Dawson & Beckett

15. Rész

Tíz varázslatos napot töltöttem el anyámmal Franciaországban, de végül én is éreztem, hogy vissza kéne mennem Los Angelesbe. Azt a másfél hetet azzal töltöttem, hogy a lehető legkevesebbet gondoljak Sebastianra és mindenre ami köztünk volt, vagy inkább lehetett volna. A tizenegyedik nap délelőttjén úgy szálltam fel a repülőgépre, hogy biztos voltam benne, hogy semmi baj nem történhet. Egyet azonban elfelejtettem. Mégpedig azt, hogy ezalatt a pár nap alatt szinte teljesen kikapcsoltam a telefonomat, és semmi hírt, vagy közösségi médiát nem néztem. Pedig kellett volna. 

Az út meglehetősen hosszú volt, én pedig szerencsétlenségemre nem tudtam kipihenni magam. Valamikor félúton az előttem lévő ülés háttámlájára szerelt képernyő is elromlott, ahol filmeket tudtam volna nézni, így maradt a zenehallgatás és az ablakon kinézelődés, ami nem volt valami érdekes, tekintve, hogy csak a fehér felhőket láttam. 

A majdnem tizenkét órás repülés után, hála az időeltolódásnak, kora délután érkeztem meg a Los Angeles egyik repterére. A leszállásnál még semmi sem tűnt fel, és a lehető legnyugodtabban indultam el az érkezési csarnok felé, ahol úgy tudtam, hogy Emily fog várni, és ő fog hazavinni. Az lehet, hogy ő is ott volt, de nekem elsőre pont nem sikerült őt kiszúrnom a tömegben. 

A legtöbb embernél fényképezőgép volt, így hamar levontam a következtetést, miszerint lesifotósok, esetleg egy-egy újságnak dolgoznak. Először azt gondoltam, hogy csak én voltam vak, és egy járaton utaztam valami hírességgel, aztán rá kellett jönnöm, hogy rám vártak. Ugyanis amint kiléptem a fotocellás ajtón, a kamerák villogni kezdtek, nekem pedig nagyon rossz érzésem támadt. 

Alig tudtam előre haladni a kijáratig, de már majdnem félúton jártam, amikor valaki megragadta az alkaromat, a másik kezemből pedig kivette a táskámat. Kérdőn néztem fel, és szembetaláltam magam azzal, akire nem számítottam. Persze, hogy Sebastian volt ott. De hogy mégis miért, azt nem tudtam. 

- Mi folyik itt? - kérdeztem a kelleténél kicsit hangosabban, de egy pillanatra sem bántam meg, főleg amikor megéreztem az egyik kezét, ami eddig az alkaromat fogta, a derekamon. - Mit csinálsz? Engedj el! Nem hallod? - próbáltam lerázni magamról a kezét, illetve csak úgy távolabb kerülni tőle, de nem hagyta, sőt, méginkább magához szorított. 

- Maradj már nyugton egy kicsit - hajolt közel hozzám, és a lehető leghalkabban suttogott. - Mosolyogj. 

Kérdő pillantást vetettem felé, mire éreztem az ujjait a derekamhoz préselődni.

- Mosolyogj - utasított, majd elhajolt a fülemtől, amikor látta, hogy engedelmeskedem. 

Ő is mosolyra húzta az ajkait, majd együtt elindultunk a kijárat felé. Úgy láttam, mintha éppen akkor érkeztek volna biztonsági őrök, így a fotósokat legalább annyira távol tudták tartani, hogy kiérjünk az épületből. Kint viszont mégtöbben voltak. 

Sebastian egy, pont a kijárattal szemben parkoló, sötétített ablakú autó felé terelt, én pedig, mivel jobb ötletem nem volt, hagytam magam vezetni. Egy feketébe öltöztetett ember, feltehetőleg a sofőr, kinyitotta a hátsó ajtót, mire Sebastian és én beszálltunk. Amikor az ajtó becsapódott mögöttünk újra a színész felé fordultam. 

- Mégis mi a fene volt ez? - próbáltam nem felemelni a hangomat, de nem jártam túl sok sikerrel. - Miért vártak rám fotósok? Miért vagy te itt és hol van Emily? 

Nem válaszolt. Hogy nem tudott, vagy csak nem akart, azt nem tudtam. 

- Sebastian - szóltam rá a legkevésbé sem kedves hangon, mire végre rám nézett. Megszokott napszemüvege most is az orrán pihent, így nem láttam a tekintetét.