A mustársárga kantáros ruhámhoz felvettem egy bordó garbót és vastagharisnyát,mivel ma különösen kedvem volt a színekhez.És habár rendkívül érdekesen mutatott a két szín együtt,én odáig voltam érte,szóval erre a szettre esett a választásom végül egy sokkal mindennapibb darab helyett.
A hajamat kivasaltam,hogy a tincseim ne össze-vissza hullámozzanak,majd egy alsó copfot csináltam,a vállamra fektetve azt utána.Már csak a magassarkú csizmám hiányzott és kész is voltam,így egész vidáman ballagtam le a konyhába a fáradtságomtól eltekintve.
Miután megreggeliztem és gyorsan fogatmostam,a szempillaspirál mellé felkentem egy kis vörös rúzst,majd leellenőrizve,hogy a fogamra nem került-e,gyorsan felkaptam a szövetkabátomat és elindultam a suliba.
A buszon megint egyedül ültem,azonban egy-két diák a suliból felém pillantgatott,akik valószínűleg az I think I'm in love with you miatt ismertek fel.Viszont most teljesen kizárva őket,bedugtam a fülest és Shawn hangjára koncentrálva vártam,hogy leszállhassak végre.
Sierrával először a tesi öltözőben találkoztam,ahol már a többi lány is ott volt,így esélyem nem volt elmesélni,mi történt tegnap,de nyilván azért feltűnt neki,hogy az életkedvem visszatért valami okból és persze azt is nagyon jól tudta,hogy ki miatt.Boldogan rám mosolygott,majd annyit súgott oda,hogy futás közben megbeszéljük,aztán elkezdtünk öltözni.
Olivia elég furcsán nézett ránk,ami miatt azt sejtettem,hogy Marco beszélhetett vele arról,ami történt,és habár sajnáltam a lányt,valahol mélyen belül tudtam,hogy erre vágyom,hogy Marco esélyt adjon kettőnknek.Próbáltam ezért figyelmen kívül hagyni a kedvváltozását,majd arra koncentrálni,hogy minél hamarabb túllegyek a duplatesin és matekon láthassam a fiút.
-Na mesélj már.-mondta halkan Sierra mikor már a második körnél tartottunk.
Elmondtam neki mindent,még azt is,hogy milyen érzés volt,hogy újra hozzám ért,vagy hogy hogy reagált arra,mikor megemlítettem azt a bizonyos napot,ami a barátságunkat valami többre változtatta.Sierra persze ahelyett,hogy velem sikongatott volna,a maga módján örült azért,csak éppen hányingert imitált minden egyes résznél,ami engem a legboldogabbá tett.Levakarhatatlan volt a mosolyom,még az sem zavart,hogy egy-két lány az évfolyamról odajött érdeklődni,mégis kinek írtam a számot,miközben alapesetben megőrültem volna az ilyen pletykafészkektől,akik csak egy jó sztori érdekében szólnak hozzád.
Egy fél óra futás után röplabdáztunk egy kicsit,majd az osztályzásokkal gyorsan elment az idő,így kipirulva,de gyorsan beestünk a matekterembe,majd leültünk a helyünkre leghátul.
Éppen a lányok trécseléséről beszélgettünk,amit az öltözőben folytattak egy újabb jelentéktelen pletykával kapcsolatban,mikor Marco belépett a terembe.Kócos és vizes volt a haja a tesi utáni zuhanyzástól,amitől csak még helyesebb volt és legszívesebben odamentem volna,hogy az ujjaimat belefűzzem a csokoládé színű fürtjeibe.Hevesen dobogni kezdett a szívem,már csak attól is,hogy láthatom őt.
Ő azonban közel nem volt olyan jókedvű,mint én.Kérdően néztem rá,hátha elkapom a tekintetét,azonban semmi hasonló nem történt,sőt,igazából egész szünetben ignorált,majd az óránk alatt sem pillantott felém,amit nem csak én furcsálltam,hanem Sierra is.
-Nem azt mondtad,hogy minden rendben?-fordult oda hozzám a füzetével,hogy úgy tűnjön,együtt próbáljuk megoldani az egyenletet,amit Mr.Roberts feladott nekünk.
Esküszöm,ennek a férfinak sasszeme van,egyből kiszúrja,ha a tábla helyett egy foltot bámulsz a falon.
-De.-mondtam halkan a fiút nézve,pontosabban a hátát,ugyanis egyszer sem pillantott felém.
-Fura.
Az volt,és ez semmi jót nem jelentett.Próbáltam nyugtatni magam,hogy talán csak összeveszett esetleg valakivel,vagy valami hasonló történt,azonban sehogysem tudtam elnyomni a rossz előérzetemet az egész helyzettel kapcsolatban.Alig vártam,hogy vége legyen az órának és odamehessek hozzá,hátha elmondja mi történt.
Mikor végre kicsengettek,olyan sebesen pakoltam be a táskámba,amennyire csak bírtam,hogy Marco nehogy eltűnjön addig.Az ajtóban volt már,mikor végeztem,így gyorsan szóltam Sierrának,hogy találkozunk az ebédlőben,majd a fiú után eredtem,hátha elérem még.
Így is történt,a szekrénye előtt értem utol,amikor éppen próbálta betuszkolni a matekcuccát.Gyorsítottam a lépteimen,hogy odaérjek,azonban megtorpantam,mikor elfordulva megpillantottam Oliviát,aki addig a fiú takarásában volt,most azonban tisztán láttam a ragyogóan boldog arcát,ami aggodalomra adott okot.
Pont hallótávolságon kívül voltam,így nem tudtam miről beszélhetnek,nem mintha hallgatózni akartam volna,de annyira nem is volt szükség rá.Olivia a fiú szekrényének dőlve húzta őt közel magához,miközben ő persze nem ellenkezett,csak egy lusta mosolyt varázsolt az arcára,mielőtt közelebb hajolt a lányhoz.
Próbáltam nagyot nyelve eltüntetni a torkomban fojtogató gombócot,nehogy sírni kezdjek,azonban a mellkasomban sajgó fájdalom ellen nem segített semmi.Remegve figyeltem őket,hátha csak félreértettem valamit,hátha csak nekem tűnik úgy,hogy úgy viselkednek,mint eddig,azonban Marco úgy zárta Oliviát a karjaiba,ahogyan azt tegnap velem tette,nekem pedig eddig tartott a felhőtlen boldogság,amit tegnap óta éreztem.
Amint elváltak egymástól,Marco pont az én irányomba fordult,és már hiába futottam el onnan,tudtam nagyon jól,hogy meglátott.Próbáltam a lehető legprivátabb helyre menni,hisz most minden tanár és diák az ebédlőben tartózkodott és senki nem talált volna meg,de akkor Marco meg tudott volna állítani,vele pedig most végképp nem akartam beszélni.
Hallottam,ahogy a hátam mögül szólongat,ezért sietni kezdtem és az alattunk lévő emeleten bezárkóztam a lányvécébe,remélve,hogy legalább oda nem jön be utánam.A leghátsó mosdóba belépve próbáltam visszatartani a könnyeim,magamat átölelve igyekeztem megnyugtatni a sajgó szívemet,de nem mentem vele semmire.Remegtek a kezeim a hirtelen rámzúduló érzelmektől,miközben én csak tehetetlenül próbáltam felfogni,mi is történt valójában.Azonban egyből elhallgattam,ahogy meghallottam az ajtó csapódását,remélve,hogy nem a fiú az.
-Tudom,hogy itt vagy,Lu.-szólt hozzám hangosan,hogy kicsalogasson,azonban a lábaimat felhúzva igyekeztem elérni,hogy véletlenül se jöjjön rá,hogy itt vagyok.-Beszéljük meg kérlek.
Még jobban reszketni kezdtem a gondolatra,hogy beszélnem kelljen vele,a szemeim előtt még mindig az előző jelenet lebegett.Kezdett erősen felmenni bennem a pumpa erre a hülye kijelentésre,azonban mégsem mozdultam,csendben figyeltem a léptei hangjának erejét,ahogy folyamatosan közeledtek.
Tudta,hogy az utolsó fülkében vagyok.Én hülye pedig még be sem zártam.Ha most pedig ráfordítom a zárat,azt úgyis meghallja,így inkább maradtam a seggemen és reméltem,hogy valami csoda folytán elnyel a föld,mielőtt rám találna.
-Kérlek,hermosa.-kérlelt,azonban a becenév hallatán végleg elég volt nekem a hülyeségeiből és felpattanva kivágtam az ajtót.
Ott állt pontosan előttem,arra várva,hogy kijöjjek,én pedig belesétáltam a csapdájába.Olyan vérben forgó szemekkel néztem rá,hogy egyből hátrahőkölt,amit egy győzelemnek könyveltem el.Helyes,féljen csak.
-Soha többet ne merj így hívni,megértetted?-löktem meg a mellkasát,azonban majdhogynem én vesztettem el az egyensúlyomat.-Menj,hermosázz csak Oliviának!
-Luna,én...-próbálkozott kétségbeesetten.
-Nem!-emeltem fel a kezem,hogy beléfojtsam a szót.-Nem akarom hallani.Nem is értem mit gondoltam.Talán...-vettem vissza a hangerőből,ahogy elbizonytalanodtam.-Talán...
-Talán mi?-vágott közbe türelmetlenül.
-Talán jobb lett volna,ha sosem kezdjük ezt el.-mondtam halkan ki az igazat,ami úgy nyomta a lelkemet a kezdetektől fogva.
Mindenről a hülye érzelmeink tehettek,először ő haragudott meg rám miatta,most én voltam,aki féltékeny volt egy olyan lányra,akinek sokkal több joga volt vele lenni,mint nekem.Ha nem kezdünk el máshogy érezni egymás iránt,soha nem történt volna ez meg és talán még mindig olyan jó barátok lehetnénk,mint azelőtt.
Meghökkenve figyeltem,ahogy dühösen rávágott egyet a falra,felsértve ezzel a kezén a bőrt,ami azonnal vérezni kezdett,ahogy felhasadt a bőre.Annyira ellepte a düh,amennyire még soha nem láttam azelőtt.
-Normális vagy?-léptem oda rögtön hozzá,félretéve egy kis időre mindazt,ami miatt őrülten haragudtam rá,hisz mindennek a helyét átvette a mérhetetlen aggodalom.
Odahúzva az egyik csaphoz azonnal hideg víz alá tettem a kezét,hogy a víz kimossa a sebet,aminek hatására egyből felszisszent és tekertem a kezére egy pár törlőpapírt,hogy felfogja a vérzést,míg elmegyünk az iskolaorvoshoz.
Mellettem kullogva próbált meggyőzni,hogy ne menjünk oda,mutogatva a kezét,hogy már nem is vérzik,azonban próbáltam kizárni őt.Eléggé feldühített már és nem volt kedvem még ezen is vitatkozni vele.
-Kérlek,nézd.Már nem is vérzik.-állt elém,hogy megállásra kényszerítsen,megfogva a karomat,amit úgy rántottam ki a kezéből,mintha égetné a bőrömet.
Olyan is volt az érzés,mintha minden érintése égető sebet hagyott volna maga után,szimplán nem fizikailag,hanem inkább a szívemen.Csalódottan nézett rám,majd inkább visszahúzta a kezét,én pedig vetettem egy pillantást a sebre.
Valóban nem volt olyan szörnyű,így sóhajtva megadtam magam,csakhogy minél hamarabb túl legyünk már ezen az egészen,aztán megkértem,hogy dobja ki a véres papírtömeget,amíg én előhalászom a sebtapaszaimat.
Csendben azt tette,amire kértem,így két perccel később már ott virított a kezén két nagy sebtapasz,ezzel felfogva nagyjából a vérzést.
-Köszönöm.
Csak csendben biccentettem,majd a táskámat a vállamra véve elindultam a könyvtár felé,hiszen semmi kedvem nem volt most a többi diák hangoskodásához és minél hamarabb meg akartam szabadulni Marcotól.
Ő azonban nem így gondolta,így a karom után kapva újra megállított,maradásra unszolva.Először azt hittem megfojtom egy kanál vízben,amiért nem hagy elmenni.
-Kérlek.-könyörgött újra én pedig átkoztam magam,hogy nem vagyok képes itthagyni őt a sok szarság után,amit művelt.
Ha így kért valamire,arra még a barátjaként sem tudtam nemet mondani,azonban mostmár a hangja még inkább másabb hatással volt rám,így szinte rögtön megenyhültem.A kétségbeesett tekintetéről nem is beszélve,ami jobban fájt,mint egy gyomronvágás.
-Mit akarsz még Marco?-támadtam le dühösen,mire azonnal hátrahőkölt.-Szerintem pont eleget láttam,hogy megértsem,mi a helyzet.
-De én...
-Nem kell magyarázkodnod.-fogtam vissza a hangerőből.-Nincs semmi jogom számonkérni téged.
Elhúzva a száját,némán figyelt tisztes távolságból,mintha csak próbálna rájönni,mit kellene válaszolnia.
-Mégis mit vártál tőlem,Luna?-tárta szét a karjait tehetetlenül.-Szakítanom kellett volna vele,mert hirtelen öt év után észrevettél?
Utólag büszkeség tölt el,hogy abban a pillanatban kibírtam,hogy ne kezdjek el sírni,habár erre az igazságtalanságra nézve elég nehéz volt.A szívem sajgott már a feltételezéstől is,fogalmam sincs,hogy voltam képes megtartani az álarcot.
-Nem Marco.Rohadtul nem.-mondtam csalódottan,hogy tényleg ennyibe nézett engem,azonban a hangom elcsuklott.
-Akkor?
Fogalmam sem volt,megéri-e egyáltalán ez a beszélgetés,ha Marco ennyire nem volt biztos benne,hogy akarja-e kettőnket egyáltalán.Hiszen akkor szakítottak volna,ha nem most,akkor legalább később,de most színtisztán kijelentette,hogy egyáltalán nem állt szándékában ezt tenni.Én pedig nem tudtam,mi fájt jobban,hogy eszében sem volt,vagy,hogy egyáltalán szólt-e volna róla,ha én magam nem jövök rá.
-Legalább szólhattál volna,hogy őt akarod,érted?-öleltem át magamat,ahogy megint fázni kezdtem a vékony garbómban és elfordítva a tekintetem inkább a falakat pásztáztam,mert nem bírtam a szemébe nézni.-Akkor nem reménykedtem volna feleslegesen.
Nem tudott ehhez semmit hozzáfűzni,így csak némán állt ott a földet szuggerálva.Hangosan felsóhajtottam,ahogy a néma csend a mellkasomra ülve visszahozta ugyanazt az érzést,amit tegnap éreztem utoljára.Hallgatott,az én mondanivalóm meg mindössze ennyi volt,így sarkon fordulva otthagytam a folyosó közepén.Mostmár tényleg eljutottam a könyvtárig,magamban mégis azt kívántam,bárcsak utánam jött volna.Bárcsak az egész egy rossz álom lett volna,hogy aztán majd felébredjek és ez a nap máshogy végződjön.
Csak aztán rájöttem,hogy mindez valóságos,hogy Marcohoz Olivia tartozik még mindig és nem én,és azt hiszem talán jobb lett volna,ha a fiú a dalt soha nem hallotta volna.Mert akkor talán a haragját és a közömbésségét képes lettem volna elviselni.De abba,hogy mást szeret,a szívem szépen lassan belehasadt.