Még mindig emlékszem a napra,
Mikor minden összedőlt,s azt hittem,mintha
A világom teljesen széthullott volna
És én csak egyedül feküdnék a porban.
A könnyeim lassan potyogtak a papírlapra,ahogy a sorokat írtam és a tinta szétfolyt,ezzel elmosva az egyedül szót,egy pacát varázsolva.Nyűgösen elhúztam a számat,a jobb karommal pedig próbáltam letörölni a könnyeimet,hogy gátat szabjak nekik,mielőtt az egész lapot eláztatom ezzel.
Rengeteg összegyűrt papírlabda volt eldobálva a földön,amik a szerencsétlen próbálkozásom veszteségeiként szolgáltak,néhol még elszagatott papírdarabok is hevertek,amiket dühösen széttépve földhöz vágtam.Sehogysem akart összejönni,amit csinálni szerettem volna.
De te jöttél aztán,hogy hősként felsegíts,
Hogy bízni kezdjek benned,majd te is a földre taszíts.
Remegve írtam fel a sorokat,amik a düh miatt fogalmazódni kezdtek bennem és újra és újra ugyanazt láttam magam előtt.
Azt,ahogy Olivia a fiúhoz hajol.Úgy,ahogy nekem kellene.Ahogy nekem szabadna csak,ha nem rontottuk volna el ezt mind a ketten.Azt,ahogy megcsókolja őt,és Marco a karjait felvezeti a lány vékony derekára.Én pedig ürességet érzek.
És az érzés most legbelül fájdalmasan szétszakít,
Hogy megint...
A fejemet a párnámba temetve,hogy elnyomjam a hangomat,zokogni kezdtem és a könnyeimtől szinte már-már fuldokolva próbáltam magamnak motyogva lenyugtatni a szívemet,ami őrülten fájt a mellkasomban.A szemeimet erősen összezárva igyekeztem kitörölni az emlékezetemből a kettejük képét,azonban az úgy belefúrta magát az elmémbe,hogy minden pillanatra a lehető legtisztábban emlékeztem.
-Este acento que tienes me vuelve loco.-suttogja az ajkaimra,hogy megbolondítja az akcentusom,mire felkuncogok.-Qué sexy,dios mío.
Ha ez egyáltalán lehetséges,még jobban sírni kezdtem,ahogy felelevenítettem az emléket,az egyiket azon emlékek közül,amiket előző este sikerült visszakapnom az illuminált állapotban töltött estémről,ami mint kiderült,nem egy álom volt.Mikor rájöttem tegnap,ahogy hazaesve az ágyamba zuhantam,hogy erre célzott Marco,mikor felhozta a "tegnap éjjelt" én pedig hülye módon egyből arra gondoltam,hogy kihasználta,hogy leittam magam,dühömben lesöpörtem mindent az asztalomról,ami eredményeként még egy képkeret is összetört és anyáék azóta is messziről kerülnek.A földre zuhanva zokogni kezdtem és kiengedtem mindent,amit a két hét alatt visszafolytottam;azt hittem,megszakad a szívem.
Még azóta is ott hevertek a könyveim a földön és én úgy néztem ki,ahogy éreztem magam,pontosabban,mint egy mosott szar.Egy nap telt el,mégis a percek hosszú órákká nyúltak,meghosszabbítva a szenvedésemet ezzel.Pont ezért kezdtem el ezt a dalt írni,hogy eltereljem a figyelmemet a csendről,ami körbevett,mert akkor csak gondolkodni kezdtem.És,ha én gondolkodni kezdtem,az végül mindig önsajnáltatásba fordult,hogy aztán újra sírni kezdjek,mint ahogyan azt egész éjjel tettem.
...hogy megint én vagyok,aki mindent elveszít.
Tizenhárom éves korom óta nem írtam egy dalt sem.Az sem volt igazából annak mondható,inkább szimpla gondolatok voltak lefirkantva a füzetembe,akárhányszor anyáék veszekedtek és senkivel sem tudtam beszélni róla,csakis azért,hogy kiadjam magamból a dolgokat.Vagyis,mikor Marco elfoglalt volt.Ugyanis,ilyenkor is ő volt az,aki mellettem állt és kifaggatott,most pedig még meg sem hallgatta,amit el akartam mondani neki,annyira haragudott rám.Vagy csak már annyira nem érdekelte.
Várom,hogy keress,hogy írj,hogy hívj
Nem akarom,hogy magadtól így eltaszíts.
Tudom,sokat hibáztam,meglehet;
Mégis azt akarom,hogy újra átölelj.
Gyerekesnek éreztem,egy dalba folytani mindazt,amit el akartam mondani neki,mégsem sikerült,mert valahol az volt az érzésem,hogy szimplán a félelem miatt nem vagyok képes többé odamenni hozzá,hogy beszéljünk.Mégis a hasamban a görcs,akárhányszor írni szerettem volna neki,hogy beszéljük meg,annak ellenére,hogy ő továbblépett,inkább arra utalt,hogy ő nem hajlandó meghallgatni.Ezért ahhoz a megoldáshoz folyamodtam,ami mindkettőnknek igazi menedéket jelentett,aminek talán hajlandó lett volna engedni egy kicsit.
A zenéhez.
Hátha így majd megérti,mi mindent akartam akkor mondani neki,hátha ezt képes lesz végighallgatni,nem úgy,ahogyan engem az utóbbi hetekben.
Azt kérdezted,ugyanazt érzem-e,
Mikor bevallottad,neked az az éjjel mit jelentett.
Újra sírásra görbült a szám,ahogyan visszaemlékeztem arra a gyengéd csókra,amit a szám szélére kaptam a születésnapi bulim éjszakáján,mielőtt álomba szenderedtem,mégis pír önti el az arcom.Még mindig megrettent a gondolat,milyen heves érzelmeket kezdtem táplálni Marco iránt,olyanokat,amiket Adrian iránt azelőtt sosem.Azon járt az agyam folyton,hogy illesszem össze a rímeket,hogy bele tudjam fonni a gondolataimat,amiket meg akarok vele osztani,habár lehetetlennek tűnt mindent beleírni egyetlen dalba,ahhoz ez túl kevés volt.Túl privát.
Több sort áthúzva,javítottam kisebb-nagyobb részeket,miközben újabb papírgalacsin került a földre,a másik száz mellé.A ceruzát ledobva leellenőriztem,passzol-e a sor a dallammal,ahogy a gitáron igyekeztem valamit kreálni melléjük,majd újra felfirkantottam őket.
De bennem mégis még ott bújkált a félelem;
Tudtam már akkor,hogy belehalok,ha elveszítelek.
Hajnali háromkor jutottam el az újabb refrénhez,mikor anya bejött rám szólni,hogy szeretnének aludni,azonban képtelen voltam akkor már megállni.Mindössze egy versszakhoz kellett még tökéletesíteni a dallamot,hogy a vége kellően lassú legyen,hisz ez volt a legfontosabb része a mondandómnak,így vastagon felöltözve kiültem a garázsunkba,apa kocsijának hátsóülésére,hogy a többiek nyugodtan tudjanak aludni.Aztán vettem az ölembe újra a gitárt és a kis füzetemet,hogy folytassam az írást.
Várom,hogy keress,hogy írj,hogy hívj
Nem akarom,hogy magadtól így eltaszíts.
Tudom,sokat hibáztam,meglehet;
Mégis azt akarom,hogy újra átölelj.
Reggel hatkor végeztem,amikor már túl erőtlen voltam a két alvás nélkül töltött éjszaka után felmászni az ágyamba.Leírtam az utolsó sorokat is,amiknél mégcsak a rímeken sem kellett gondolkodnom,hisz a szavak teljesen maguktól jöttek és a dalt újra teljes egészében,a telefonom fényénél átolvastam.
Nem tudom,ez fog-e neked valamit jelenteni,
De én képes lennék rád éveket is várni,
Hogy elmondjam,kezdek irántad többet érezni,
S,hogy többé már nem akarok csak a barátod lenni.
Azt hiszem hivatalosan is kijelenthetem,hogy ez az utolsó versszak lett a kedvencem mind közül,hiszen itt fogalmazódott meg igazán a dal mondanivalója,arról nem is beszélve,hogy talán ez volt az egyetlen pozitív része az egésznek.Mostmár,a füzetemet becsukva,a mellkasomhoz szorítva azt,lassan lehunytam a szemeimet,és végre negyvennyolc óra ébren töltött idő után,lassan álomba szenderedtem,vasárnap fél hét körül.És habár bevallom,elég kényelmetlen volt a kocsiban,emellett pedig elég hideg is,a nyugalmamat,ami akkor elöntött,semmi nem válthatta volna fel,mert végre olyan érzés volt,mintha elmondhattam volna Marconak mindazt,amit érzek.
Mégha nem is hallotta a dalt egyáltalán.
Mégha meg sem fogja hallgatni.
Összerezzentem,ahogy apa kinyitotta mellettem a kocsiajtót,de még ő is meglepődve nézett rám,felteszem,azon gondolkodva,hol rontotta el,hogy a lányát decemberhez közeledve a meleg ház helyett a hideg garázsban találta,ahogy a kocsijában alszik.Elhajolva mellettem,az ülésre ledobta az aktatáskáját,majd leguggolva,hogy szemben legyünk egymással,figyelte,ahogy próbálom az álmosságot kitörölni a szememből.
-Jól vagy Luna?-vonta fel a szemöldökét,azonban aggódás helyett inkább furcsállást vettem ki a hangjából,amin azonban egyáltalán nem lepődtem meg.
-Aha.-mondtam két ásítás közt,mire ő megköszörülve a torkát felegyenesedett,majd arébb állt,hogy kiszállhassak.
Ahogy próbáltam kivenni a gitáromat,amit valamikor reggel hátradobtam a csomagtartóba,hogy kényelmesebb legyen,apa észrevette,hogy játszani jöttem ki.
-Szerintem anyád nem úgy értette,hogy nem bírunk aludni,hogy...-célzott arra,hogy nem kellett volna kijönnöm,azonban félbeszakítottam.
-Erre volt szükségem.
Megvonva a vállát csak hallgatott,így halkan elköszönve összeszedtem a cuccaimat,majd hagytam,hogy elinduljon dolgozni.Nem intett és nem is köszönt el,csak a maga néma,hideg módján biccentett egyet,és ennyi is volt a kommunikációnk arra a napra.
Felballagva a szobámba,újra rossz érzés fogott el,ahogy elterülve az ágyban lehunytam a szemeim,majd egyből az este jutott az eszembe,mikor Marco velem aludt,ebben az ágyban.Sóhajtva nyitottam ki a szemem,ahogy felidéződött bennem az érintése a csupasz bőrömön,amikor végigsimított a hasamon,és pír öntötte el az arcom attól,ahogy a testem erre reagálni kezdett.Nagyon nem helyénvaló módon,fogalmazzunk úgy,legalábbis nem akkor,mikor az ember a legjobb barátjára gondol éppen.
Oldalra fordultam és rá pillantottam az órára,mindössze ekkor sikerült rájönnöm,hogy összesen négy órát aludtam.Fél tizenegy volt még csak,azonban hiába próbálkoztam,egyszerűen képtelen voltam visszaaludni,folyamatosan Marco járt az eszemben,ha nem ő,akkor az érintései,ha pedig nem azok,akkor Olivia.
Keserű szájízzel ballagtam le a konyhába,hogy főzzek magamnak egy kávét,hátha az segít a nyomottságomon,azonban mikor már kicsit kezdtem jobban érezni magam,édesanyám gondoskodott róla,hogy tisztában legyek vele,milyen állapotban vagyok.Ugyanis rávilágított a nyilvánvalóra,hogy voltam már jobb állapotban is,kinézet ügyileg.
-Jó szarul nézel ki,drágám.-jegyezte meg,ahogy leülve mellém csatlakozott hozzám egy kávéra.
-Kösz,anya.-forgattam meg a szemeim.-Tényleg.
A száját elhúzva nézett végig rajtam,pontosabban megfigyelve az arcomat,ami nagyon jól tudtam,hogy festett;a szemeim fel voltak dagadva a sírástól,alatta lila karikák virítottak,a sok kihagyott alvásnak hála.A hajam csak fel volt csapva a fejem tetejére,amit még tegnap kötöttem fel,hogy ne zavarjon az írásban,így már kellően kócos volt és egy-két helyen kiszabadultak a tincsek.Jobban hasonlított egy madárfészekre,mint egy kontyra,az biztos.
A szettem sem volt az a divatosnak mondható,cicanadrágot viseltem egy óriási szürke,kapucnis pulóverrel,amin le volt kopva a minta.Ez volt a csöves szettem,amit mindig akkor hordtam,mikor semmi életkedvem nem volt,így rendkívül passzolt a hangulatomhoz erre a hétvégére.
-Apád mondta,hogy a kocsiban aludtál.-terelte el a témát végül.
Megvonva a vállam,gyorsan elfordítottam a tekintetem róla,hogy még véletlenül se kérdezhessen rá az okára.
-Legalább kommunikáltok.-fordítottam inkább rájuk a szót.
-Ne játszadozz velem Luna Rain Flores!-bökött felém rögtön a mutatóujjával fenyegetően.-Milyen dalt írtál?
Sóhajtva kortyoltam bele a kávémba,ami már ki is hűlt a sok beszédnek hála.Elhúzva a számat,inkább letettem a bögrét,majd újra anyához fordultam.
-Mit tennél,ha valaki nem lenne hajlandó meghallgatni,miközben muszáj volna beszélnetek?
Anya egyből hümmögni kezdett,jelezve,hogy gondolkodik a kérdésemen.Ilyenkor mindig a távolba néz,kifelé az ablakon,mintha valami odakint segítené a gondolatmenetét valahogyan.
-Az személytől függ leginkább.-mondta végül.-Mindenkire máshogyan lehet hatni.
-Pontosan.-bólintottam.-Én is ezt tettem.Találtam egy módot,hogy meghallgasson.
Anya furcsán nézett rám,aztán,mintha megértette volna a dolgot,csendben bólintott.Tudtam,hogy forognak a kerekek az agyában,ahogy próbálja megérteni,pontosan mi is történt,azonban ennek nem adott hangot.Mindketten némán kevergettük a kávénkat,hogy megtörjük a csendet,amikor Amira letrappolt a lépcsőn,a meztelen lábával a padlón csattogva.
-Jó reggelt kincsem.-vette anya rögtön az ölébe,úgy,ahogy régen engem is,majd Amira belefúrta az arcát anya vállába,álmosan nyűglődve.
Pont,mint én a régi szép időkben.
Amira nem beszélt sokat,míg nem itta meg a reggeli kakaóját,szinte teljesen biztos voltam benne,hogy kávéfüggő lesz,amint elkezdi inni,ha már a kakaója nélkül sem az igazi a reggele.Egyből fel is álltam,hogy a kávémra rámelegítsek,majd az enyém mellé beraktam a húgom bögréjét is a mikróba,tejjel megtöltve,hogy meg tudjam csinálni a kakaóját.
-Na és ez a személy...-hozta újra fel anya a témát,miközben simogatta Mira hátát.-Véletlenül sem a mi kolumbiai szépfiúnk,ugye?
Elpirulva hallgattam,miközben csináltam a dolgomat,hogy ne kelljen ránéznem.Hallani lehetett a hangján,hogy mosolyog,hogy sikerült rátapintania,ezzel teljesen zavarba hozva engem,ami azonban még jobban felbőszített,hogy hallani lehetett azt a "mindig is tudtam,hogy eljön ez a nap" ívet a hangjában,mintha valami mindentudó lett volna.
-Tudok ám a fogadásotokról,anya!Szégyellned kéne magad.-néztem rá csúnyán,kikerülve a kérdését,jelezve,hogy nagyon is tisztában vagyok vele,hogy amint én és Adrian szakítottunk,anyáink fogadtak,mikor fogunk összejönni.
-Fogalmam sincs,miről beszélsz drágám.-forgatta meg a szemét,a mosolyát azonban nem tudta elrejteni.-Szóval ő az.
Újabb sóhaj szökött ki az ajkaim közül.Annyira fáradt voltam ahhoz,hogy a fiúról beszéljek,emellett pedig ugyanúgy fájt a szívem,ha nem jobban,mikor rá gondoltam.A whiskey árnyalatú szemeire,a mosolyára és...
Ahj.Az érintéseire,amik olyan helyénvalónak tűntek,amilyennek nem szabadott volna lenniük.Miért bizsergett akkor mégis minden porcikám még a gondolattól is?
Lehunyva a szememet próbáltam gátat szabni ezeknek a gondolatoknak.Marconak barátnője van,aki egyáltalán nem én vagyok,így semmi jogom nem volt így gondolni rá.
Bárcsak ne az az apró csókja járt volna a fejemben folyamatosan!
-Hát,bárhogy is legyen...-kelt fel az ölében Amirával,hogy kivegye a kezemből a már elkészített kakaót.-Szerintem jó ötlet volt a dal.Nem mellesleg szép is,majd megmutathatnád az egészet.
Hálásan rá mosolyogtam,majd Amira haján végigsimítva elindultam megkeresni anyáék szobájában a régi kameránkat,ami igazi küldetésnek számított,tudván,hogy a kacatos szekrényben lesz a többi kismillió másik dolog között.De szükségem volt rá,hiszen...
Ideje volt,hogy a Torres fiú végre meghallgasson.Még akkor is,ha ezt csak ezen a módon érhetem ezt el.