Szombat délelőtt fáradtan feküdtem az ágyamban, nem is sejtve, hogy mi vár rám.
A mostohaanyámmal történt néhány nappal ezelőtti találkozás különös módon jobb kedvre derített. Nem gondoltam volna, hogy az ő oldaláról így néz ki a történet, de így sokkal érthetőbbé vált szinte minden. És igaz meggyőző volt, hogy tényleg tegyek valamit a Sebastiannal való kapcsolatomért, mégsem jutott semmi különösebb ötlet az eszembe, amelyet meg tudtam volna valósítani.
Sophie még pár napja, az egyik este felhívott, hogy ha szeretném, akkor ő szívesen tönkreteszi még gyorsan az esküvőt, de nemet mondtam. Kezdtem beletörődni a dolgokba, és úgy érezni, hogy talán képes leszek ténylegesen túltenni magam Sebastianon. Akivel mellesleg hetek óta nem beszéltem.
A csengőt hallottam valamikor dél körül, mire a takarót magam köré tekerve vánszorogtam el az ajtóig. Még mindig Leah lakásában laktam, így arra gondoltam, hogy esetleg az ő egyik ismerőse kereshette. Tévedtem, a postás volt.
Átvettem a leveleket, amiket a postaládába nem tudott bedobni, mert a takarítónő éppen előtte mosott fel, és nem akarta kiakasztani. Megköszöntem, majd rá is csaptam az ajtót.
Gyorsan átfutottam a szemeimmel a borítékokat, és az egyiken meg is akadt a szemem. Az én nevem volt rajta. Méghozzá Sophie kézírásával.
Feltéptem a borítékot, majd belenéztem. Nyomtatott képek voltak benne, de hogy mit ábrázolnak, azt még nem láttam. Kiemeltem őket, aminek következtében egy papírlap is kiesett. A képeket az asztalra helyeztem és a papírlapért nyúltam.
Széthajtogatva szembetaláltam magam egy Sophie által írt, meglepően hosszú levéllel, amiben összefoglalta még egyszer, hogy mennyire sajnálja a dolgokat és hogy szerinte sem kéne megtörténnie ennek az esküvőnek.
'... a képeket a régi vidéki házunk tárolójából hoztam el, a bátyám egy-két éve vitte le őket oda. A házat el akarjuk adni, viszont nem gondoltam, hogy ki kéne dobni a képeket, talán neked még kellenek. Illetve postáztam egy nagyobb csomagot is. Nem tudom, hogy a bátyámnak hiányozni fog-e, de ha nem is akarod megtartani, akkor elégetni tökéletes lesz.'
A nyomtatott képekre pillantottam, amelyek mintha lesifotók lettek volna. Hát persze, elvégre ha Sebastian évekkel ezelőtt felkért egy fotóst, hogy csináljon kompromitáló képet rólunk, akkor biztosan nem csak szerencséje volt. Mindenhova követett minket, szinte az első héttől. Illetve ha jól láttam, akkor utána is.
Ott volt kinyomtatva az a kép, amelyet a pletykalapok is használtak, ott volt az, ahogyan a parkban az egyik padon ülve kávézunk, vagy éppen a tengerparton napozunk. Aztán volt néhány fotó, amely már azon a bizonyos karácsonyi bulin készült, percekkel azelőtt, hogy elszabadult volna a pokol. Ott már nem csak távolról látszódunk, hanem tudjuk is, hogy képet készítenek rólunk. Pontosabban csak sejthetjük, mert egyikünk sem a kamerába néz, hanem egymásra.
A könnyeimet visszatartva félredobtam a képeket. Nem akarom látni őket. Nem akarok emlékezni.
Újra csengettek, ezúttal egy másik postás állt az ajtóban, aki a Sophie levelében említett nagyobb csomagot hozta.
Aláírtam az átvételi papírokat, majd becipeltem az amúgy egészen nehéz dobozt a nappaliba. Sejtettem mik lehetnek benne. Főleg azok a ruháim és cuccaim, amiket még egyszer Sebastian lakásán hagytam. És igazam is lett, valóban ezekkel találtam szembe magam amint kinyitottam a csomagot.
Néhány farmer, póló, ruha, fehérnemű, egy-két könyv, gyertyák, és három bekeretezett kép. Próbáltam érzelemmentesen félretenni őket, miközben az apróbb dolgok között turkáltam.
Ott voltak az apró cetlik, amiket mindig egymásnak hagytunk a hűtőre ragasztva, hogyha valahova elmentünk. Pár ékszer, amik valószínűleg az éjjeliszekrényen maradtak, illetve a hajgumik, amiket mindig a fürdőszobában hagytam.
A csuklómra húztam az egyik hajgumit, majd tovább kémleltem a doboz tartalmát. Szinte mindent megismertem. Szinte.
Az egyik sarokban, két ékszeresdoboz közé becsúszva egy kulcsot találtam. A kulcstartón csak egy régi horgolt figura függött, amit még felismertem az első randinkról, amikor Sebastian abba a külvárosi garázsvásárba vitt.
Az ujjaim közé fogtam a kulcsot, próbálva rájönni, hogy pontosan mihez is lehetett. Biztosan nem apám lakásához, mert az kulcs még most is nálam van. Nem lehetett kocsikulcs, elvégre a lakókocsi nem nálam volt akkoriban, másik autóm meg nem volt.
Kirázva a fejemből a gondolatokat inkább letettem a kulcsot a többi kirámolt kacatom mellé.
A konyhába lépve elkezdtem készíteni magamnak egy kávét, hátha attól jobb kedvem lesz. A forró italt kortyolgatva pillantottam a faliórára, ami háromnegyed kettőt mutatott. Nemsokára kezdődik Sebastian esküvője.
Lehunytam a szemeimet és igyekeztem nem rá gondolni. Túl sok minden történt közöttünk, túl sok olyan, amelyet soha nem fogok tudni elfelejteni. És talán nem is akarok.
Újra a kulcsra pillantottam, ami ott idegenkedett a holmijaim között. Aztán leesett, hogy minek a kulcsa. Sebastian lakásáé. Azt akarta, hogy költözzünk össze, és aznap akartam neki elmondani, hogy én is ezt szeretném.
A markomba szorítottam a kulcstartót, mintha Sebastiant akarnám magamhoz szorítani.
A kanapéra leülve elővettem a laptopomat, majd a feltöltött képek között kezdtem el keresgélni azokat, amelyeket még Sebastiannal együtt készítettünk. Nem kellett sok idő, szinte rögtön megtaláltam őket. Időben visszafelé menve, így kezdve közvetlenül a karácsonyi buli előtt készült képekkel, egészen június elejéig, amikor először találkoztunk.
Mikor újra felnéztem, már régen elmúlt fél négy. Nem terveztem, hogy ezzel fogom tölteni az egész napomat.
Még egyszer átgondoltam, hogy most mihez is fogok kezdeni. Ha el akartam felejteni Sebastiant, akkor először is meg kellett szabadulom azoktól a tárgyaktól, amik rá emlékeztettek. Ahogyan ő is megszabadult tőlük. Én pedig kezdhetem rögtön a lakáskulcsával.
Semmi kedvem nem volt az esküvője napján látni Sebastiant, de azért egy kulcsot mégiscsak vissza kellene jutattnom hozzá. Nem dobhatom ki, azt meg nincs kedvem kitalálni, hogy hogyan kellene elpusztítani.
Felvettem egy melegítőnadrágot és egy pulóvert, illetve a sportcipőmet. Nem akartam taxit keresgélni, elvégre Sebastian amúgy is csak a park túloldalán lakott. Felkaptam a kulcsot, majd kiléptem Leah apartmanjának az ajtaján.
Megfontoltan sétáltam a sportolók között, próbálva összeszedni a fejemben a gondolatokat, és felkészülni az esetleges találkozásra. A tervem az volt, hogy a lehető leggyorsabban bedobom Sebastian postaládájába a kulcsot, majd el is tűnök onnan örökre.
A házzal szemben álltam meg, felnézve arra az ablakra amely Sebastian lakásához tartozott. Mennyivel szívesebben lettem volna ott fönt.
A telefonomat elővéve ellenőriztem az időd, majd rögtön vissza is csúsztattam a zsebembe. A nemfogadott hívások száma Sophie-tól már majdnem elérte a tízet, de nem volt kedvem beszélni vele. Láttam, hogy üzeneteket is küldött, de egyiket sem nyitottam meg. Nem akartam ma senki felől sem hallani.
Négy óra múlt, így az esküvő már valószínűleg megkezdődött. Legalább nem lesz itt senki.
Tettem egy lépést a járdán, de nem mertem többet. Valahol legbelül nem akartam feladni az utolsó dolgot, amiről azt éreztem, hogy Sebastianhoz köt. Még nem.
Hátat fordítottam a lakásnak, majd gyors lépéssel visszasiettem a parkba, ahol az egyik padra leülve néztem körbe. A sportolók már kevesebben voltak, inkább a kutyasétáltatók lepték el a helyet.
Még mindig a kulcstartót szorongatva próbáltam helyretenni a gondolataimat. Valamit kellett tennem. Azt viszont még mindig nem tudtam, hogy pontosan mit.
Újra megcsörrent a telefonom, a képernyőjén Sophie nevével.
Sóhajta felvettem és a fülemhez emeltem a készüléket.
- Igen? - A hangom fáradt volt, mint aki napok óta nem aludt.
- Végre felvetted. - könnyebbült meg. - Veled van a bátyám?
- Dehogyis. Miért lenne velem? - vontam össze a szemöldököm.
Sophie a vonal másik végén egy kisebbet káromkodott.
- Sophie! - szóltam rá, mert nem akart megszólalni. - Minden rendben?
- Lefújták az esküvőt.
- Mi? Mégis hogyan? És mikor? - pattantam föl a padról.
- Nem tudom pontosan mi történt, de annyit mondtak, hogy közös megállapodás volt. Sebastian pedig rögtön eltűnt. Azt hittem hozzád indul.
Sophie utolsó mondatát már nem is hallottam. Igyekeztem a legkevésbé sem izgatottam körbenézni, de nem láttam meg őt.
Sóhajtva megráztam a fejemet, majd visszaültem a padra. Sophie még mindig magyarázott, de én csak kinyomtam a hívást.
Miért mondhatták le az esküvőt? Az, amit Sebastian húga mondott, hogy közös megállapodás alapján, nem tűnt valami hihetőnek. Csak remélni tudtam, hogy nem Sophie keze volt az egészben.
Az ajkaimat beharapva álltam fel újra, majd indultam meg Leah lakása felé. Sebastian kulcsáról már meg is feledkeztem, nem mintha kedvem lett volna a lakása irányába menni.
Azonban amikor kiléptem a liftből a megfelelő emeleten, egy túlságosan ismerős zöldesbarna szempárral találtam szembe magam. Amint megpillantott, rögtön felcsillantak azok a szemek, illetve egy apró mosoly jelent meg az ajkain.
- Sebastian?
- Geneviève...