Dawson & Beckett

19. Rész

Meglepő módon egészen az áprilisi találkozásunkig nem éreztem a késztetést, hogy elmondjam bárkinek is a történteket. Sem apámnak, sem az öcsémnek, Briannának végképp nem, de még az úgy-ahogy barátnőmnek tekinthető Darlának sem. Egyszerűen nem kellett kiöntenem a szívem. Vagy talán csak féltem beismerni, hogy félreismertem Sebastiant. 

Valahol, legbelül a szívem legsötétebb zugában még hittem, tudtam, hogy szeret. Éreztem, hogy különben nem jött volna el a forgatásról, hogy nem próbált volna meg azóta is folyamatosan elérni, de én már nem szerettem ugyanúgy, mint előtte. Vagy ha mégis, akkor társult mellé egyfajta gyűlölet is, amiért csak is ömagát hibáztathatta. 

Tudtam, hogy nem maradhatok Los Angelesben, elvégre itt minden rá emlékeztetett. Utazási tervek szeptemberig nem voltak, onnantól viszont egy évre be voltam táblázva, így előtte inkább lazítani akartam. Arra sem tudtam rávenni magamat, hogy visszamenjek Franciaországba anyához, hiszen ott is csak azzal szembesülnék, hogy mennyire elcseszett egy életem van. Pontosabban, hogy mennyire csesztem én el. 

És pontosan ilyen gondolatokkal a fejemben találtam magam egy késő áprilisi délutánon a Londonba tartó egyik repülőgépen. Nem sok indokom volt Angliába menni, mégis ez tűnt a legideálisabb lehetőségnek. Néhány nappal később pedig egy belvárosi, tetőtéri lakás padlóján süppedtem magamba egy nagy adag jégkrémmel a kezemben, miközben legújabb lelki támogatóm figyelmesen hallgatott. 

Azt hiszem azért a két hétért, amikor annyira elfogadhatatlanul néztem ki, hogy a tükörbe sem néztem, de végül ki tudtak rángatni belőle, rettenetesen hálás vagyok. Leah, a nálam kevesebb mint egy évvel fiatalabb lány, aki szintén színész családba született, az én ideiglenes lakásom mellett lévőt bérelte, és egészen hamar jóban lettünk. Az emeleten lakott még egy idősebb néni, aki csak nagyon ritkán jött ki a lakásából, akkor is csak annyira, hogy meglocsolja az ajtó elé letett növényeit. 

- Uh, nem hiszed el mi történt ma - csapta be maga mögött az ajtót valamikor a nyár közepén, miután hazaért. Mármint felért az emeletre, és ilyenkor mindig hozzám nyit be először, ellenőrizve, hogy éppen nem valami elkeserítően szánalmas dolgot csinálok-e. 

Azt hiszem az a nyár közepi nap volt az, amelyik Leah életét változtatta meg, ahogyan később mesélte, igaz ezt akkor még nem tudta, sőt, kifejezetten nem is akarta, hogy megváltoztassa az életét. 

Annak ellenére, hogy Leah színész családba született, ő sem akart színészkedni. Egyetemre járt, amellett pedig az egyik helyi bárban dolgozott pultosként. Mindig azt mondta, hogy pont eleget keres ahhoz, hogy megéljen, de a fiókból még akkor is elő tud húzni egy kis tartalékot, hogyha kirúgnák. Ismertem az érzést, de nem különösebben szerettem mondogatni. 

- Mi történt? - kérdeztem vissza, felnézve a laptopomból. 

Kint már régen sötét volt, és úgy tippeltem, hogy hajnal egy is elmúlhatott. 

- Valami kisebb csapat jött be ünnepelni ma a bárba, pontosabban tegnap... - pillantott az órájára, majd megrázta a fejét. - Először minden rendben ment, talán zenészek lehettek, mert elkezdtek énekelni, és nem is volt olyan rossz a hangjuk, talán csak az egyiknek, de az be lehetett rekedve. Na mindegy, a lényeg az, hogy egyre hangosabban lettek, majd nem igazán figyeltek fel a figyelmeztetéseimre, hogy zárás van. Így ki kellett dobni őket, ami még ment is volna, hogyha az egyik nem azt az alkalmat választja arra, hogy kimenjen a mosdóba, amit én persze, hogy nem vettem észre. Majd öt perc múlva még a poharakat pakolgattam, amikor megjelent, mint valami szellem, és persze, hogy részeg is volt, így ijedtemben leütöttem a felmosóval. Persze nem ájult el, vagy ilyesmi, de azt mondta, hogy ki fog rúgatni.