem meg. Emlékszem, hogy ujjaimmal a hideg pohár felületét simítottam, amikor jobbra fordítottam a fejem. Lélegzetem is elállt, amikor megpillantottam őt. Nagyot nyeltem, azt hittem, hogy csak a képzeletem játszik velem. Ez nem képzelet volt, ez a gyönyörű valóság. Katherine ugyan azt a ruhát viselte, mint a megismerkedésünk estéjén. Ugyan az az álarc takarta az arcát, ezért ezer nő közül is felismerném őt. Éjfekete haja nagy hullámokban omlott a vállára. Nagyot pislogtam, óvatosan figyeltem őt. Telt melle kibuggyant a ruha alól, a csapos pedig azt figyelte. Emlékszem, hogy ugyan ezen a helyen, ugyan ennél a pultnál szólítottam le. Mit is mondtam neki?
Összehúztam a szemem, hallgattam a halk zenét, és engedtem, hogy a gyönyörű emlékek magukkal sodorjanak. Kicsiket pislogtam, az emlékek mardosták a szívemet. - Egy Martinit, ha kérhetem - Katherine halk hangja zökkentett ki a bambulásból, ezért előre pillantottam. A kicsi tükörben csak őt figyeltem. Az emberek mögöttünk táncoltak, kecses mozdulatokkal sétáltak és partner cseréltek. Emlékszem, hogy voltam annyira vakmerő, hogy felkértem egy táncra. Életem legszebb tánca volt. Egy felejthetetlen tánc, amely elbűvölő estével ért véget. A poharat az ajkamhoz emeltem, de a kezem megállt félúton. Katherine a tükörbe pillantott, a tekintetünk pedig találkozott. Láttam, hogy szeme elkerekedik, hogy szemöldökét ráncolja, majd felém fordul. Nem volt bátorságom ugyan ezt tenni. Lehúztam a maradék italt, majd felálltam. Most már van elég bátorságom!
Kezemmel a sötétbarna pult felületét simítottam, ahogy felé sétáltam. Szemem rabul ejtette az övét, minden figyelmét nekem szentelte. Gyönyörű volt, én pedig ostoba. A hibáimat jóvá akartam tenni, csak nem tudtam, hogy kezdjek hozzá. Mikor megálltam mellette, enyhén oldalra biccentettem a fejem. - Istenem! Ez nem lehet igaz... - kezét a szája elé tette, majd alaposan végig nézett rajtam. Hetek, hónapok teltek el, de a szépsége még mindig páratlan volt. Túl sok mindent rontottam el. És túl sok mindent kell bepótolnom.
Leléptem.
Magára hagytam.
Magára hagytam a lányunkkal.
Helyre kell hoznom! Az egész életem helyre kell hoznom!
- Szép estét, Katherine - alkaromat a pultra fektettem és csillogó szemekkel figyeltem őt. Ragyogó tekintetébe könnyek szöktek. Tudtam, hogy megbántottam. De most már itt vagyok. Mellette vagyok, és nem terveztem távozni. - Megkérdezhetem, hogy egyedül vagy ma este? - tudtam, hogy felzaklattam és összezavartam. Tekintete mindent elárult: haragtartást, fájdalmat és szerelmet.
- Mégis, hogy képzeled?! - szinte lassított felvételben láttam, hogy megfogja a poharát, a tartalmát pedig az arcomra önti. Mikor a csípős alkohol szaga elért az orromig, kicsit megszédültem. Nem volt kellemes. De megérdemeltem. Az emberek minket néztek, sokat megálltak és figyelemmel kísérték a jelenetet. Kezemmel letöröltem a Martinit, majd közelebb léptem hozzá. Megalázott? Pontosan! De engem ez sem tartott vissza! Újra az enyém lesz! - Mit keresel itt Londonban?!
- Eljöttem, hogy visszaszerezzelek - komoly és őszinte szavak jöttek ki a számon, a probléma csak az volt, hogy egy szavamat sem hitte el. Katherine könnyes szemmel megfordult, és a márvány lépcső felé igyekezett. Ruhája szélét megfogta, de közben valaki táncra fogta. Kezét megfogták, ő pedig pörgött a tengelye körül. A történelem megismétli önmagát! Tudtam, hogy mikor kell közbe lépnem. Mikor elengedték Katherine kezét, hirtelen mellé léptem. Birtokló vággyal karoltam át a derekát, majd léptem vele oldalra. A lágy zene kicsit enyhített a feszült hangulaton, de ő akkor sem engedte magát.
- Hónapokra tűntél el! Engedj el, különben biztonsági őrt fogok hívni! Nem szórakozhatsz az életemmel és a szívemmel - a szavak dőltek belőle, én pedig hallgattam. Természetesen igaza volt. Minden szavát megértettem, de nem tehettem róla. Szégyelltem magam. Utáltam magam. Gazember voltam. De szerelmes. És gyászoltam. Ez a kettő pedig szar párosítás.
- El kellett mennem, bébi - ajkamat a halántékához nyomtam, testét közelebb húztam, hogy velem együtt táncoljon. Katherine sírt a karjaimban, ujjaival az öltönyömbe markolt. - Tudom, hogy megbántottalak, de őszintén mondom, hogy nem volt más választásom. Haza kellett utaznom - kijelentésemre újra szabadulni próbált, de én nem engedtem el. Soha többet nem engedem el. Szeretem ezt a nőt. Az egész életemet neki akarom szentelni. Katherine a fejét rázta, nem akart hinni nekem. Az illata megőrjített. Rég éreztem. Az egész testét rég éreztem.
- Itt hagytál engem és a lányunkat! Mégis mi a franc volt annyira fontos, hogy elhagyj minket?! - tánc közben ököllel a mellkasomra csapott, megérdemeltem. Szikrázó, kisírt szemekkel nézett rám, ezt is megérdemeltem. A szerelmét és a figyelmét már nem, de akkor is akartam őt. Lehorgasztottam a fejem. Ha elmondanám neki, nem bírnám ki sírás nélkül. Össze voltam törve. Nem akartam a törött darabkákra csak jobban rá taposni. Megfordítottam a tengelye körül, ő pedig a válaszomra várt. - Daniele, ha nem mondasz valamit, elmegyek és soha többé nem látsz minket! - hirtelen megállt. Itt már tudtam, hogy választanom kell. Elmondom neki az igazat, vagy vigyázok a lelkem sebeire. Néha beszélnünk kell arról, ami a legjobban fáj. El kell mondani a sérelmeinket, hogy mások is megértsenek. Néha ez az egyetlen út az egymásra találásra. Nehezen fújtam ki magam, lehorgasztottam a fejem, majd a szemébe pillantottam.
- Meghalt az anyám. Ez miatt utaztam haza Olaszországba - Katherine szeme elkerekedett, ajkàt pedig résnyire nyitva hagyta. Lehunytam a szemem, mélyen kifújtam magam. Ez nehezebb mint hittem. A mellkasom szorult, éreztem, hogy egyre nagyobb rajta a teher. - Az nap este a húgom öngyilkos lett, fejbe lőtte magát. A szemem láttára zuhant ki az ablakon, én pedig nem értem utol. Elvesztettem két embert, két családtagot - Katherine az ajka elé tette a kezét, szeme pedig vörös lett. - Hívni akartalak, de nem tudtalak. A gyásznak egy olyan oldalát ismertem meg, amivel eddig nem találkoztam. Szellemként léteztem. Nem ettem, nem aludtam és teljesen belebolondultam - megfogtam a kezét, ő pedig közelebb lépett. A tarkóm felé nyúlt, kikötötte az álarcomat. Mikor levette, megcsóválta a fejét, és letörölte a könnyeimet. - Nem akartam elmenni, nem akartalak titeket itt hagyni. Bánt, hiszen mindennap hiányoztatok. De egyszerűen nem tudtam...nem tudtam tovább lépni. Képtelen voltam bárkivel is beszélni, vagy emberi kapcsolatot létrehozni. Csak én, az alkohol és a kanapé. Erre volt szükségem, ezt akartam, bébi.
Katherine hosszú perceken keresztül csak nézett engem. Nem mondott semmit, a tánc pedig tartott. A zene halkan szólt, az emberek egymással táncoltak. A táncparkett szélén ácsorogva tehetetlenül széttártam a kezem. Ő oldalra biccentette a fejét, szemét pedig letörölte. - Mindennap minden percében hiányoztatok. De képtelen voltam tovább lépni és haza jönni Londonba...
- Szörnyű ezt megtudni - szipogott, könnyes szemmel a plafon felé pillantott. - Nem tudom, hogy mit mondjak, én...úristen... - hasára helyezte a kezét, majd a torkát köszörülte. - Nagyon szeretlek, Daniele! - pillantott a szemembe nézve. Hatalmas kő esett le a szívemről, de ez nem jelentette azt, hogy mindent megbeszéltünk. Miközben magamhoz öleltem, a karjaimban tartottam és arra vágytam, hogy ez a perc soha ne érjen véget. Katherine a mellkasomat simogatta, én pedig a hajával játszottam. Minden percet, minden pillanatot és érintést elraktároztam. Mert megtanultam, hogy ez s legfontosabb.
Az érintés.
A mosolygás.
A közös pillanatok.
És a szerelem.
- Szeretnétek megismerni Olaszországot? - miközben a karjaimban táncolt, meglepve pillantott fel rám. Nem számított ilyen jellegű kérdésre, ezért torkomat köszörülve folytattam. - Lesz pár dolgom a birtokkal kapcsolatban. Nem szeretném eladni, ezért teljesen az én nevemre kerül. Mit gondolsz, tetszene neked és Chloenak?
Katherine sírás közben bólogatott, majd így válaszolt: - Csak akkor, ha te is velünk leszel.
- Nem kell aggódnod! Nem megyek soha - ujjaim köré tekertem a haját, majd puszit nyomtam a fejére. - Megtisztelsz a következő tánccal? - kinyújtottam a kezem, és engedtem, hogy forogjon egyet. Katherine szeme könnyes volt, de az arcán gyönyörű mosoly díszelgett.
- Csak úgy mint azon az estén? - kérdezte és huncut vigyorra húzta az ajkát. Magamhoz húztam, a füléhez hajoltam és suttogva megcsóváltam a fejem.
- Eszméletlenül szerelmes vagyok beléd, Katherine!