Dawson & Beckett

5. Rész

Egyetlen egy embernek mondtam el én a tervünket, méghozzá Leah-nak. Természetesen Sophie elmondta a nővérének, a festett szőke hajú, mindenkire csúnyán néző Sarahnak, aki, mint Sophie megjósolta, tényleg szinte minden egyes embert utált. 

Pontosan nem ismertem a tervünk részleteit, csak amennyit Sophie ismertetett.  Aszerint pedig ki kell majd figyelnünk, hogy Madison pontosan mit is csinál abban a heti néhány órában, amíg nem dolgozik és nem is Sebastiannal van. Minél többet hallgattam az elképzelést, annál valószínűbbnek tűnt, hogy képesek leszünk megakadályozni az esküvőt, még akkor is, hogyha az idő múlása nem nekünk kedvezett.

Leah apartmanjában maradhattam, így nem kellett a külvárosban apám házában dekkolnom amíg nem találok magamnak egy elfogadható lakást. 

- Itt is van. - dobott felém egy párnát Leah, ami az alkaromon talált el. - Örülj neki, hogy csak egyedül vagyok most itthon, különben nem a legpuhább párnát kapnád. 

- Tényleg, ha már erről van szó... - néztem fel rá a telefonomból, miközben igyekeztem ignorálni a felugró értesítéseket. - Hol is van most a te kedves barátod? 

- Londonban, a bandájával. - sóhajtott fel és ledobta magát mellém az ágyra. - Képtelenek vagyunk minőségi időt együtt tölteni. Neki mindig ide kell mennie, meg oda kell mennie. Utoljára talán karácsonykor találkoztunk, és akkor sem tudtunk szinte semmit sem csinálni. Esküszöm, ha így megy tovább, lehet hogy már nem sokáig fogom bírni. 

Na igen, mindenkinek megvoltak a maga problémái, és egyre biztosabb voltam abban, hogy nem az enyémek a legsúlyosabbak. Ott volt Leah a barátjával, akivel meglehetősen döcögve indult a kapcsolatuk néhány éve, és még mindig ott tartottak, hogy néha jobban utálják egymást, mint szeretik. Igaz ezt nekem kifejezetten vicces volt nézni, tudva, hogy úgyis összeillenek, és szerintem a találkozásuk története is jobb volt, mint az enyém Sebastiannal. 

- De azért biztosan nemsokára találkoztok, nem? 

- Jövő héten repülök Angliába, úgyhogy remélem valamikor azért szakít rám időt. - sóhajtott fel Leah, majd felállt. - Remélem sikerül helyrehoznod a dolgaidat Sebastiannal. Összeilletek. Mindketten ugyanolyan elfuseráltak vagytok. 

Halkan felnevettem, majd figyeltem ahogyan Leah kimegy a vendégszobából és becsukja maga mögött az ajtót. Talán igaza volt, és Sebastian valóban hozzám illett. Ezen gondolkodni azonban nem volt időm, ugyanis a ki kellett pihennem magam. Másnap reggel futni kellett mennem a parkba. 

Na igen, a másnap reggel ugyanolyan fájdalmasan indult, mint pár évvel ezelőtt azok a hajnalok, amikor Sebastian kirángatott futni a közeli parkba. A hely szerencsére azóta nem változott, ugyanolyan kevesen jártak oda, ugyanazokkal a kutyákkal. 

A fekete hosszú jóganadrágomban és egy szürkés pulcsiban feszítettem a tükör előtt, majd realizálva, hogy nem divatbemutatóra megyek, hanem kiköpni a lelkem gyorsan összefogtam a hajamat. Rettenetesen izgultam, remélve, hogy a megérzéseim nem csaltak és Sebastian mg mindig rajongója ennek a felettébb kimerítő sportnak. 

Mély levegőt vettem, majd egy üveg hideg vizet elővéve elindultam a saját, személyes haláltusámra. 

A hajnali hideg levegőben és ködben még nem tartózkodtak sokan sem az utcákon, sem pedig a parkban. Először az volt a tervem, hogy akár ott találom-e Sebastiant, akár nem, én akkor is fogok legalább egy kicsit kocogni. Ez akkor dőlt meg, amikor háromszáz méter után megláttam a park közepén egy büféskocsit, friss kávét árulva. Részemről a sportprogramnak lőttek, két percen belül már az agyoncukrozott löttyöt szürcsöltem az egyik padon ülve, azon gondolkodva, hogy mégis hogyan fogok 'belebotlani' Sebastianba.