Luna
-Ne Marco,hallod,hagyd abba!-futottam előle sikoltozva.
Két teljes perce kergetett már,miután ebédcsinálás közben arcon szórtam egy kevés liszttel.A kezébe fogva egy pohár vizet,másodpercek alatt kitervelte a dolgokat és üldözni kezdett.Igazi hősként még Amira is rászállt,hogy megfékezze,azonban Marco nemes egyszerűséggel felkapta a lányt a vállára,így ő már onnan sikoltozott.
-Muszáj leszek bevetni A fegyvert.-fenyegetőzött a húgom úgy,ahogy nekem szokott,de Marco nem vette komolyan.-Én figyelmeztettelek!
-Ugyan kis...-akadt meg a mondandója közben,ugyanis Amira csipkedni kezdte őt az oldalán,a hátán és a fenekén is.-Aú,hagyd abba,ez így nem igazságos!
Azonban a kishúgom nem volt egy feladó típus,addig csipkedte a fiút,míg az le nem rakta őt épségben a kanapéra,a pohár vizet letéve a kávézóasztalra.Teljesen véletlenül,pont egy karnyújtásnyira tőlem.
Mindössze ennyi kellett és újonnan én birtokoltam a fegyvert,amivel eddig fenyegetőzött.Marco tekintete az asztalon pihent,egy mindentudó mosollyal az arcán,majd az lassan egy győztes vigyorrá vált,ahogy komótosan lépkedni kezdett felém.
Nagyon jól tudtam,mire is készül,de azért belementem a játékba.
-Maradj ott Torres,komolyan,ne gyere ide!-igyekeztem visszatartani,de mintha meg sem hallott volna,a falig kísért engem.
Ahogy ő egy lépést tett előre,én egyet hátra,míg nem teljesen beszorultam a sarokba,ő pedig kitöltve a látóteremet,nekem dőlt,a derekával a falnak nyomva.Elállt a lélegzetem,ahogy megéreztem az illatát.
-Nem láttál errefelé véletlenül egy poharat,teli vízzel?-vonta fel a szemöldökét,de a pofátlanul édes mosolya még most is ott ült az arcán.
Legszívesebben lecsókoltam volna onnan.
-Nem hinném.-vigyorogtam rá én is.-Hol láttad utoljára?
-Ott mi vida.-emelte fel a karomat,hogy az én kezemmel mutathassa meg az irányt,de megállt a szívem egy pillanatra,ahogy gyengéden végigsimított az oldalamon,egy fél pillanatra megállva a bal mellemnél.-Biztos vagy benne,hogy nem láttad?
Mostmár a pólóm alatt járt a keze és én hálát az égieknek,hogy Amira kiment a szobából,nem hallva a nyüszítéseim,ahogy engem kínzott Marco a ráérős játszmáival.
Égni kezdett a bőröm,ahol csak hozzám ért.
-Nem,biztos,hogy nem.-válaszoltam a kérdésre azért,habár már teljesen máshol jártam.-Semmiféle...poharat.
-Valóban?-hajolt a fülemhez,hogy ráharaphasson a vékony bőrre a nyakamon,mire a pohár majdnem kiesett a kezemből.
Csak ráztam a fejemet,hogy valamiféle választ adjak,de már régen a szája körül jártak a gondolataim,felidézve a csókjait az előző éjszakánkról.
-Akkor ez micsoda,Lunita?-vigyorgott rám kikapva a kezemből a keresett tárgyat.
Mielőtt bármit is reagálhattam volna,a pohár borult és két másodpercen belül az összes ruhám átázott.Tátott szájjal néztem a fiúra és forrni kezdett a vérem,ahogy nevetni kezdett rajtam.
A hajamból csöpögött a víz.
-Most megöllek.-jelentettem ki egyszerűen mire rohanni kezdett.
Most én voltam,aki őt kergette.
Nem mertem gyorsan futni,mert féltem,hogy az átázott zoknim miatt elcsúszok,ezért sebes léptekkel mentem utána a szobájába,ahova beszaladt előttem.Nem zárta be maga után az ajtót,amit már egyből gyanúsnak találtam.Óvatosan lépkedtem beljebb a szobájába,figyelve,melyik sarokból akar rám rontani,de arra az egyre nem számítottam,hogy az ajtó mögé bújt.Gyorsan lépett ki a takarásából,elkapva a derekamat pedig megemelt,mintha pillekönnyű lennék és azonnal a bevetetett ágyán találtam magamat,alatta fekve.
Szaporán vettem a levegőt a rohangálástól,miközben ő a szétázott hajamon nevetett.Imádtam a mosolyát és ennek hála a haragom is elszállt egy pillanat alatt,ahogy a nyakamhoz hajolt újra és hallottam,ahogy beszívta az illatomat.
-Imádom,milyen eper illatod van.-motyogta a bőrömhöz nyomva a száját.
Ennyit arról,hogy haragudtam rá.Puszta pár másodpercébe telt kiengesztelnie.Éreztem,hogy elpirulok,de most kivételesen pont nem láthatta,válasz helyett pedig inkább a hajába vezettem az ujjaim,hogy így bíztassam a folytatásra.
-Tiszta víz vagyok,Marco.-mondtam szemrehányóan.
-Nekem tetszik.-emelte fel a fejét,hogy megmutathassa nekem a győztes vigyorát.
Csak kinyújtottam rá a nyelvemet,ahelyett,hogy értelmes választ adtam volna neki.
-Gyönyörű vagy,Lu.-túrt a hajamba gyengéden,mire elmosolyodtam.
Sosem hittem volna,hogy az a Marco,aki halálra cikizett tinikoromban és mindig kinevetett,ha butaságot csináltam vagy mondtam,ilyen is tudott lenni.Belenézve a barna szemeibe nem láttam mást,csak a szeretetet,amire vágytam már hosszú ideje és csak reménykedni tudtam,hogy ez akkor sem változik,ha elmegyek.
Másabb volt ez,mint gyerekkorunkban,amikor együtt nevettünk,sosem volt ilyen csendes köztünk a hangulat utána és nem bámultuk egymást soha ilyen szemérmetlenül.
Gyengéden megfogva a tarkóját húztam magamhoz egy csókra.Aztán végül kettő lett belőle,majd három,meg négy és én egy idő után abbahagytam a számolást,elveszve a puha ajkaiban,amiknek alma íze volt a gyümölcslétől,amit az előbb megivott.Még a nevemet is elfelejtettem,ahogy azt is,hol vagyok,ezért nem csoda,hogy nem vettem észre,ahogy Amira berontott a szobába.
-Luna,éhes vagyok!-duzzogott az ajtóban megállva,de leesett az álla,ahogy meglátott minket.
Felsóhajtottunk mindketten,ahogy lassan eltávolodtunk egymástól.Kínosan vörös fejjel másztam ki Marco alól,aki nem úgy tűnt,mintha szándékában állt volna segíteni.
-Miért feküdt rajtad Marco?-kérdezte a nagy,kíváncsi szemeivel,minket vizslatva.
-Csak...-köszörültem meg a torkom.-Valami volt a szememben.Azt nézte meg.
Az említett mögöttem olyan hangosan kezdett el nevetni a válaszomra,hogy feltűnőbb nem is lehetett volna.Igyekeztem a szememmel kinyírni őt,hogy elhallgasson és inkább kimentem a szobából,hogy ebédet készítsek Amirának,mert anyuék nem voltak itthon.Magamban pedig azt kívántam,bár ráborulna a könyvespolc a fiúra,hogy ne halljam még ígyis a nevetését.
Kiérve a konyhába egy gyors mozdulattal felraktam Amirát a konyhapultra,mire ő törökülésben elhelyezkedett.Úgy,ahogy szoktuk,odaadtam neki a sajtot,hogy reszelje le nekem segítségképpen,míg én megcsinálom a besamelt a sajtszószhoz.Maga elé véve a reszelőt munkához is látott,így én is fel tudtam tenni a vizet forrni.
-Mi készül?-jött azonnal a kajaszagra Marco.-Aha,sajtos tészta.Szuper.
Egyből elment a harciaskodós kedve,velem ellentétben.
-Te nem kapsz úgysem.-gyerekeskedtem.
Furcsán meredtem a kezére,amiben egy felsőt szorongatott.Beletelt egy pár másodpercbe,míg sikerült rájönnöm,hogy még mindig a vizes póló volt rajtam.
-Köszi.-vettem el tőle,majd átadva neki a habverőt,hogy otthagyhassam a besamelt,anélkül,hogy leégne,bementem a szobába átöltözni.
A méretből jöttem rá,hogy az ő egyik pólóját adta oda,mire egyből kiült a vigyor az arcomra.Ezer százalékig biztos voltam benne,hogy nem fogom neki visszaadni,ugyanis elkobzom tőle.Ahogy felvettem,egyből megcsapott Marco illata és mint egy bolond tinilány,némán sikoltozni kezdtem.
Nem akartam,hogy odaégjen a kaja,ezért visszaérve a konyhába kikaptam a habverőt a fiú kezéből.Elkezdtem hozzáönteni az alaphoz a tejet,de közben folyamatosan éreztem a fiú tekintetét magamon.
-Neked sokkal jobban áll,mint nekem.-suttogta a fülembe,aztán mintha mi sem történt volna,visszament Amira mellé.
Az arcom meg persze a piros minden árnyalatában pompázott.
-Nem kapom vissza,ugye?-hallottam a hangját mögülem,mire kuncogni kezdtem.
-Nem valószínű.
Mire készen lettünk a tésztával,anyáék is megérkeztek a vásárlásból és fáradtan huppantak le a székeikre.Marco segített nekem megteríteni,míg Amira hajtogatott mindenkinek egy-egy szalvétát,ahogy azt otthon is szokta,lefektetve őket a tányérok mellé.
-Nagyon ügyes vagy drágám.-talán ez volt az első igazi mosoly,amit anyu arcán láthattam az utóbbi időben.
Amióta kiderült,hogy apu meghalt,teljesen magába volt zuhanva és én őrültem neki,hogy végre kezdett kilábalni belőle.Magamon azt sikerült észrevennem,hogy akármilyen szépek voltak a gyerekkori emlékeim,az a sok külön töltött év túlsegített a gyász legrosszabb részén.Természetesen hiányzott továbbra is,de megtanultam az utóbbi három évben ezzel az érzéssel élni,már csak azt kívántam,bár életben lenne,mert mindentől függetlenül megérdemelt egy hosszú,boldog életet,mint mi mindannyian.
Egy újabb mosoly terült el anya arcán,most őt követve Adrianáén is,ahogy Marco a derekam köré tekerte a karjait,hogy puszit adjon az arcomra.
Abban a pillanatban,hogy beléptünk az ajtón,rájöttek a változásra köztünk,nem is kellett nagyon magyarázkodnunk miatta.Míg Adriana boldogan szorongatott minket,anyu arcára az aggódás ült ki,mert ő,lányos anyuka lévén,egyből a csúnya szívtöréssel számolt,ahogy leesett neki,hogy távkapcsolatban egyeztünk meg.Egy hosszú pillantás,ennyi kellett csupán,hogy biztosítsam arról,hogy minden rendben lesz és megígértem neki,hogy ezt hosszan átbeszéljük majd,amint visszaértünk Rutlandbe.
Adriana volt a másik véglet,ő egyből esküvőről és unokákról kezdett fecsegni,holott tudta,hogy még a főiskolát sem fejezte be.Mikor anyu ezt kiemelte,csupán annyit válaszolt,hogy nem lehet elég korán elkezdeni gondolkodni,de furcsa módon Marcon sem láttam azt a fajta aggodalmat,amit ilyenkor minden férfinál okoz az elkötelezettség fogalma.
Sőt,mintha még mosolygott is volna.
-Jó étvágyat.-szólaltunk meg egyszerre,majd nekiláttunk az ebédünknek.
Mindenki megdícsérte a főzési tudásomat,de azért felvilágosítottam őket róla,hogy nem számított az étel elkészítése nagy tudománynak.Ettől függetlenül a felhőkig dícsérték azt,majd az utolsó falatig elpusztították az egészet.
-Mikor jöttök vissza?-tette fel a legrizikósabb kérdést Adriana,amire még magam sem tudtam a választ.
Nem véletlenül nem válaszolt egyikőnk sem,néma csend borult az egész asztalra.
-Karácsonykor meglátogathatnátok minket.-mondta egy nagy mosollyal Amira.
-Az jó lenne.-bólogatott Marco is,de ők nem tudhatták,hogy nem férünk el a házban ennyien.
Anyu szomorú mosollyal nézett rám,mielőtt válaszolt volna a többieknek.
-Nem férünk el sajnos.
Marco a kezemet megfogva lassan rászorított,hogy elnyomja a csalódottságomat.Gyengéden simogatni kezdte a bőrömet a hüvelykujjával,mire elérte a kívánt hatást és inkább az érintésére koncentráltam,mint a bizonytalan jövőnkre.Ne vot nehéz hinni abban,hogy megoldható,ha az ember azt érezte,hogy szeretik.
-Hétvégéken megoldjuk,hermosa.-mosolygott rám bíztatóan.
-Már ha nem kell tanulnod.-vágott közbe anyu,mire Marco elhúzta a száját.
-Hát persze.-bólintott mégis.
Ezután még nagyobb csendbe burkolóztunk,mert már a téma felemlítése is meghozta a rossz hangulatot.Bele sem mertem gondolni,hogy fogom érezni magam,ha el kell mennem,arról nem is beszélve,mennyire fogom bírni azt az időt,amit külön kell töltsek tőle.
Egy örökkévalóságnak tűnt az az öt perc még,amit az asztalnál kellett töltenünk és akkor lélegeztem fel igazán,mikor Marco megfogva a kezemet beinvitált a szobájába és még az ajtót is becsukta mögöttünk.Könnyes szemekkel bújtam hozzá.
-Shh,ne sírj kiscica.-kezdte simogatni a hajamat,hogy megnyugtasson.
Mégsem tudtam visszatartani egy kósza könnycseppet,ami utat vert magának.
-Minden rendben lesz.
Valahogy most nehéz volt hinnem neki,hiába hangzott olyan szépnek minden az előző estén.Annyi ígéretet tettünk egymásnak,hogy megszámolni sem tudnám és csak reménykedtem,hogy komolyan is gondolta őket.
-Te vagy az egyetlen,Luna.-suttogta felém hajolva egy csókért.-Az egyetlen,aki érdekelt valaha is.
-Kérlek,Marco.-nyöszörögtem alatta,mert szerettem volna őt még jobban érezni,még mélyebben,amennyire csak lehetett.
-Mire kérsz,hermosa?-nekem nyomva magát ezúttal keményebben hatolt belém,mint azelőtt bármikor.
Tisztában voltam vele,hogy a zavarom palástolhatatlan,de azért válaszolni akartam,hisz izgatottá tett,milyen hatásaal voltam rá.
-Még,kérlek.-suttogtam erőtlenül.-Csak téged akarlak.
-Csak az enyém vagy.-mondta a fülemhez hajolva.-Egy férfi sem érhet hozzád ezen a kibaszott földön.Értesz engem Luna?
-Igen.-sóhajtottam fel,ahogy a gyönyör a hasamban növekedni kezdett.-Csak a tiéd.
-Mondd ki mégegyszer.
-Csak a tiéd vagyok,Marco.
Hasonlóan a tegnap estéhez,most is lüktetni kezdtem odalent,ahogy a csókjai vígasztalóból és gyengédből,keményebbé váltak az idő elteltével.Ahogy megéreztem,hogy a melleimre felszaladt a keze,halkan felnyögtem,készségesen a tenyerének nyomva a mellkasomat.
-Olyan tökéletes vagy.-motyogta a fülembe,a légzése pedig kezdett egyre szaporábbá válni.
Egy gyors mozdulattal felkapott az ölébe,mintha semmi súlyt nem jelentettem volna neki,majd lassan lefektetett az ágyára.Hirtelen ugyanabban a pozícióban találtam magunkat,mint mielőtt Amira berontott,azzal a különbséggel,hogy a lábaim közé férkőzött,elérve,hogy érezzem,mennyire be volt indulva miattam.Újabb nyögés hagyta el a szám,ahogy nekem nyomta magát és igyekeztem kitisztítani a gondolataimat,mert tudtam,hogy semmi jó nem származhatott ebből,ha most folytatjuk,amit elkezdtünk.
-Marco.-toltam el magamtól gyengéden,hogy felülhessek.-Ez nem jó ötlet most.
Szomorúan elmosolyodott,de tudta,hogy igazam van,ezért inkább ő is felült mellém,átkarolva a vállamat.
Elmélyültünk mindketten a saját gondolatainkban,ezért nem akartam megszakítani a csendet,de volt egy dolog,ami a történtekkel kapcsolatban rettenetesen bizonytalanná tett és épp ezért muszáj volt hangot adnom neki.
-Szerinted bírni fogjuk?
-Mit?-nézett rám kérdően.-A távot?
Csak némán bólintottam.
-Miért ne bírnánk?-kérdezte olyan hangsúllyal,mintha a válasza egyértelmű lenne.
-Te nem félsz?-lepődtem meg.
-Miért félnék?-fordult velem szembe,majd egy mosoly terült el az arcán.-Egész életemben arra vártam,hogy megkapjalak és most,hogy ez eljött,esélyt sem látok arra,hogy elszúrjam.
Megmelengették a szívemet a szavai,de még mindig nem voltam olyan biztos.Nem arról volt szó,hogy ne bírnám ki ezt a kis távolságot,hanem arról,hogy rettegtem,mi lesz azidő alatt,míg távol leszek.
-Biztos vagy benne?
-Ezer százalékig.-bólintott.
-És mi van,ha...
-Nem lesz olyan.-vágott közbe.
-De ha mégis...-erőltettem a dolgot,mert idegesített,hogy nem tudtam,miért ilyen biztos a dolgában.
-Akkor sem.-puszilt meg a lehető legnagyobb magabiztossággal az arcán.
Gondolom,az arcomra lehetett írva,mennyire nem hittem neki,ugyanis a mosoly eltűnt az arcáról és most nagy komolysággal nézett a szemeimbe.
-Figyelj.-mondta egy kis szünet kíséretében.-Luna,te vagy a legjobb dolog,ami valaha történt velem.Amióta csak összevesztünk,azt hajtogattam magamnak folyamatosan,hogy mekkora egy idióta voltam,amiért megbántottalak.Aztán meg,ahogy az idő egyre jobban telt,azért hibáztattam magamat,mert ahhoz is töketlen voltam,hogy utánad menjek.Később pedig,mikor ezt is megtettem...
-Tessék?-kérdeztem,olyan vékony hangon a meglepettségtől,hogy egy kisegér is megirigyelte volna.
-Elmentem Rutlandbe.Anyukád nem mondta?
A szám tátva maradt,ahogy elmondta,hogy anyával még beszélt is.Nem jutottam szóhoz egyszerűen,csak az járt a fejemben,hogy vajon mi lehet erre a magyarázata,ugyanis soha nem említette nekem,hogy járt volna Marco valaha is nálunk.
-Nem mondta.-válaszoltam keserű szájízzel.
-Nem hibáztattam,hogy nem engedett be,őszintén megmondva.Valószínűleg én is így tettem volna a helyében.Soha nem fogom elfelejteni azt a napot,mikor sírva vetted fel nekem a telefont.
-Ne.-bújtam hozzá közelebb,hogy megállítsam a múltunk felhánytorgatásában.-Már minden rendben.
-Nem Lu,nincs rendben.-sóhajtott fel,majd bűnbánó arccal lehunyta a szemeit.-Utálom magam minden könnyért,amit miattam ejtettél.
Nem akartam azt bizonygatni a szavaimmal,mennyire nem számít már.Elég biztossá tett az,ahogy bánt velem,ahogy megmutatta,mennyire,de mennyire megbánta az egészet és pont ezért többet nem gondoltam ezekre a napokra.Mert nem volt értelme.
Egy gyors mozdulattal lovagló ülésben az ölébe másztam,hogy szemben lehessek vele.Egyből felnyitotta a szemeit,de a szomorúsága nem tűnt el,sőt,mintha nem akart volna a szemeimbe nézni.
-Már réges-rég túlléptem az egészen,Marco.-simítottam végig az állát,amit borosta borított.
-Ez nem ilyen egyszerű.
-De igen.-vágtam közbe.-Sőt,a tegnap éjszaka után egyszerűbb nem is lehetne.-mosolyodtam el arra célozva,akkor mennyire kárpótolt mindenért.
Hitetlen mosollyal nézett rám hosszú másodpercekig,én pedig igyekeztem állni az érzelmekkel fűtött tekintetét.Olyan érzésem volt,mintha a szívemig látna és ezáltal sebezhetőnek éreztem magamat.Mintha mindent tudna.
-Nem érdemellek meg téged,princesa.