Újra esett az eső. A héten harmadjára és még csak csütörtök volt.
A hetek csak repültek, és én hamar november végén találtam magam. A héten a meglepetések szinte a semmiből értek, kezdve azzal, hogy apámnak eszébe jutott a születésnapom, és olyan ajándékot vett, aminek örültem is. Aztán jött az öcsém, akinek valamilyen csoda folytán barátnője lett. Legnagyobb sajnálatomra ez a barátnő nem Penelope volt, akivel szerintem pont összeilletek volna, de nem számított, mert az öcsém boldognak tűnt.
És ott volt Sebastian, aki hivatalosan is befejezte apám utolsó filmjének forgatását így lett egy-két szabad hónapja a következő munkája előtt. Ezt pedig személyesen közölte, azzal együtt, hogy ezt a pár hetet kifejezetten velem szeretné tölteni. Úgyhogy minden a lehető legjobban alakult.
- Jó reggelt... - fordultam át morogva a másik oldalamra, miközben próbáltam kizárni a fejemből az ablakra pergő esőcseppek hangját.
- Neked is.
Sebastian egyik karja a takaróval fedett derekamat karolta át, miközben a nyakamhoz hajolt, és lágy csókokat kezdett el hagyni a fülemtől egészen a vállamig. Majd vissza.
Akármennyire is próbáltam kizárni a gondolatokat a fejemből és újra elaludni, nem igazán ment. És ezért nem magamat hibáztattam.
- Ma sem kell menned sehova? - nyitottam ki a szemeimet fáradtan és éreztem, ahogyan Sebastian elmosolyodik, majd megrázza a fejét.
- Nem.
- Akkor jó, mert nem is engedtelek volna el.
A hátamra fordultam és a kezeimet összekulcsoltam a tarkójánál. Egy utolsó pislogás után próbáltam megtalálni a tekintetét, ami az arcomon időzött, majd kissé felemeltem a fejem, és egy apró csókot nyomtam a szája szélére. Visszadobtam a fejem a párnára, és vártam a reakcióját.
Nem kellett sokat időznöm, ajkai hamar megtalálták az enyéimet, én pedig újra azt éreztem, hogy csak mi ketten vagyunk a világon. Először furcsa volt, mármint még augusztusban, amikor elkezdtünk rendesen randizni, hogy ennyire megszűnik létezni körülöttem minden, de azóta már egészen megszoktam. Mármint természetesen megszokni nem lehetett, de már nem ért annyira váratlanul.
Az elmúlt három hónapban igazán megtanultam milyen is szeretni valakit. Nem mondom, hogy nem volt rémisztő, de megérte. Oh, de még mennyire megérte, főleg hogyha az illető viszontszerett. Sebastian pedig minden kétséget kizáróan szeretett. És ezt nem egyszer mondta el, vagy éppen mutatta meg nekem.
A kuncogásomat igyekeztem visszafolytani, miközben Sebastian ajkai újra a nyakamnál jártak, kezei pedig vagy a derekamon pihentek, vagy a takaró alatti meztelen testemen valahol próbálták velem elfelejtetni, hogy dolgunk lenne ma.
Ezúttal meleg tenyerei a hátam alá nyúltak, így próbálva engem közelebb húzni magához. Ujjaimmal a hajába túrtam, mire felnézett rám, de még mielőtt újra megcsókolhatott volna, a telefonjának éles csengőhangja hasított bele a pillanatunkba.
- Ezt nem hiszem el - morgott idegesen, miközben az eszköz felé nyúlt, hogy kinyomja a hívást anélkül, hogy elolvasta volna, a hívó nevét. Mikor végre visszatette az éjjeliszekrényre a telefont, újra felém nézett. - Hol is tartottunk?
- Nagyon közel valami olyanhoz, ami szinte garantálná, hogy egész nap nem kelünk ki az ágyból. - haraptam be az alsó ajkamat, miközben óvatos mosolyra húztam a számat. - Tehát pont olyan lenne mint tegnap. Vagy tegnapelőtt.
- Úgy mondod, mintha nem élvezted volna. - forgatta meg a szemét, és belebökött a a derekamba, mire akaratlanul is felnevettem.
- Nem azt mondom, hogy nem élveztem - kapkodtam a levegőt, Sebastian pedig elkezdett csikizni. - Hé-hé-hé, ne már...
Mindketten egyszerre kaptuk a fejünket az újból csörgő telefon felé, amely az éjjeliszekrény tetejét rezgett.
- Nem lehet igaz... - nyúlt felé megint Sebastian, majd mielőtt elutasíthatta volna a hívást, az magától megszűnt. - Végre. Az illető felfogta, hogy zavar.
- Mégis ki keres téged ilyenkor? - húztam össze a szemöldökeimet, valóban elgondolkodva a kérdésen.
- Nem tudom, de most nem is ez a lényeg...
Újra, ezúttal harmadjára hajolt fölém, hogy megcsókoljon, majd ajkai már alig pár centire voltak az enyéimtől, amikor újra megcsörrent a telefon.
Nem a legszebb káromkodás hagyta el Sebastian száját, miközben lemászott az ágyról és a kezébe vette a készüléket. Én a nevetésemet visszafolytva ültem fel, magam elé fogva a takarót.
- Igen? - vette fel idegesen. - Éppen nem a legjobb időpont.
A vonal másik végén valaki magyarázni kezdett, de nem pontosan értettem, hogy miről is van szó.
- Ki az? - tátogtam Sebastian felé, aki csak megrázta a fejét, hogy nem fontos.
Ledobtam magamról a takarót, és felültem az ágyon. Sebastian tekintete egy pillanatra csak rám fókuszált, ami meg kell mondjam, mosolyt csalt az arcomra, majd erőt véve magán elfordult, tudva, hogyha tovább néz, akkor nem sokra emlékezne a telefonos beszélgetéséből.
Halkan nevetve álltam fel és indultam a fürdőszoba felé. Mielőtt becsuktam volna az ajtót, még hallottam ahogyan a vonal másik felén lévő hang ugyanúgy magyaráz, mint amikor Sebastian felvette, alig véve levegőt.
Előkotortam egy tiszta törülközőt, majd beléptem a zuhany alá. Percekig élveztem ahogyan a kellemesen langyos víz lefolyik a testemen, majd a tusfürdőért nyúltam. Egy, az enyémnél jóval lebarnultabb kéz azonban megelőzőtt.
- Gyorsan letudtad a hívást - mosolyodtam el, megérezve Sebastian kezeit a hátamon, ahogyan a tusfürdőt masszírozza a bőrömbe. - Tényleg nem lehetett valami fontos...
- Ami azt illeti... - kezdett bele, mire egy pillanat alatt felé fordultam.
- Fontos volt? Mégis mi volt fontos? Ki hívott? - bombáztam kérdésekkel, mire felsóhajtott.
- Az ügynököm asszisztense volt. A filmnek, aminek a főszerepére beválogattak, mégsem márciusban fog kezdődni a forgatása, hanem december végén. Így két hét múlva indulnom kell Izlandra.
- Izlandra? - hitetlenkedtem, de ő csak bólintott. - Nem úgy volt, hogy az elkövetkezendő hónapok a kettőnkéi lesznek?
- De igen, tudom és sajnálom.
- Akkor mi lesz? Két hét múlva elmész és mikor jönnél vissza?
- A forgatás nyár közepéig tartana. - közölte lesütött szemekkel.
- Nyár közepéig - emésztettem magamban a gondolatot.
- De arra gondoltam, hogy mivel amúgy is utazásból élsz, így eljöhetnél te is. - simított végig az arcomon, eltűrve egy tincset a fülem mögé. - Ugyanannyi szabadidőm lenne, mint a mostani forgatáson, és ha eljönnél, akkor neked is lenne anyagod a blogodhoz.
Átfutott az agyamban a gondolat, elképzelve minket kettőnket valahol Izlandon, mindketten azt csinálva amit szeretünk, miközben együtt is lennénk. Meglehetősen tetszett a gondolat, és újból meglepődtem, hogy mennyire Sebastian körül kezdett forogni az életem. Hiszen képes lettem volna miatta újra és újra feladni az utazásaimat, és akár ülni is a fenekemen itt, Los Angelesben, de legalább vele lehettem volna. Így viszont, semmit nem kell feladnom, hiszem mehetek vele.
- Szívesen elmegyek veled. - húztam mosolyra a számat, kissé beharapva az alsó ajkamat.
Igen, akkor még úgy tűnt, hogy elmegyek vele. Aztán változtak a dolgok.
~~~
A gondolataim visszatértek a valóságba, pontosabban Charlie Rovall rádióműsorának stúdiójába, ahol az elmúlt órát töltöttem.
Idegesen figyeltem az ajtóban álló személyt, aki szintén frusztráltnak tűnt. December közepe óta nem láttam Sebastiant, pontosan azóta a buli óta, amikor hatalmasat csalódtam benne. Pedig én mindig azt hittem, hogyha egyszer lesz normális kapcsolatom, akkor azt én fogom tönkre tenni. Végül mégsem volt lehetőségem rá, mert Sebastian helyettem is elvégezte ezt a feladatot.
Mély levegőt vettem, hogy biztosan át tudjam vészelni az elkövetkező perceket. Nem akartam rá nézni, csak a padlót bámultam, hátha ezáltal ő eltűnik, mintha ott sem lett volna. Egy ideig sikerült is úgy tennem, mintha nem is létezne, de amikor megszólalt, a fejem akaratlanul is felemelkedett, tekintetem pedig az övét kereste.
- Geneviève... - kezdett bele, az agyamat pedig egy pillanat alatt öntötték el újra az emlékek.
Talán egy héttel azelőtt a bizonyos buli előtt kezdett el a valódi nevemen szólítani, és már akkor is meglepetésként ért, hogy egyáltalán nem volt furcsa vagy szokatlan. Aztán még külön tetszett is neki, hogy másnak nem engedem, hogy így hívjon. Aztán jött az a buli, ahol még azt is megbántam, hogy elmondtam neki a nevemet. Mert ott ugyanígy próbált nyugtatni, miközben nekem minden jogom megvolt ahhoz, hogy kiakadjak rá.
- Ne! - szóltam rá, még mielőtt bármi mást mondhatott volna. Tudtam mi következett, hallottam már. - Nem vagyok kíváncsi rá. Decemberben sem voltam, most sem vagyok, és egy év múlva sem leszek kíváncsi rá.
- Ha engednéd, hogy megmagyarázzam...
- De nem engedem, mert nem érdekel. - szakítottam félbe, próbálva nyugodt hangon beszélni. Tekintete az arcomat fürkészte, keresve valami jelet, ami elárulhat. - Ha tudtam volna, hogy te is olyan vagy, mint a többiek, hogy neked is csak a hírnév kell, meg egy-egy jó sztori amit eladnak rólad, akkor soha nem kértelek volna arra, hogy segíts nekem. Hogyan is kereshettem meg éppen egy színészt? - tettem fel szarkasztikusan a kérdést. - Neked amúgy most nem éppen Izlandon kellene lenned és forgatnod?
- Kaptam két szabad hetet.
- Értem.
Két perc néma csönd következett, amikor is még a lélegzetvételünket is lehetett hallani.
- Miért jöttél ide? - szaladt ki belőlem a kérdés, mire Sebastian összezavarodottan húzta össze a szemöldökeit. - Volt bármi más indokod is Izlandról Los Angelesbe jönni, mint hogy megpróbálj megmagyarázni valami olyat, ami engem már nem is érdekel?
- Nem érdekel? - kérdezett vissza alig hallhatóan.
- Nem. - ráztam meg a fejem elkeseredetten, akármennyire is fájt kimondani. Nem szabad, hogy érdekeljen. - Túltettem magam a dolgon.
- Geneviève...
- Maya. A nevem Maya. - javítottam ki rögtön, majd újra vettem egy mély levegőt, és elindultam az ajtó felé. El kellett szabadulnom még mielőtt hülyeséget csinálok.
- Geneviève, állj meg. Beszélni akarok veled.
- Mit nem értessz azon, hogy a nevem Maya?
- Nem foglak csak azért Mayának hívni, mert nem tetszik, hogyha Geneviève-nek szólítalak. - tett egy lépést felém, mire ösztönösen torpantam meg. - Beszélni akarok veled, és garantálom, hogy mire végighallgatsz meg fogod érteni az indokaimat.
- Az indokaidat? - nevettem fel hitetlenkedve. - Az indokaidat? Komolyan? Azt hiszed érdekel, hogy miért csináltad? Hát nagyon tévedsz. Pont teszek arra, hogy miért tetted. Nem érdekel. És tudod mi nem érdekel még? Te. Úgy alapból. - vágtam a képébe idegesen. - Tudod, egyetlen egy haszna volt az elmúlt egy évnek. Méghozzá az, hogy újra, és hozzá kell tennem, utoljára, megtapasztaltam, hogy semmi értelme a normálisnak tartott kapcsolatoknak. Mert előbb-utóbb összetörik a szíved.
Sebastian készült megszólalni, majd mintha az agyáig süllyedtek volna a mondataim, hirtelen felnézett a szemembe. Tudtam, hogy mit akar kérdezni. A válaszomat is tudtam a kérdésére.
- Igen, még szép, hogy szerettelek. - nevettem fel újból, kínosan. - És szerettem azt hinni, hogy te is viszonzod ezt. Képes voltam miattad ebben a nyomorult városban maradni, képes lettem volna feladni az egész addigi életemet, csak azért, hogy veled lehessek. Ott, a bulin akartam igent mondani az összeköltözésre. Aztán összefutottam Bob Reyer-rel, aki volt elég részeg ahhoz, hogy elmondja, hogy személyesen ismer téged, és hogy tőled jött az ötlet. Azt mondta, idézem 'Zseniális volt, olyan amilyet Hollywood még nem látott'.
Sebastian lesütötte a szemét, mint akit éppen rajtakaptak valamin. Talán pont azért, mert én éppen szembesítettem a tetteivel. És ez még messze nem volt a vége.
- El tudod képzelni mennyire rosszul éreztem magam? Hm? - léptem egyet felé, így szinte pont előtte álltam, és egy kicsit megemeltem a hangomat. - Megbíztam benned, az Isten szerelmére! - csaptam a tenyeremmel a mellkasára, miközben az első könnycsepp legördült az arcomon. - Megbíztam benned, hittem neked és abban is hittem, hogy talán, egyszer, az egész életemet le tudnám élni veled... - ütögettem tovább a mellkasát, mintha ezzel el tudnám űzni az emlékeimet. A könnyeimen keresztül láttam, ahogyan megemeli a kezét, hogy leállítson, de végül nem csinál semmit, csak hagyja, hogy egyre lassabban ütögessem, majd a homlokamat a kulcscsontjának támasztva szipogjak. - Annyiszor próbáltam elképzelni, hogy miért is tehetted, de nem jutottam semmire. Tettem én ellened valamit, hogy ezt érdemeltem? - néztem föl a szemeibe, azokba a gyönyörű zöldesbarna szemeibe, amelyekről annyiszor álmodtam már.
Megrázta a fejét.
- Nem, dehogy is.
- Akkor miért? - léptem el tőle, még mindig a tekintetét fürkészve. - Ennyire nagy kihívás voltam, hogy biztosan nem engedhettél el? Mert ha ez történt, akkor gratulálok, sikerült elérned, hogy Maya Dawson járjon veled. Pontosabban azzal a Sebastian Beckett-el, akiről azt hitte, hogy valóban szereti.
Idegesen töröltem le az arcomról a könnyeimet, és már átkoztam magam, amiért sírtam. Nem tűnhettem gyengének. Akkor sem, hogyha legbelül annak éreztem magam.
Miután egy utolsót szipogtam, végre erőt vettem magamon, és újra az ajtó felé léptem. Ezúttal biztos voltam benne, hogy kijutok. Sebastian meg sem szólalt, nekem viszont eszembe jutott még egy kérdés, így visszanézve megerőltettem a hangomat.
- Hogyha... - kezdtem bele, de a hangom elhalt amikor Sebastian felém fordult. Nyeltem egyet, és újrakezdtem a mondatot. - Hogyha nem jöttem volna rá magamtól, akkor elmondtad volna valaha? Elmondtad volna, hogy te szóltál az újságírónak, hogy apám háza előtt teszel ki, és hogy ő készítette a képet? Hogy miattad tudta, hogy hol leszünk, és tudta megörökíteni azt a pillanatot? Gondolom, hogyha nem kértelek volna meg, hogy csókolj meg, akkor megtetted volna magadtól is, csak a kép kedvéért, amivel később elérted, hogy a barátnőd legyek. - mondtam ki, de még mindig nem állt teljesen össze a kép. - Elmondtad volna? Szerettél te engem egyáltalán?
- Persze, hogy szerettelek - emelte fel a hangját, mintha nem hinné el, hogy képes voltam megkérdezni. - Még mindig szeretlek. Ezért csináltam az egészet, mert te nem voltál hajlandó bevallani magadnak, hogy te is hasonlóképpen érzel.
- De ennek akkor sem az a módja, hogy csőbe húzod a másikat!
Nem tudtam megérteni az indoklását. Még annyi kérdésem lett volna, amiknek a válaszára inkább nem voltam kíváncsi. Csak azt éreztem, hogy Sebastian Beckett-nek sikerült az, ami előtte csak egy embernek. Összetörnie a szívemet. Viszont ameddig a legelső alkalom után teljesen megváltoztam, addig most csak erősödött bennem a gondolat, miszerint tényleg semmi értelme egy normális kapcsolatnak, és hogy én egy ideig biztosan nem leszek képes rá. Talán sosem. Mert az egyetlen ember, akivel megérte volna, éppen az őáltala összetört szívemet próbálta helyrehozni, de nem igazán sikerült neki.
- Értsd meg Geneviève, azért tettem, mert szeretlek. - tett egy lépést felém, és ameddig egy romantikus vígjátékben ez a pont a vége főcím előtt történne meg, mielőtt a főszereplő lány a srác karjaiba veti magát és megbocsát neki, addig az én történetemben ennek messze nem volt ilyen hatása.
- És látod mire mentél a szereteteddel. - sóhajtottam fel fáradtan, majd kiléptem az ajtón és be is csuktam magam mögött. A zárban gyorsan elfordítottam a kulcsot, még mielőtt Sebastian utánam jöhetett volna, majd a hátamat az ajtónak vetve próbáltam visszaállítani a légzésemet normálisra.
A szokásosnál nehezebb volt levegőt vennem, mintha a lelkem tört volna össze, de túl kellett tennem magam rajta. Eldöntöttem, hogyha egy mód van rá, akkor soha többé nem jövök vissza ebbe az átkozott városba, ami többet vesz el az embertől, mint amit ad.
Az, hogy valaha rendes életem lesz, családdal és gyerekekkel, még távolabbinak tűnt, mint addig, ahogyan annak a reménye is, hogy olyan boldog leszek még az életben, mint Sebastiannal voltam. De nem akartam megbocsátani neki. Nem engedhettem meg magamnak, hogy elfelejtsem a történteket. Akkor sem, hogyha még mindig szerettem.