Kétségbeesve figyeltem, hogy a repülő a felszállópályára gurul. Az ablak mellett ráláttam az óriási szárny felületétre, és láttam London nemzetközi repülőterét. Mikor vissza jöttem, megfogadtam, hogy nem repülök többet haza. Most Paolo mellett ülve, minden összedőlt körülöttem. A kétségbeesett pakolás eredménye az volt, hogy nem tudtam elbúcsúzni tőle, a nőtől aki elrabolta a szívemet. Nem gondoltam volna, hogy egy váratlan hír újra lerombolja az itt töltött életemet. Pontosan úgy éreztem magam, mint akkor, amikor az apámat temettük: tudtam, hogy Olaszországban csak a bánat, csak a magány fog várni. Tenni akartam ellene. Menekülni és a lányomhoz futni, de ezelől nem futhatok el. Megtehetném, de akkor nem tudnék újra tükörbe pillantani. Utáltam magam, mert nem szóltam annak a két embernek, akit a világon a legjobban szeretek. És most Olaszország felé tartva jöttem rá arra, hogy ezt a hibát talán soha nem bocsátják meg nekem. Összehúzott szemekkel támasztottam fejemet a falnak, figyeltem ahogy a gép emelkedik. London, az épületek és a tavak is egyre csak távolodtak. Távolba tartottam, de tudtam, hogy vissza jövök.
Napok kérdése és haza fogok térni!
- Mesélj el mindent! - fájdalomcsillapító lecsúszott a torkomon, ezért fáradtan lehunytam a szemem. Paolo mellettem ült, de egy percre sem volt nyugodt. Másodpercenként az ablak felé pillantott, ajka szélét rágcsálta és a kabala gyújtójával szórakozott. Mindenki tudja, hogy nem igazi öngyújtó, de örülnék ha a stewardess nem venné észre. - Tedd már el azt a szart - sziszegtem, mire mélyen sóhajtott és zsebre vágta a fém kütyüt. - Mondanál valamit? - felé fordultam, de ő csak bámult maga elé. - Testvérem....
- Képtelen vagyok felfogni - repülőn sokan ültek, ezért csendben suttogott. Még mindig nem értettem mindent. Tudtam, hogy otthon baj történt. Viszont a testvérem viselkedése egyre jobban aggasztott. Utoljára az apánk halála napján viselkedett így. Tömény gombóc keletkezett a torkomban. A szívem hevesebben vert és éreztem; otthon nagy baj van.
- Lorenza mikor utazott haza?
- Tegnap este - suttogta maga elé. Pupillája kitágult, karját pedig a szék karfáján pihentette. A repülőgépen néma csend volt, a suttogása ezért hangosnak tűnt. Figyelmét elterelte azzal, hogy pezsgőt rendelt. Palolo nagyon maga alatt volt, ezért bólintva elfogadtam az érkező poharakat. A csinos stewardess félig töltötte a keskeny poharat, majd illedelmesen magunkra hagyott minket. Vártam. Vártam arra, hogy Palolo észhez térjen és meséljen. Felkészültem arra, hogy fájdalmas lesz. Fájdalmas lesz hallani amit mondani fog, de felkészültem.
Csak azt hittem, hogy mindenre....kivéve egyetlen egyet.
- A kurva életbe! Miért nem veszed fel a telefont?! - késő este a konyhapultra dobtam a telefonomat, miközben reménykedtem abban, hogy ez csak egy rossz vicc. Ma tudtam meg, hogy Daniele elutazott. Szinte biztos voltam abban, hogy Olaszország az uticél, az okát viszont nem tudtam. Késő este a konyhapult fölött görnyedve vártam és reménykedtem abban, hogy felhív. Pislogás nélkül néztem a sötét képernyőt, talán az alkohol is megszédített. Féltem, hiszen éreztem, hogy szenvedni fogok. Daniele eltűnt és semmit nem hagyott maga mögött. Mi történt? Miért ment el? Miért nem telefonál? - A kibaszott kurva életbe! Szemét állat! - telefonomat a falnak dobtam, a készülék pedig összetört. Kezem lecsúszott a pult széléről, majd a kanapé szélére ültem. Előre hajoltam, és letöröltem a könnyeimet. Sírás közben alig hallható lábdobogást észleltem, ezért próbáltam összeszedni magam. Chloe leült mellém, de nem volt egyedül. Danieletől kapott plüssmacit szorongatta, viszont szemeit kisírta. Megszakadt a szívem. Anyaként kötelességem a legjobbat adni neki, viszont ebben a helyzetben tehetetlen voltam. Nem mertem kimondani, nem akartam bevallani, de azt hiszem, hogy...elhagyott minket. Chloe hozzám bujt, a macit pedig a földre dobta. Az ölembe hajtotta fejét, a szívem pedig megszakadt. - Ne sírj kicsikém - suttogva simogattam a haját, és próbáltam megnyugtatni. Később foglalkozok a saját fájdalmammal. Itt volt a lányom, aki megtapasztalja azt, amit egyik szülő se kíván a gyerekének. - Én itt vagyok neked!
- Daniele elhagyott minket, anya? - felült, majd a szemembe nézett. Kristály kék tekintete a könnyektől úszott. Lebiggyesztettem a számat, hiszen a sírás kerülgetett. Hazudjak? Vagy ne hazudjak? Chloe okos és tudja, hogy mikor van baj. Most nem csak baj volt, hanem fájt. Neki, és nekem is.
- Chloe, én... - eltakartam a szemem, hogy a lányom ne lássa rajtam azt, hogy sírok. Megráztam a fejem, hátra túrtam a fekete hajamat, majd így szóltam. - Kiderítem, hogy mi történt. Ne gondolj semmi rosszra, kicsikém - erőltettem magamra egy mosolyt. Életem egyik legszomorúbb pillanatában nehéz volt mosolyogni. Küzdöttem a könnyek ellen, hiszen a férfi, akibe beleszerettem, elhagyott. Szó nélkül eltűnt. Mintha nem is létezett volna. Olyan volt ez az egész, mint egy jól megjátszott színdarab.
- Mond el az igazat, anyu - szipogott. - Daniele elhagyott minket? - maciját nézte, de már nem olyan pillantásokkal ajándékozta meg. Sokan azt mondják, hogy a felnőttek könnyebben túlteszik magukat a sérelmeken. Viszont a gyerekek helyzete ennél sokkal nehezebb. Ha egy gyerek is, az felér százszoros fájdalommal.
- Én most nem szeretnék erről beszélni életem. Minden bizonnyal sürgősen el kellett utaznia - hazudtam könnyes szemmel. - De ugyanúgy szeret minket!
- Ha szeret akkor miért nem telefonál!? - kiabálta, majd félre rúgta a macit és felfutott a lépcsőn.
- Édes istenem... - sóhajtottam a tenyerembe. - Adj erőt ehhez az egészhez - motyogtam magam elé.
A repülő este tíz órakor landolt Olaszország nemzetközi repülőterén. Ismertük a járást, ezért rutinosan vettük magunkhoz a bőröndöket. Próbáltam felvenni Paolo tempóját, de az emberek között nehéz volt követni őt. Olaszország a tömegről és a türelmetlen emberekről volt híres. És ez volt az ország, ahova születtem. A hatalmas repülőtér előtt sokan várakoztak, az emberek kígyózó sorban állva várták a taxikat, amik egymás után érkeztek. Tanácstalanul pillantottam testvéremre, aki kifújta ajkai közül a tömény füstöt. - Erre! Gyere! - ingemnél fogva megragadott, majd egy fekete autó felé húzott. - Megkértem a bírtok gondozóját, hogy jöjjön ki elénk - felnyitotta az autó tetejét, majd bedobta a táskáját. - Igyekezz - vállamra ütött, utána előre sétált és beült a kormány mögé. Jelen pillanatban nem számított, hogy én kaptam a legszarbab helyet. Beültem Paolo mögé, viszont amikor megtettem, a birtokon dolgozó srác felém pillantott.
- Üdv, senor! Emlékszik még rám? - padlógázt nyomott, majd a tömegben megindult előre. A szemöldökömet ráncoltam, hiszen sok alkalmazott megfordult a birtok területén. Elég volt arra figyelnem, hogy Paolot szétvetette az ideg, hogy a tömeg miatt nem haladtunk, ezért nem volt kapacitásom válaszolni neki. - Mindegy! A nevem Rajmund! Biztos, hogy nem emlékszik rám, ezért elmondom, hogy két éve gondozom a birtokot!
- Nem érdekel! Inkább vezess és vigyél haza - figyelmeztetésemre összekapta magát, majd fekete szemével az utat fürkészte. Én nem éreztem a helyzet súlyosságát, csak akkor, amikor haza értünk. Alapjáraton féltem és nem tudtam, hogy mi történt, viszont a kapun átlépve, életem legnagyobb félelmével néztem szembe.
Békés macskakő vezetett a sárga házig, amit magas tuják és olajfák vettek körbe. A kicsi dombra emelt családi ház ajtaja tárva nyitva volt, az úton pedig mentő állt. Nem tudtam, hogy mi történt, csak utólag tudtam meg a helyzet súlyosságát. Minden kibaszottúl gyorsan történt. Időm sem volt felfogni a dolgokat. Minden úgy történt, ahogy a filmekben szokott: Paolo kiugrott az autóból, majd futva megindult a nyitott bejárati ajtó felé. Követtem őt. A lábam remegett, a szívem hevesen vert, és nagyon rossz előérzetem volt. - Palolo! Testvérem! - ettől a perctől kezdve minden lassított felvételben történt. Láttam ahogy befut az ajtón, ezért követtem őt, de nem jutottam sokáig. Szinte hátra estem, amikor megpillantottam egy tolóágyat, rajta pedig fekete zsákot. Szemem kikerekedett, lábam a földbe gyökerezett. Alig láttam, azt hittem, hogy álmodok.
- Mi történt!? - Palolo össze vissza futott. Próbált a mentősökkel beszélni, de ők csak az ággyal foglalkoztam. Szemem előtt tolták az ágyat, amin feküdt valaki.
- Nem... - suttogtam magam elé. - Nem...ezt nem bírnám ki! - félre löktem a testvéremet. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, reménykedve abban, hogy nem az történt, amire gondoltam. Reszketve nyitottam be az ajtón, belöktem magam előtt, majd anyám üres ágyával találtam szembe magam. - Nem... anya! - üvöltöttem. Az anyám teste pihent a zsák alatt. Az édesanyám teste...- Paolo! - hátra léptem, nem tudtam, hogy mit csinálok. A családom összeomlott, az anyám elhunyt. Ha nem szedem össze magam, akkor végleg megbolondulok. Testvérem után kerestem, viszont a legnagyobb pofon csak ekkor ért engem: az ablak felé pillantottam. Az üveg tárva nyitva volt, Lorenza pedig a párkányon állt. Az égbolt sötét volt, a csillagok ezen az estén világítottak a legszebben. Kezemet feltettem, lassú és megfontolt lépésekkel haladtam előre. Nem akartam elhinni amit láttam, de tudtam, hogy ez már nem játék. - Lorenza? - suttogtam alig hallhatóan. A húgom sírt, és egy fegyvert tartott a halántékához. Össze volt törve, keze remegett és sírt. - Lorenza, mit csinálsz? - suttogtam. - Édesem?
- Tegnap este még életben volt! - kiabálta remegő hangon. - Tegnap este még a kezemet fogta és beszélgettünk! Most pedig meghalt! Képtelen vagyok felfogni, hogy az anyukám nincs többé! - üvöltve húzta fel a ravaszt, és éreztem, hogy ha valamit elrontok, a húgom öngyilkos lesz. - Ma reggel arra keltem fel, hogy nem nyitotta ki a szemét! A teste pedig hideg volt! És...és azon gondolkoztam, hogy...hogy enyhíthetnék a fájdalmon. Aztán arra gondoltam, hogy ha megölöm magam, akkor nem fog többé fájni! - bekattant. A húgom ezen az estén teljesen bekattant. Szemével a plafon felé pillantott, ajkát sírásra görbítette. - Mert az a baj, hogy nagyon fáj! Képtelen vagyok felfogni, hogy anya nincs többé! És...és az igazság az, hogy ha utána megyek akkor... - szinte lassított felvételben láttam, hogy ravaszra helyezi az ujját, szemét pedig lehunyja. - Nagyon sajnálom!
- Lorenza! - üvöltöttem, majd megindultam felé, a fegyver pedig hangos puffanással elsült.