Valamikor nyár vége felé értünk vissza Los Angelesbe. Akkor is alig pár hétre maradtunk, utána ugyanis kezdődött Sebastian új filmjének a forgatása, ahova ezúttal tényleg elkísértem. És nem bántam meg.
Ez a bizonyos forgatás Új-Zélandon volt, ahol igaz már jártam, természetesen tudtak még nem látott helyeket mutatni. Különösen egy tetszett meg, amelyet még aznap este meg is említettem Sebastiannak. Alig huszonnégy órával későbbre pedig már le is szervezett egy kisebb ceremóniát, és nekem lett igazam. Tényleg semmire sem vágytam jobban, mint egy spontán esküvőre.
Anya természetesen először nem örült amikor megtudta, tekintettel arra, hogy ő is szeretett volna jelen lenni, de végül elfogadta, hogy így legalább nem kerültünk újságok címlapjaira. Apa és Brianna inkább azt nem értették, hogy miért nem nagy esküvő mellett döntöttem. Ők nem tudtam elszakadni attól, hogy nem mindenki akarhat olyat amilyen nekik volt.
A gyűrűket egy helyi ékszerész készítette, akinek igaz kellett egy kis unszolás ahhoz, hogy időben befejezze, de végül sikerült. A két tanú, akiknek jelen kellett lenniük, mindketten színészek voltak, és nem tudom hogyan, de Sebastiannak sikerült egy helyi önkormányzati embert odahoznia, hogy összeadjon minket. Összekapott volt, gyors volt, spontán volt. Tökéletes volt.
A forgatáson persze gyorsan híre ment az esküvőnek, aminek következtében alig néhány napon belül már otthon is mindenki tudott róla. Minket viszont nem igazán érdekelt, én pedig a világ legboldogabb emberének éreztem magam.
Ez történt október közepén. A forgatást nagyjából december vége felé fejezték be, ahonnan Sebastiannal először visszamentünk Los Angelesbe, majd három hetet New Yorkban töltöttünk, ahonnan Londonba repültünk. A tetőtéri lakás, amelyet másfél évvel ezelőttig béreltem, még mindig ugyanannál a tulajdonosnál volt, így sikerült újra kivennem. Igaz nem volt nagy, de legalább a belvárosban volt, és addig tökéletesen elég lesz, amíg nem találunk egy megfelelőt. Igaz Leah már nem lakott a szomszédban, mégis tervezte, hogy pár nappal a beköltözésünk után meglátogasson minket.
- Biztosan ezt akarod? - hallottam meg Sebastian hangját a fürdőszoba ajtaja felől.
Magam köré csavartam a törülközőmet, majd kérdő tekintettel fordultam felé.
- Hogy érted?
- Szeretnél lakást vagy házat venni? Mármint olyat, ahol nem csak néhány éjszakát töltessz havota, amikor hazajössz az utazásoidból, hanem olyat, ahova minden este hazamész?
- Igen. - vágtam rá magabiztosan. - Tudom, érzem, hogy erre van szükségem. De ha nekem Los Angelesben, vagy akárhol máshol lenne jobb, akkor felőlem oda is mehetünk.
- Nem akarsz már utazni? - vonta fel a szemöldökét kérdőn.
- Nem annyit mint eddig. - az egyik talpamat a mosdókagylónak támasztottam, hogy be tudjam kenni testápolóval a lámszáramat. - Te nem tudnál velem jönni, mert forgatásaid lesznek, arra meg nem kérhetlek, hogy hagyd abba a színészkedést. Nem is akarlak arra kérni. Nélküled pedig nem lenne érdemes.
Sebastian belépett a fürdőszobába, majd megállt mögöttem és egy apró puszit nyomott a fejem tetejére. Levettem a lábam a mosdókagylóról. Éreztem, ahogyan kezeit összekulcsolja a hasam előtt, mire megfordultam, hogy a szemébe nézzek.
Úgy volt, hogy a következő néhány évet biztosan Angliában fogjuk tölteni, köszönhetően egy brit sorozatnak, amelynek egyenlőre csak egy, de később akár több évadjára is leszerződtethetik Sebastiant. Így, hogy ennyire előreterveztünk, én is elkezdtem állások után kutatni a környéken, legfőképpen utazási irodáknál, de voltam interjúkon egyéb helyeken is.
Összekulcsoltam a kezeimet Sebastian tarkójánál, majd lejjebb húztam egy apró csókra. Néha még mindig nem tudtam elhinni, hogy eddig jutottunk, hogy nem adtuk fel és kitartottunk. Sok mindennek kellett jól sikerülnie, de nem bántam meg a sok veszekedést és kiabálást. Kellettek, hogy most itt legyünk, és én, aki végig igyekeztem nem nyálasan romantikusnak lenni, rájöttem, hogy néha az is kell. Nem tündérmeséről álmodozom, nem is 'boldogan éltek míg meg nem haltak' - ról, hanem csak az egyszerű pillanatokról. Az egyszerű, mégis meglepően örömteli pillanatokról.
Leah ebéd után érkezett és szokásával ellentétben most kopogott, mielőtt belépett volna. Mint kiderült egyedül jött, a barátját otthon hagyta, annak ellenére, hogy külön kértem, hogy hozza el. Hátha akkor több esélyem lett volna végre kiszedni belőle a találkozásuk történetét.
Amint belépett, rögtön egy-egy meghívót nyomott a kezünkbe.
- Mi ez? - érdeklődtem, miközben széthajtottam a lapot.
- Kiállításom lesz. - felelte izgatottan, majd le is vágta magát az egyik fotelbe. - Pontosabban az egyik festményemet kiállítják néhány fotómmal együtt. Itt lesz Londonban, szerdán. Azt hiszem az pont elseje. Nem is az a lényeg. Azt mondták azt hívok meg, akit akarok, úgyhogy örülnék, hogyha ti is eljönnétek.
Sebastian és Leah sosem volt túlságosan ismerős egymással. A lánnyal akkor ismerketem meg, amikor Sebastian és én nem voltunk a legjobb kapcsolatban, sőt, szó szerint nem is akartam látni, így Leah még mindig nem igazán bízik benne, annak ellenére sem, hogy tudja, hogy összeházasodtunk. Sebastian pedig ezt az egészet úgy kezeli, hogy alig szól hozzá, viszont nincs ellenére, hogy barátok legyünk.
- Persze, szerintem nincs semmi programunk. - mosolyodtam el.
- Remek. Minden információ a meghívón van. Azt hiszem délután öt vagy hat körül lesz a nyitás, de este kilencig bármikor lehet jönni.
Leah nagyjából két órát maradt, aminek a nagyrészében a kiállításról mesélt, illetve, hogy mennyire boldog. Nem ez volt az első eset, hogy kiállították festményeit vagy képeit, mégis elmondása alapján ez az eddigi legfontosabb alkalom.
Éppen az ajtóhoz kísértem, amikor eszembe jutott az a régóta feltett kérdésem.
- Tudod, rendbehoztam a kapcsolatomat, úgyhogy itt lenne az ideje annak a válasznak.
- Melyiknek is? - játszotta a hülyét, de mosolygott.
- Annak, hogy hogyan ismerkedtetek meg!
- Kivel?
- Leah, ne csináld már! Te és Mason! Évek óta ezzel nyaggatlak.
- Tudom, tudom. - nevetett fel, miközben fölvette a csizmáját. - Szerdán a kiállítás után elmehetnénk vacsorázni. Akkor elmondom.
- Ígéred?
- Ígérem. Szerdán.
- Várj egy kicsit! - szóltam még utána, még mielőtt kiléphetett volna az ajtón. - Legalább egy keveset árulj el most!
- Minek? Az egészet hallani fogod alig három nap múlva. Amúgy is, röhejes volt.
Ezzel becsukta maga mögött az ajtót, otthagyva engem az előszobában, egyedüll, válasz nélkül.
Kissé csalódottan léptem vissza a nappaliba, ahol Sebastian a kanapén ülve, kezében egy pohárral érdeklődve nézett rám.
- Na? Sikerült kiszedned belőle valamit?
- Nem. - ráztam meg a fejem. - Azt mondta, hogy majd szerdán. - morogtam, miközben leültem mellé.
Sebastian még egyet kortyolt, majd letette a poharát a kisasztalra. Kezeivel megfogta a derekamat, majd az ölébe emelt, így bokáim a háta és a kanapé párnái között érintkeztek. Ebben a helyzetben egy kicsivel magasabb voltam nála, de nem zavart. Ujjaimmal a hajtincseit birizgáltam, igyekezve kisöpörni őket a homlokából.
- Évek óta kérem, hogy mondja el, de mindig csak ígérgeti. - suttogtam magam elé, mire Sebastian felmordult.
- Fogadok nem is annyira izgalmas, mint az elképzeled.
Közelebb hajolt és éreztem lehelletét a nyakamon. Szerettem ezt az érzést.
- Biztosan az. Érzem. Különben miért is ne akarná elmondani? Csak annyit tudok, hogy évekkel ezelőtt Leah fejbevágta a felmosóval, és így találkoztak először. De azt sosem mondta el, hogy utána mi történt.
Sebastian meleg tenyerét éreztem a pólóm alá kúszni, fel a gerincem mentén, majd vissza le.
- Nem tudom elképzelni, hogy mi olyan történhetett, amit nem akar megosztani. Mármint gondolj bele, először biztosan gyűlölték egymást.
Sebastian ujjai újra felfelé indultam a hátamon, majd ezúttal megtalálták a melltartóm kapcsát is. Egy gyors mozdulattal kikapcsolta, majd visszatért a pólóm aljához, hogy felemelje. Engedelmesen felemeltem a kezeimet, hogy egyszerűbben megoldja, de még mindig máshol jártak a gondolataim.
- Aztán az is lehet, hogy csak Mason miatt nem akarja elmondani. Nem tudom pontosan, hogy mi történhetett közöttük, de mintha egyszer említette volna Leah, hogy többször is csúnyán összevesztek. Az is lehet, hogy Leah terhes, és ezért akarja most elmondani.
Sebastian egy nem éppen elegáns morgást hallatt, majd elhajolt a nyakamtól. Összevont szemöldökkel néztem rá.
- Hogyha végre befejezted az elmélkedést, akkor esetleg másra is figyelhetnél. - vetett egy pillantást a már majdnem meztelen mellkasomra.
- Hoppá. - haraptam be az alsó ajkamat. - Bocsánat.
Közelebb hajoltam és megcsókoltam Sebastiant. Újra megéreztem ujjait a hátamon, ahogyan egészen magához húz, ameddig teljesen a mellkasának nem szorít.
- De azért téged is érdekel egy kicsit a dolog, nem? - kérdeztem, mikor elszakadtunk egymástól.
Sebastian újra felmordult.
- A sírba teszel ezzel Dawson.
- Nem, nem! - ráztam meg a fejem gyorsan, mosolyogva. - Beckett. - emeltem fel a kezemet, ahol az ujjamon ott díszelgett a gyűrűm. - Mostmár nem rázol le magadról. Nem Dawson. Beckett.
~Vége~
Köszönöm, hogy elolvastátok és nagyon remélem, hogy tetszett. Úgy gondoltam, hogy felesleges olyan fejezetekkel tovább húzni a történetet, amire nincs szükség. Az igazság az, hogy valójában már meglett volna a vége a múltkor is, és azt talán jobbnak is láttam, de alig telt egy nap, hogy ne gondoltam volna bele a folytatásba, így ez sikerült.
Remélhetőleg nemsokára jelentkezem új könyvvel, addig is mindenkinek kellemes pár napot a nyárból.