Megállás nélkül zuhantam bele a szerelembe. A zuhanást csak fokozta a Daniele iránt érzett megállíthatatlan vágyam és szexuális vonzódás. Egy olyan harmóniát és vágyat éreztem iránta, amilyet eddig még nem tapasztaltam. Voltam már szerelmes, voltak fellángolások, de Daniele Morgan teljesen más érzéseket váltott ki belőlem. A hangja a kedvenc dalom lett. A tekintete a kedvenc jelenségem, ami harmóniával tölt meg. Az illata miatt úgy érzem, hogy biztonságban vagyok. Az egész férfi nem csak nélkülözhetetlen, de kifejezetten fontossá vált számomra. A közelségéből táplálkoztam és vártam a következő pillanatot, hogy láthassam. Szerelem ez? Talán ahhoz tudnám hasonlítani. Izgulok amikor rá gondolok? A gyomromból millió pillangó szeretne kiszabadulni, amikor rá gondolok. Legyengített és törékennyé tett? Talán ez is igaz. De úgy érzem, hogy érte megéri feladni mindent, amit eddig felépítettem. Mert Daniele Morgan olyan hirtelen férkőzött a szívembe, hogy onnan már nem tudtam kiszakítani.
Május első napja kifejezetten izgalommal indult, hiszen eldöntöttem, hogy a lányomat is beavatom a részletekbe. Daniele és én egy hete alkotunk egy párt, de úgy éreztem, hogy muszáj elmondanom a lányomnak, hogy az édesanyja...szerelmes lett. Chloe időben elfoglalta helyét a kerek asztalnál, ezért miközben elé tettem a gabonapelyhes tálat, a szemébe néztem. Ő csak mosolyogva kezébe vette a műanyag kanalat, majd jó nagy adag csokis golyót szórt a világoskék kerámia tálba. Én addig kávés csészével a kezemben leültem vele szembe, és figyeltem, ahogy rágcsál.
- Miért nézel így rám? - íveld szemöldökét ráncolta, vékony ajkát pedig összepréselte. Végtelen, és mély kék szemével kíváncsian fürkészte az arcomat.
- Szeretnék beszélni veled valamiről - ujjaimat a csésze köré fontam, közben a dísz gyűrűimet piszkáltam. Az ezüst színű ékszerek megcsillantak az ujjaimon, miközben ajkamhoz emeltem a poharat. Mielőtt folytathattam volna, Chloe maga alá húzta az egyik lábát, majd felsóhajtott.
- Azt szeretnéd mondani, hogy szerelmes vagy anyu? - nagy szemekkel engem nézett, ezért annyira meglepődtem, hogy kortyolni is elfelejtettem. - Hogy honnan tudom? - olvasott a gondolataimban. - Reggelente a megszokottnál többet állsz a tükör előtt. Háromszor öltözöl át, mire megtalálod a tökéletes ruhát. Mindig ugyanazt a parfümöt használod és minden reggel megkérdezed tőlem, hogy milyen a feneked a ruhában.... - felvont szemöldökkel megtámasztotta állát a kezén, majd füle mögé tűrte az egyik sötét hajtincsét. - Arról pedig ne is beszéljünk, hogy te nem is szoktál szájfényt használni... - vigyorgott.
- És...ezekből rájöttél arra, hogy tetszik nekem valaki? - túrtam hátra a hajam. - Nagyon okos vagy, te lány - nevettem zavartan. A szívem majd kiugrott a helyéről, ezért félre toltam a csészémet. - És mit gondolsz róla? - suttogtam alig hallhatóan. Jobban izgultam, mint az állásinterjú előtt. A lányom véleménye az egész jövőnkre is hatással lehet, ezért kifejezetten tudni akartam, hogy támogat, vagy sem.
- Ő is szeret téged? - hajolt közelebb. A szemét összehúzta és grimaszolt. Majdnem elnevettem magam, hiszen jelen pillanatban úgy nézett ki, mint egy mérges kerti törpe. Oldalra pillantottam, hiszen erre a kérdésre még nem tudtam a választ. Tagadhatatlan, hogy erős vonzalom van köztem és Daniele között. Az első találkozásunk óta megszületett valami, ami csak erősebb lett köztünk. Most, hogy robbant...nem tudom, hogy mennyire lesz erős ahhoz, hogy egymás mellett tartson minket.
- Azt még nem tudom - mondtam őszintén. - De biztos vagyok abban, hogy nem bántana meg! - helyeztem szívemre a kezem. Chloe kihúzta a lábát, megfogta az üres tányért, majd a mosogatóhoz sétált. Miközben a vizet engedte, felém fordult és így szólt:
- Szeretném vacsorán látni őt!
- Tessék, kisasszony?! - nevettem hangosan. - Második osztályba jársz! Te még nem mondhatsz ilyet - kértem ki magamnak.
- Mondhatok, mert a te lányod vagyok! Részben pedig apa lánya is... - a mondat után gyorsan elfordult, elmosta a tálat, majd a tiszták közé helyezte. - Nekem is tetszeni fog, ha bizonyítja azt, hogy megfelelő hozzád - felszegett állal megtörölte a kezét és a helyére tette a konyharuhát. Basszus! Azt hiszem, hogy hét évesen én pontosan ilyen voltam.
- Nem gondolod, hogy ezzel elijesztjük őt? - suttogtam. - Azt mondta, hogy nem szeretné kivívni a haragodat - gyorsan a lányom felé futottam, nevetve megemeltem és puszilgatni kezdtem az arcát.
- Nemár, anyu! Rúzs foltos lesz az arcom! - kézfejével undorodva próbálta letörölni az arcát, de jelen pillanatban nem érdekelt. Az én lányom okos! Nagyon, nagyon okos!
- Akkor komoly a dolog! - munkakezdés előtt beültünk Camille kávézójába. Mark és én négyszemközt szerettünk volna beszélni, ezért a pulttól legmesszebb található asztalnál foglaltunk helyet. A sarokban található kanapén ülve szinte ráláttam Camille-ra, aki megállás nélkül üzenetet írt valakinek. Szinte biztos voltam, hogy Katherine-el csevegett, ezért önelégült vigyorral az arcomon döntöttem hátra a fejem.
- Komoly a dolog! És azt hiszem, hogy ebből csak jó sülhet ki - emeltem ajkamhoz a poharat. A kávézóban egy lélek sem volt, ezért harmóniával töltött el a helyiségben uralkodó csend és megszokott kávé illat. A sötétbarna asztalok és a barack színű falak a tanúim arra, hogy boldog lettem. - Tudod, van egy hétéves lánya... - köszörültem a torkomat.
- Áh, igen! - nevetett Mark. - Chloe nagyon jó nevelt lány. Kicsit pimasz, mint az anyja - kacérkodott, majd a reakcióm láttán a szemöldökét ráncolta. - Félsz egy hét éves kislánytól?
- Attól félek, hogy rossz szemmel fogja nézni azt, hogy az anyukája barátja vagyok - tártam szét a kezem. Szegény kislány biztos megszokta, hogy csak ketten vannak: ő és Katherine. Elképzelni sem tudom, hogy mennyire ijesztő lehet számára egy idegen férfi, akivel az édesanyja ismerkedni kezdett. - Olyan fiatal! Félek, hogy rossz néven veszi majd a közeledésemet - sóhajtottam. - És nekem valamiért fontos az, hogy jóba legyek a lányával is!
- Tényleg... - ráncolta a szemöldökét. - Te ismered Chloe apját? - motyogta. Annyira meglepődtem, hogy hirtelen nem tudtam mit válaszolni. Mégis honnan ismerném? Talán a közelben él? Néha felbukkan Katherine életében?
- Mégis hogy kérdezhetsz ilyet? - hajoltam közelebb a barna asztal felett. Mark meglepve hajolt hátra, és feltűrte fehér felsőjét a könyökéig. A fekete hajú, Luis Funsi hasonmású férfi kihúzta magát, majd körbe pillantott és megnyalta az ajka szélét.
- Azt hittem, hogy rákérdeztél Katherine-nél - bólintott. Pár másodperc elteltével a plafon felé szegezte tekintetét. - Komolyan nem kérdezted meg, hogy mióta nem találkozik a lánya apjával? Tudod, ez egy olyan fontos dolog, amit jobb előre tisztázni. Remélem, hogy nem olyan estéket akarsz, amikben véletlenül felbukkan az ex, és Chloe apja is egyben!
Miután Mark felvázolta a lehetőségeket, hirtelen ideges lettem. Azt tudtuk, hogy nekem nincs nő az életemben, de egyszer sem kérdeztem meg Katherine-től, hogy mikor látta a gyermeke édesapját utoljára. Mark-nak teljesen igaza volt abban, hogy tisztáznom kellett volna, hiszen rengeteg kellemetlen szituációt megelőztem volna vele. - Akkor valamikor kérdezzek rá az exére? - húztam össze a szemem.
- Csak azért, hogy fel tudj készülni arra az eshetőségre, hogy talán a pasi is Londonban él! Kitudja...lehet, hogy jelen pillanatban is ebben a kávézóban csücsül - súgta, mire nevetve meglöktem a vállát. Válaszolni akartam, de hirtelen rezgett az asztalon található telefon. Amikor megpillantottam Katherine nevét, a szívem hevesebben kezdett zakatolni. Hirtelen melegem lett, a pulzusom pedig az egekbe szökött.
- Kérdezzem meg most? - motyogtam zavartan. Mark tapsolni kezdett.
- Hát hogyne! Persze okoskám... - hirtelen felvettem a telefont.
- Szia! Tartod még a kapcsolatod a kislányod apjával? - csúszott ki a számon, miközben Mark az asztalra támasztotta homlokát.
- Csak hülyéskedtem, te idióta! - vágta rá piros arccal. Katherine helyett egy vékonyha hang szólt bele a telefonba.
- Születésem óta nem tartják a kapcsolatot! - hirtelen elvettem fülemtől a telefont, majd tenyeremmel letakartam a készüléket.
- Chloe az - suttogtam. - Most mit csináljak?
- Beszélgess vele! - vágta rá Mark azonnal. A torkomat köszörülve összekapartam magam.
- Áh, szia Chloe! Azt hittem, hogy az anyukád van a vonalban - mondtam halkan. - Hogy vagy? - érdeklődtem. Egek...ez egy kellemetlen beszélgetés lesz.
- Térjünk a lényegre Daniele! - kérte vékony hangon.
- Őőő, rendben kisasszony - ráncoltam a szemöldökömet. - Miről szeretnél velem beszélni?
- Az anyukám miatt szeretnélek jobban megismerni!
Szinte láttam magam előtt ahogy titokban a vezetékes telefon mellett áll és lopva hátra pillant, hogy megbizonyosodjon arról, hogy az édesanyja nem hallgatózik. - Igazából én is szeretnélek jobban megismerni.
- Jólvan! Ma átjössz vacsorára? - kérdezte.
- Persze! Nagyon jól hangzik, Chloe - válaszoltam mosolyogva. - Köszönöm.
- Még ne köszönd! - mondta szigorúan. - Kíváncsi vagyok, hogy átmész-e a próbán - vágta rá.
- Milyen próbán? - kérdeztem, de addigra letette.
Lehet, hogy félnem kéne?