Marco
Forrt a vérem,mikor megérkeztem Landonékhez a próbára és igyekeztem palástolni a dühömet,de nem nagyon akart összejönni.Az első kérdése az volt a fiúknak,hogy mégis mi a szar bajom van,mert már azzal kezdtem,hogy Landonnel kimentem cigizni egyet.Némán figyeltem a szürke felhőket,behúzva a nyakamat,hogy a szél ne érje ott sem a bőrömet.Remegtem,de nem tudtam,hogy a hideg,vagy az ideg tehetett róla.
-Na kibököd végre,hogy mi bajod van?-cseszett le pár perc után Landon,mikor már a második szálért nyúltam.
Nem szólaltam meg egy ideig,csak mély levegőt véve igyekeztem összeszedni a gondolataim.
Luna szemei úgy felcsillantak,mikor meglátta,ki hívja,hogy le sem tagadhatta volna,hogy van közte és David között valami,ha másnem alakulóban,ezért nyilván nem tudtam másra gondolni,csak a legrosszabbra.Rám sosem nézett így,soha nem váltottam ki belőle hasonlót,amitől feleslegesnek kezdtem érezni magamat.Ez az érzés dühített fel a legjobban,a keserűség pedig egyből visszatért,ahogy az utóbbi napokban.
Mármint,jelentett neki valamit egyáltalán az az éjszaka?Vagy én kerítettem ekkora feneket a dolognak,miközben pont azért hagyott ott másnap reggel,nehogy kiderüljön az,amit tettünk?
Az enyém volt ő egyáltalán valaha is?
-Egyre szarabbul nézel ki,haver.-ciccegett,látva,hogy folyamatosan torzul az arcom az egyre szörnyűbb gondolatokra.-Lökjed már.
El akartam mesélni,de valahogyan olyan rosszul esett még megfogalmazni is a feltételezéseimet.Féltem,ha kimondom,talán biztosít az igazamról és az érzés csak még szarabb lesz.
-Mi van Luna és Martin között?-böktem ki végül,némán imádkozva,hogy megcáfol mindent és mehetek Lunához bocsánatot kérni,hogy idiótán viselkedtem.
-Az ki?-húzta össze a szemeit,aztán pár másodperccel később rájött kire gondoltam.-Ja,David.
Biccentettem,mire lassan kifújta a levegőt.
-Nem tudom,mármint én Sierrától nem hallottam semmit.Elég sokat találkoztak az évek alatt,néha ő vitte Sierrát Rutlandbe,szóval passz.
Felért egy gyomron vágással a gondolat,hogy Luna tényleg érezne valamit David iránt.Engedte volna azonban,hogy hozzá érjek,ha mégis?
Ő nem ilyen.Maximum alakulóban lehet a dolog,másképp sosem tett volna ilyet.
-Mostmár illene elmondanod mit csináltál.-célozgatott a reggelre,mikor Luna sírva ment hozzájuk.
Persze,hogy tudta,hogy minden azzal az éjszakával függött össze.
Nem akartam elmondani neki a történteket,mert azonnal megváltoztatta volna a véleményét a lánnyal kapcsolatban,ezért igyekeztem homályosan fogalmazni,hogy csak a lényeget tudja.
-Kicsit...Túlléptünk egy határt.-fogalmaztam finoman,direkt többesszámban,hogy tudja,nem csak én tehettem a dologról.
Kikerekedett szemekkel nézett rám,mire azonnal pontosítottam,nehogy a legrosszabbra gondoljon.Azért vicces volt,ahogy reagált,bár nem értettem,valóban kinézett-e volna hasonlót Lunából,főleg,amennyire haragudott rám még mindig az apja miatt,annyira sosem nyílt volna meg nekem.
-Nem feküdtünk le!
Sajnos,tettem hozzá magamban.A szívemig belereszkettem még a gondolatába is,hogy az enyém legyen a lány teljesen,de az aztán tényleg mindent összekuszált volna közöttünk.
Egy mély levegőt vége újra elcsendesedett,hogy át tudja gondolni,amit mondani akart.
-Haverodként azt mondanám,hogy szedd össze magad,mert Luna egyszer visszamegy Rutlandbe.-mondta,én pedig vártam,hogy folytassa,mert tudtam,hogy ez még nem minden.-A legjobb barátnője barátjaként azonban azt kell tanácsolnom,hogy engedjétek el a dolgot.-mondta,a számat pedig keserű íz öntötte el.-Sierra egy évig kapargatta a földről szerencsétlen csajt,néha már én is be akartam neked verni egyet,mikor Sierra rólad panaszkodott.Mármint így tényleg,padlón volt teljesen és nem hiszem,hogy az apja halála mellé még hiányzik neki ez is.
Kínos mosoly ült ki mindkettőnk arcára.Tudtam,hogy igaza van,de nem akartam megfogadni a tanácsát.Ha David tényleg nincs a képben...
-Ha nincs együtt a gyerekkel,akkor meg pláne.Még barátoknak is veszélyesek vagytok,Marco.-nevetett fel kínosan.-A vak is látja,hogy a végletekig mennétek a másikért.Talán David még visszatartana,de ha nem...
Újra felrobbantanánk mindent magunk körül.Aztán Luna újra eltűnne.
-Tizenkét éves korom óta tudom,hogy soha nem lesz egy lány sem olyan,mint ő.-mondtam ki őszintén,mire keserű mosollyal biccentett.
-Tudom.
Halkan felnevetett,mire én kérdőn néztem rá,ő azonban csak mosolyogva meredt a távolba.
-Mikor az első próbán megkérdeztem,terveztél-e már valamiféle nevet a bandának,egyből rávágtad a Pluviophile-t.Nem kérdeztem,de érdekelt mi állt emögött.
Tudtam,mire akart kilyukadni,de csak hagytam,hogy folytassa.
-Aztán utánakerestem,mit is jelent ez a szó pontosan és furcsálltam,hogy pont ezt választottad.Egy ember,aki szereti az esőt,emlékszem,a net azt írta,hogy valaki,aki ötömet talál benne.
Felnevettem a kifejezésén,de mostmár biztos voltam benne,hogy megértette a jelentését.
-Rain.-ejtette ki a nevet a száján,ami miatt erre a szóra esett a választásom.-Luna Rain Flores.
Elöntött a melegség,ahogy arra az időszakra gondoltam,mikor bandanevet kerestem.Mindig Luna volt az,aki bíztatott,hogy csináljam meg és ne hagyjam,hogy bármi az álmaim útjába kerüljön és neki hála tartottam ott,ahol.Persze,nem teljesen ez volt az oka,amiért róla neveztem a bandát.
Sokkal inkább az,hogy olyan volt nekem,mint egy rohadt múzsa.Minden dallam mögött ő állt,a zenét miatta szerettem meg,az egész gyerekkoromat vele énekelve töltöttem,ő kötött össze azzal,ami most az életemet jelentette.És ha zenéltem,ő járt a fejemben,minden,ami ő.Ezért nem volt kétség,hogy mi legyen a banda neve.
-Tudom,mit érzel.-nézett rám egy nagy mosollyal az arcán.-Sierra nélkül már semmi nem lenne ugyanaz.
Tényleg így volt.Luna beette magát újra a gondolataim közé,egyszerűen képtelenség volt kizárni onnan,mégha haragudtam is néha rá.A kék szemei,főleg,ahogyan rám nézett vele,mindig túl erős érzelmeket váltottak ki belőlem ahhoz,hogy bármikor is a fejemmel tudjak gondolkodni a szívem helyett.
Ettől volt más Olivia.
Ő volt az egyetlen lány,aki valaha is kétségeket ébresztett bennem Lunával kapcsolatban.Soha nem érdekelt a szépsége,vagy a hamisan felépített tökéletessége.Mindössze az tette különlegessé,hogy nála nem éreztem mindig azt a bizonytalanságot,amit Lunánál folyamatosan,hogy akármikor véget érhet.Mert tudtam,hogy én leszek,aki szakítani fog Oliviával és nem fordítva és így sohasem kellett attól rettegnem,hogy tönkre tesszük még a barátságunkat is Lunával.Túl fontos volt ahhoz,hogy elveszítsem őt,Olivia pedig meg tudta adni azt,amit egy barátnő adhatott az embernek.
Kivéve,hogy ő sosem volt Luna.
Landon a zsebébe nyúlva odaadott egy kis dobozt a kezembe.Nem értettem először,hogy ezt most miért adta oda nekem,a gondolataim még Lunánál jártak és időbe telt,míg rájöttem,hogy azt akarja,nézzem meg.Forgattam a kezeim között,míg sikerült rájönnöm,mi van benne és elképedve néztem rá,hogy biztosítsa,jól gondoltam-e,mire csak bíztatott,hogy nyissam fel.
Egy egyszerű,mégis elegáns gyémántgyűrű lapult a dobozban.
-Megkérem a kezét a szülinapján.-ült ki a bárgyú vigyor az arcára,mire boldogság öntött el engem is.
Itt panaszkodtam neki az életemről,miközben az övé lassan óriási fordulatot vesz és gyanítottam,azért mondta el ezt nekem,mert kíváncsi volt a véleményemre.A szemei csillogtak de az apró kétely látni lehetett rajta.
-Szerinted nem korai?Mármint,szerintem nem az,de talán Sierra...-bökte ki végre,hogy mi a problémája,mire azonnal félbeszakítottam.
-Ugyanmár.-az arcomra kiült a mindenttudó mosoly.-Ki fog csattanni a boldogságtól.Lassan három éve,hogy együtt vagytok,mire várhatna még?
-Igazad van.-tűnt el az összes kétely az arcáról,majd mostmár felhőtlen boldogsággal nézett rám.-Szeretem őt.
Szégyelltem az irigységet,ami keserűséggel töltötte ki a mellkasomat.Szerettem volna olyan boldog lenni,mint ő,azon aggódni,hogy mikor kérjem meg a barátnőm kezét.Olyan jó volt látni,hogy boldogok,közben viszont nehéz volt nem féltékenynek lennem,hogy nekik összejött,ami nekünk nem.
-Tudom,haver.
Megveregetve a vállát visszaadtam neki a dobozkát,majd újra elcsendesedtünk.Néztünk csak magunk elé,míg Landon újra meg nem szólalt,visszakanyarodva az én problémámhoz.
-Luna mennyit változott.-jegyezte meg halkan,mire bólintottam.
Mert tényleg így volt.Felnőtt nő lett belőle,megváltoztak a gondolatai,a személyisége,az érzései.Sokáig kerestem benne a régi Lunát,de rá kellett jönnöm,hogy ha ott is bújkált valahol,már rég beleestem az új énjének csapdájába is.Azon az estén,mikor sóvárgott az érintéseimért,valami új oldalát mutatta meg,ami miatt teljesen másféle vágyat kezdtem el érezni.Mostmár nem csak csókolni akartam,mint régen,mikor olyan ártatlannak tűnt.
Érinteni őt több volt,mint amit a szívem elbírt,de csak jobban vágytam rá,el akartam teljesen veszni benne,hogy újra a sóhajait hallgathassam,amik elhagyják az ajkait.
-Egy utolsó balfék vagyok.-húztam el a számat.-Belezúgtam a legjobb barátomba.
Landon nemes egyszerűséggel kiröhögött,majd megveregette a vállamat,mintha csak gratulálni akarna a szerencsétlenségemért.
-Talán így akarta a sors?
-Sors ide vagy oda,de nem jönnétek már be?-hallottuk meg Micah hangját a bejárati ajtóból,mögötte pedig megjelent Jack is,hasonlóan unott fejjel.-Már kint ültök egy órája lassan,kezdjük kicsit unni magunkat.
-Anyum csinált sütit.-dobta be az ütőkártyáját Landon,mire a két fiúnak felcsillant a szeme.
Két másodpercen belül már záródott is az ajtó és újra csend szállt közénk.
-Nem tudom mi lenne a legjobb.-húztam el a számat tanácstalanul.-Nem akarok oda visszajutni,ahol eddig voltunk.
Nem akarom megint,hogy hosszú évek teljenek el,mîg újra látom őt.Ha haragban válunk el megint,csak szenvedni fogunk,ha viszont elengedem őt így,már ha persze nincs együtt Daviddel,akkor egész életemben bánni fogom,hogy nem mondtam el neki mindent.
-Szerintem...-mondta egy hosszabb csend után,újabb cigit meggyújtva.
Követtem a példáját.
-Szerintem csak figyeld,ő mit akar pontosan.Mert ha közömbös lennél neki,valószínűleg nem engedte volna,hogy történjen bármi is köztetek azon az estén.