Marco
-Ne már,haver,azért ennyire nem is vagyunk gázosak.-nyafogott Jack,a dobra hajtva a fejét kínjában.-Nem tarthatnánk szünetet?
Mindegyikőjük megrökönyödve nézett rám,ahogy újból megráztam a fejem,ugyanis nem volt időnk pihenni.Egy hét múlva lesz a válogató a tehetségkutatóhoz,ahová jelentkeztünk a Pluviophile-ként.Rettenetesen sok munkát kellett belefektetnünk ahhoz,hogy egyáltalán bekerülhessünk a műsorba,ezért nem akartam,hogy félvállról vegyék az egészet,még az hiányzott,hogy elszalasszunk egy ilyen lehetőséget.Nem hagyhattam,hiába tűntem egy eszelős maximalistának emiatt.Tisztában voltam vele,hogy a következő héten nem fogok tudni velük gyakorolni,mert annyi dolgom lesz,pont ezért most kellett legalább az én részemet jól átnéznünk,hogy ne legyen probléma.
-Még mindig hamisan szól a refrén,mert teljesen elcsúszunk,ráadásul Micah,még mindig lekésed az elejét a dalnak.-húztam el a számat.-Egy ilyen baki és el is buktuk.
Abbamaradt a panaszkodásuk,ahogy rájöttek,mennyire igazam van,majd gyakoroltunk még egy órát.A végére már beesteledett,ezért elkezdtünk összepakolni,majd aztán hazament mindenki.A Pluviophile csoportban,amit azért hoztunk létre,hogy megbeszéljük a próbákat,próbáltam lelkesíteni őket,hogy mennyire jók voltak ma,de mindössze egy-egy tömör választ kaptam mindegyikőjüktől.Nem foglalkoztam nagyon a nyűglődésükkel,tudták,hogy ezt a próbát most muszáj volt megtolni,szimplán szerettek néha-néha úgy nyavajogni,mint a kislányok tesiórán,a kiadott köröket futva.Mindenkinek azt mondták,kínzom őket a próbákon,amit a hallgatóság mosolyogva fogadott.Mert persze tudták,hogy van értelme,hisz így értük el azt,ahol most tartottunk.
Hazaérve csodás illatok fogadtak.Itthon ebédeltem,szóval a kaja nem volt új már,azonban az édes illatokból megállapítottam,mi sült éppen a sütőben,mégis,tettetve a tudatlant,vigyorogva léptem a konyhába édesanyámhoz.
-Azt hittem sosem érsz haza,mijo.-panaszkodott,egyből spanyolra váltva.-Már írni akartam,hogy fogságba estél-e.
Felnevettem a szúrós tekintetén,a szája sarkában azonban ott bújkált a mosoly.Egy puszit nyomva a homlokára elmeséltem neki a katasztrofális próbánkat,amit ő bólogatva hallgatott,miközben nekiállt szendvicset készíteni nekem.Mindig elgondolkodtam ilyenkor,milyen lenne az anyám nélkül az életem,hisz ő volt a családom.Mióta tío Juan meghalt tavaly,csak mi maradtunk egymásnak.Anyám egyetlen barátnője,Adette is lelépett a válásakor,és habár tartották a kapcsolatot,mégsem volt minden a régi.Teljesen bezárkózott,hosszú napokat töltött egyedül otthon,ezért igyekeztem a lehető legtöbb időt otthon lenni vele.De én sem pótolhattam mindenkit.
-Túlhajszolod magad,Marco.-ciccegett,kifejezve a nemtetszését.-Nem lesz ez így jó.
-Nyugi,mamá.Tudod jól,hogy muszáj.-öleltem át a vállát valami nyugtatás féleképpen,azonban ő csak sóhajtva nekem dőlt.
-Nincs olyan,hogy muszáj,mijo.
Pár percig egymást ölelve álltunk a félhomályban.Kihasználva az időt végignéztem a nőn,aki még magához képest is túl sok mindenen ment keresztül.A barna loknik,amik a vállára omlottak,már közelsem voltak olyan rendezettek,mint amire gyerekkoromból emlékeztem.Nem volt már se kedve,se ideje törődni vele,már nagyon régen csinosította ki magát úgy igazán.Fiúként nem értettem annyira ezekhez a dolgokhoz,azt azonban még én is észrevettem,hogyan kerültek le folyamatosan róla a plusz kilók,ahogy nem törődött eleget azzal,hogy egyen.A szemei karikásak voltak a sok munkától és egyre jobban meglátszottak rajta a szociális kapcsolatok hiányának mértéke,épp ezért igyekeztem a lehető legtöbbet elvinni otthonról.
Mindig a munkára hivatkozott,hogy dolgoznia kell,hiába igyekeztem segíteni neki azzal a csekély keresetemmel is,sosem volt hajlandó szabadságot kivenni.Azt hiszem,túlságosan megszokta,hogy egyedül gondoskodik kettőnkről,így nem tudta elengedni a folytonos aggódását a pénzzel kapcsolatban.
-Mi lenne,ha elmennénk valahova?Itt van mindjárt az ősziszünet,akár mehetünk a kocsival is,nem kell még az útra is pénzt kiadni.-osztottam meg vele a legújabb ötletemet,amivel igyekeztem elrángatni őt otthonról.
Sóhajtva kibújt a karjaim közül,majd egy gyengéd mosolyt villantott.Tudta,mi a célom,mégsem azért tiltakozott különös módon,hogy itthon maradhasson,kivételesen más volt a háttérben.
-Nem lehet,Marco.Szerdán lesz a temetés,nem hagyhatjuk ki.Ennyit azért még megérdemel.
Megállt bennem az ütő a temetés szóra és egyből rájöttem,hogy valamiről nagyon csúnyán lemaradtam.Nem voltam otthon túl sokat,de azért egy ilyen dolog nem ment volna el a fülem mellett.Anya is észrevette,ugyanis elképedve nézte a reakciómat.
-Nem is hallottad?
-Mit hallottam volna,mamá?Nekem nem mondtál semmit,mástól meg nem hallottam semmiféle temetésről.Kié lesz?
Anya elhúzva a száját inkább a sütőhöz fordult,hogy ránézzen az édességre,nehogy odaégjen.Késznek ítélve gyorsan lezárta a sütőt,majd kitette a browniekat hűlni.
Megtámaszkodva a konyhapulton inkább a szemembe sem nézett,csak lassan mélyet sóhajtott.Előre féltem,mit fog mondani,ami ennyire felkavarta őt is.
-Matthewnak balesete volt.Még a helyszínen meghalt.
Meg kellett egy pillanatra kapaszkodnom az asztal szélében a név hallatán,ugyanis Luna apjára egyáltalán nem számítottam.Leülve a székre,nyomorult hangulat telepedett rám,ahogy felidéztem a sok együtt töltött időt a férfivel,aki apám helyett apám volt.Nem lehetett pont ő,nem tudtam elhinni.
Mindig hálás voltam Istennek,hogy miután apa elhunyt,ő itt volt nekem,így megízlelhettem,legalább egy kicsit,milyen,ha az embernek egy apja is van.Én pedig a fia voltam,akit soha nem kapott meg,a két lánya mellé.Nagyon jó volt a kapcsolatunk,néha kamaszként arról álmodoztam,hogyha egyszer Luna beadja a derekát és elveszem őt feleségül,édes gyermekálmok voltak,akkor keresve sem találhatnék jobb apóst magamnak.
Mindaddig a napig legalábbis így gondoltam,míg meg nem láttam őt azzal a nővel,tudva,hogy Adette várja őt haza,még az otromba viselkedése ellenére is.
Le kellett ülnöm,különben a lábaim felmondták volna a szolgálatot.
-Díos mio.-suttogtam magam elé,anyu azonban nem reagált semmit,csak hagyta,hogy megemésszem a dolgokat.
Valószínűleg őt is hasonlóan lesújtotta a hír,ahogyan engem.
-Honnan tudtad meg?
Egy pár percig némán nézett engem az arcomat vizslatva.Tudta,hogy mire gondoltam egyből és valószínűleg pont ezt akarta elkerülni;hogy megint összezuhanjak,mint majd' három évvel ezelőtt,ha a lány visszatér Burlingtonbe.
-Adette hívott fel még két napja.Készülnek haza a temetésre és arra gondolt,hogy meghív minket is.Azért mégis közel álltunk a családhoz egy ideig.
Nagyot nyeltem a család megemlítésére,ugyanis az nekem semmi jóval nem kecsegtethetett,ha ők is ott lesznek a temetésen.Mégha csak ott találkozunk is,miközben egyébként lehetetlen volna elkerülni egymást ebben a városban,bele fogok halni,ha újra látom őt.Túl régen láttam azt a mélykék szempárt.Talán...talán megbocsájtott azóta.
-Felejtsd is el,mijo.-szakított ki a gondolataim közül anyám azonnal,sejtve,hogy miken töröm a fejemet.-Össze van törve és most az apja halála sem segített a helyzetén.Nem gyógyultak még be a sebei.
Sóhajtva túrtam bele a hajamba.A kócos tincsekbe kapaszkodva átkoztam magam azért,amit tettem,hogy nem szóltam Lunának arról,mit csinált az apja,mielőtt magától kellett megtudnia.Annyi minden alakulhatott volna másképp,terveim voltak vele a jövőre nézve,főleg,miután Oliviával szakítottunk.Érezte,hogy nem szerettem igazán,ez az érzés pedig csak felerősödött,ahogy Luna elment.Teljesen magamba zárkóztam,a találkozókat lemondtam folyamatosan,még a bandával is.Az egész napomat azzal töltöttem,hogy próbáltam bármilyen úton-módon elérni,hogy bocsánatot kérhessek tőle,azonban nem akart beszélni velem.Még Adettenek is írtam,hogy legalább neki elmondhassam,hogy sajnálom,de semmi választ nem kaptam.Legalább annyira haragudott rám,mint a lánya.
-Bárcsak tudná,mennyire sajnálom.-sóhajtottam bűntudattal telve.
A helyzet fintora,hogy én sokkal rosszabbul éreztem magamat,mikor elmentek,mint maga Michael.Ő,mint aki újjászületett,ragyogva sétálgatott a városban azzal a nővel,mintha mi sem történt volna.Mégcsak az ítélő tekintetek sem hatották meg,túlságosan elfoglalta a boldogsága,meg az is,hogy mindent megadjon az újdonsült nejének;így van,a nejének,ugyanis amint elváltak Adettel,el is vette őt feleségül.
-Talán most majd meghallgat.-szólalt meg hosszú csend után.-De ne várj feltétlen megbocsájtást.
-Tudom,mamá.
Felkullogva a szobámba otthagytam anyut a sütivel együtt,amit nekem készített.A hírtől teljes mértékben elment az étvágyam,de még a kedvem is,ezért bezárkózva azt tettem,amihez egyedül kedvem volt,felléptem Luna youtube csatornájára,meghallgatni a feldolgozásait az elmúlt évek alatt milliomodjára.
Az első,ami feltűnik,ahogy elindul a videó,az mindig a haja.Befestette ezelőtt másfél évvel sötétbarnára.Nagyon jól állt neki,kiemelte a kék szemeit,mégsem volt az igazi,akárhogy nőiesebbé vált tőle.Nem volt az a kislányos kinézete,mint az aranyszőke tincsekkel,mégis én inkább azokat hiányoltam,az én igazi Lunámat,aki volt,mielőtt elment.Fekete ruhákat hordott,amennyire legalábbis kivehető volt a videókból,egy színes ruhadarabot sem viselt egy alkalommal sem.Tudtam,hogy ez a nagy változás is azért volt,hogy könnyebben maga mögött hagyhassa a múltat,mégis valahol önző módon azt akartam,hogy ne tegye.Nem akartam,hogy haragudjon rám,de az még mindig jobb opció volt,mintha elfelejt;abba nem tudtam volna belenyugodni.
Felsóhajtva engedtem,hogy átjárjon a hangja,ahogy belekezdett a dalba.Nem beszélt általában a videók elején,ha mégis,csak röviden,de az is segített valamennyit,hogy hallhattam a hangját.Az utolsó alkalom,mikor esélyem volt rá,az az a telefonhívás volt,amit végre egyszer nem nyomott ki,sőt fogadott is.Reméltem,hogy megszólal,mert rettenetesen hiányzott nekem,mégis csak annyit hallottam csupán,hogy halkan sírni kezdett,ahogy beleszóltam a készülékbe.
-Luna!-kezdtem bele bizonytalanul.-Napok óta próbállak elérni.
A néma csend kínozta a szívemet és újra mardosni kezdett a bűntudat.Fogalmam sem volt,mit mondjak,hogy ez a hívás örökké tartson.
-Hiányzol.Rohadtul hiányzol.-mondtam ki végül az igazságot egy hosszabb csend után,minden-mindegy alapon,remélve,hogy talán az segíthet.
A szemeim lehunyva hallgattam a szipogását.
-Ne sírj kérlek,mi vida.-próbáltam vigasztalni.-Csak ne sírj.Rendbe hozom,ígérem.Nem...
A mondandóm közepén megszakította a hívást és onnantól soha többet nem vette fel a telefont.Aznap este kétszer annyiszor próbáltam őt elérni,egész este az ágyban fekve írogattam neki az sms-eket,míg le nem tiltotta a számomat.
Azóta pedig telefonszámot váltott,hogy semmiképp se tudjam elérni őt.
Hátradőltem az ágyamon és bámulni kezdtem a plafont,jobb elfoglaltság híján.Lehunyva a szemeim megjelent előttem a kék szempár,ahogy utoljára láttam,csalódottsággal telve.Így aludtam el,a Flores lányra gondolva,remélve,hogy a temetés után esetleg hajlandó lesz beszélni velem,mert látnom kellett őt.Az utolsó gondolatom az volt,hogy talán ő is rám gondol,tudva,hogy találkozni fogunk.
Mert nagyon jól tudja,hogy sosem hagynám ki az apja temetését,ezért nagyon is fel van készülve arra,hogy találkozni fogunk.
És talán ő is annyira várja,mint én.