Heather | ✓

[ n e g y v e n e d i k ]

Luna

A füles már nyomta a füleimet,a hangerő pedig egyenesen szétcseszte a dobhártyámat,mégsem kapcsoltam volna ki a zenét semmi áron.Annyival egyszerűbb volt magamba zárkózni és kifelé bámulni az ablakon,nem törődni a gyászoló anyámmal és a kishúgommal,aki azt sem tudta,hogyan kellene reagálnia apánk halálára.Rettenetes hangulat uralkodott a kocsiban,ezért fordultam az egyetlen dologhoz,amihez az utóbbi napokban tettem folyamatosan;ha nem zenéltem,zenét hallgattam,leginkább a Pluviophile feldolgozásokat,kínozva magamat Marco hangjával.Tudtam,hogy nem helyes ez így,de túlságosan rettegtem attól,hogy újra látom majd őt és valahol úgy éreztem,talán ezzel felkészíthetem magamat erre valamelyest.Hülyén hangzik,de így volt,sőt,még meg is nyugtatott a hangja,mikor bizonyos helyzetekben egy-egy pánikroham vagy hasonlók fenyegettek,apa halálhíre óta.

Burlington határát elérve a gyomrom görcsbe rándult és ez csak erősödött,ahogy a városba érve megannyi emlék elárasztott.A kocsi ajtajának nyomva a fejemet próbáltam lehűteni egy kicsit magamat,ahogy pánikolni kezdtem.Folyamatosan azt figyeltem,mikor látok meg egy ismerőst az autóból,az ismerős alatt nyilván Marcoékat értve.Kapkodni kezdtem a levegőt és úgy éreztem,menten meg fogok fulladni,ha nem szállhatok ki az autóból.

Ahogy Eliza megállt egy jelzőlámpánál,arra várva,hogy az zöldre váltson,másodpercek alatt kikötöttem a biztonsági övemet,majd feltárva az ajtót kipattantam az autóból,pont,mielőtt elindulhattunk volna.Még a zenén keresztül is hallottam,ahogy anya a nevemet kiáltja,de nem bírtam volna ki egy perccel sem többet velük,meg kellett állnom egy kis időre,hogy kiszellőztessem a fejem,mert másképp rosszul lettem volna.

Csörögni kezdett a telefonom,ahogy leültem egy padra,mert a lábaim remegni kezdtek,de nem foglakozva vele elutasítottam a hívást.Reszketni kezdett mindenem,de nem a hidegtől.A térdeimet a mellkasomhoz húzva figyeltem a forgalmat,miközben igyekeztem nem felidézni minden egyes burlington-i emléket apával,amik megrohantak a városba érve,ahogy azt az utóbbi napokban tettem.De már túl késő volt,újra megjelent előttem a képe,úgy,ahogyan emlékeztem rá az utolsó alkalomról,mikor láttam őt.A kék szemeit élénken láttam magam előtt,amiket annyiszor gyűlöltem magamon,akárhányszor tükörbe néztem;most pedig mindent megtettem volna azért,hogy egy pillanatra is láthassam.

Nem ismertem igazán,mit jelent a hiány,amíg szét nem szakadt a családunk apa hűtlensége miatt.Ezelőtt három nappal pedig rá kellett jönnöm,hogy fogalmam sincs,mit jelent ez az egész valójában,hiányolni valakit.

Mert ezt tettem,hiányoltam apát és a gyerekkoromat,ami nem egy katyvasz volt,hanem maga a vattacukorhoz hasonló csoda,ahol még nem kellett megküzdenem a gyásszal,ahol még egy nagy család voltunk,nem szétszórva éltünk valahol az állam két felén.

A könnyeim újra potyogni kezdtek,arra a sok elvesztegetett időre gondolva és őszintén nem tudtam,magamra haragudtam-e igazán,vagy csak ezt volt egyszerűbb bevallani magamnak.Mert az igazság az volt,hogy apa sem keresett minket egyáltalán és nagyon sokáig előfordult,hogy éjszakánként az ágyban fekve azzal traktáltam magam,mivel lehettem volna jobb.

Mit tehettem volna,hogy a világ legjobb kislánya legyek,hogy apának megérje velünk maradni és ne akarjon félredugni,szétszakítva ezzel a családunkat.Tönkretéve Amira gyerekkorát.

Többször bizonytalanodtam el,mint kellett volna,hogy talán tehettünk volna mi is azért valamit,hogy legalább nekünk fent maradjon a kapcsolatunk,mert anya sosem bánta volna.Mert akárhogyan haragudott apára,nem tiltotta volna őt el tőlünk,ezt tudva pedig be kellett lássam a keserű igazságot,hogy ő volt az,akit nem érdekeltünk eléggé ahhoz,hogy megkeressen minket.