Nem tudom mire ébredhettem fel.
Lehetőségnek tartottam az ablakon besütő kellemes napfényt, az utcákról a kinyitott ablakokon beszűrődő hangzavart, vagy amit a legesélyesebbnek tartottam, a halk lélegzetvételek hangját az ágy másik feléből.
Emlékeztem az éjszakára, és várhatóan a szívbajt hozta rám a gondolat, hogy mégis mit tennünk Sebastiannal. A helyzet lehetseges következményeinek a tudata szánkázott végig az agyamon, mire felültem az ágyban.
Nem, nem, ez nem lehet!
Mégis mi üthetett belém tegnap este?
Hogyan szeghettem meg a szabályt?
Hiszen mindketten tudtuk, hogy ezzel minden borul. Hogy ezután már nem viszonyulhatunk úgy egymáshoz, ahogyan eddig.
Már készültem volna felugrani, és minél hamarabb eljutni a fürdőbe, majd a lehető legtávolabb a hotelszobától, és akár az egész várostól vagy országtól, ha az kell. Aztán eszembe jutott, amit tegnap este megígértetett velem Sebastian.
Mióta is érdekeltek pontosan az ígéreteim?
Nem maradhattam volna. Meg sem történhetett volna az éjszaka.
Mélyet sóhajtottam, de nem keltem fel az ágyból. Elfordítva a fejem egy gyors pillantást vetettem a mellettem még mélyen alvó színészre, akinek a takaró alig takarta a mellkasát.
Visszafordítottam a fejem a szoba irányába, és csak bámultam. Valamiféle kép volt kiakasztva a szembelévő falra, de ha az életem múlt volna rajta, akkor sem tudtam volna megmondani, hogy mit ábrázolt.
Nagyjából fél óra telhetett el, amikor Sebastian halk légzése egy kicsit felgyorsult, és elkezdett mozgolódni. Hátáról először az egyik, majd a másik oldalára fordult, így a végén pont felém nézett.
A szemét még nem nyitotta ki, de a kezével elkezdte tapogatni maga mellett az ágyat, mintha keresett volna valamit. Vagy inkább valakit. Engem.
Végre elkezdte kinyitni a szemeit, és először csak maga mellé kémlelt, majd észrevett.
- Jó reggelt - mosolyodtam el halványan, végigpásztázva az ébredés utáni arcát.
Barna haja a reggli napfényben világosabbnak látszott a normálisnál, és kócosan a homlokába lógott. Még fáradtan pislogott, így alig láttam a szemeit, de el tudtam képzelni, ahogyan a mogyoróbarna szín keveredik a fűzölddel. Ajkait fáradt mosolyra húzta, és a nyelvével kissé benedvesítette őket.
- Jó reggelt - köszönt vissza, kissé rekedtes hangon.
Nem tudtam mit mondhatnék, elvégre évek óta nem kerültem ilyen helyzetbe.
A felgyűrődött takaró egy részét a meztelen mellkasomhoz szorítottam, és úgy fordultam felé, hogy a nyakam kitörése nélkül tudjak a szemébe nézni.
Próbáltam szabályozni a lélegzetvételeimen, de nem jártam túl sok sikerrel. Elvégre ott feküdt az ágyban, az én hotelszobám ágyában, Hollywood egyik mostanában legkeresettebb színésze, aki ráadásul azén hazugságomban is részt vett.
- Minden rendben? - vonta fel Sebastian a szemöldökét.
Még mindig az oldalán feküdt, a takaró csak a derekáig ért, és pontosan tudtam, hogy őt sem fedi semmit ruha, ahogyan engem sem. Csak a takaró. Már ameddig ért.
- Igen - bólintottam alig láthatóan, és próbáltam magammal is elhitetni, hogy minden rendben van. Elvégre csak nincs még minden veszve.
Egy pillanatra csend telepedett a szobára, és csak az utca zaja hallatszódott fel. Mintha arra a néhány másodperce tényleg minden rendben lett volna.
- Megbántad, igaz? - hallottam a hangját, ami először távolinak tűnt.
Ő is felült az ágyban, így alig fél méter maradt köztünk.
Nem válaszoltam.
Hogyan is tudtam volna válaszolni, amikor még én magam sem tudtam, hogy megbántam-e, vagy sem.
- Akkor miért maradtál?
Teljesen jogos kérdés.
- Nem tudom - ráztam meg a fejem, és éreztem a fekete tincseimet az arcomnak csapódni. - talán azért, mert megígértem.
- Mert te annyira szereted betartani a szabályokat vagy az ígéreteket, főleg, hogyha azok a magánéletedre vonatkoznak - forgatta meg a szemeit, de nem tűnt idegesnek. Sokkal inkább kíváncsinak, esetleg reménykedőnek.
Újra mély levegőt vettem.
- Nem kellett volna megtörténnie a tegnap estének - mondtam ki, és igyekeztem a tekintetemet az övébe fúrni, majd kissé beharaptam az alsó ajkamat - De egy pillanatra sem bántam meg.
Pupillái kitágultak, majd ajkai mosolyra húzódtak. Arra a tipiku kisfiús mosolyára, ami akkor jelenik meg, hogyha igazán örül valaminek. Jelen esetben pedig a válaszomnak örült.
- Akkor? Hogyan tovább? - csillant fel valami a szemeiben, miközben tekintete a takaróval fedett mellkasomra kalandott.
- Először is, nekem ma találkozóm lesz Arabellával - kezdtem bele, de már éreztem a kezeit a derekamon. - Azután úgy gondoltam, hogy körbenézek a városban, majd este visszatérek ide, hogy kialudjam magam a holnapi hazaút előtt.
- Hmmm - hajolt közelebb, és engem is méginkább magához vont.
Már éreztem a lehelletét a nyakamon, majd az állkapcsom vonalán, egészen a fülemig, pontosabban a fülem mögötti vékony bőrön. A hideg kirázott, és éreztem ahogyan libabőrös leszek.
- Vagy tudod, az is lehetőség, hogy lemondom a találkozómat, és maradunk még egy kicsit itt...
Az ötletemre elmosolyodott, majd éreztem ajkait a fülemhez érni, ahogyan az általam annyira szeretett mély hangján suttog.
- Ez a verzió sokkal jobban tetszik.
Engedtem magam újra átadni annak a kellemes érzésnek, amelyet az előző este is éreztem. Sebastian kezei a derekamtól a hátam minden pontját bejárták, kellemes érzést hagyva maguk után, ahogyan az ujjai lágyan simították végig a bőrömet.
Hamar elegem lett a várakozásból, így ujjaimat végigvezettem az arcvonalán, majd a füle mögött a hajánál, és úgy húztam közelebb magamhoz.
Lassan csókoltam meg, kiélvezve minden pillanatot, tudva, hogy nem fog sokáig tartani.
Igazam is volt, és alig pár másodperc múlva Sebastian kezei eltűntek a derekamról, valamint el is húzódott tőlem.
Beharaptam az alsó ajkamat és élesen beszívtam a levegőt.
Ennyi volt, eddig tartott. Most pedig jöjjön a húzósabb része.
Mikor kinyitottam a szemeimet tudtam, hogy mire kellene számítanom, mégis valahol mélyen összetört bennem valamit a pillantása. Elvégre senki sem szeret megbánást látni annak a szemében, akivel az éjszakát töltötte...
Sebastian idegesen túrt egyik kezével a hajába, miközben az arcán millió érzelem futott át. Vonásai néha ellágyultak, aztán újra mintha mérges, vagy legalábbis feszült lett volna.
Csendben vártam, hogy mire jut a gondolataival, tekintetemet el nem szakítva az arcáról, keresve valami jelet, ami elárulhatná a döntését. Vagy legalább a gondolatait.
Újra, ezúttal mégjobban magamhoz szorítottam a takarót és vártam az ítéletet. A számat harapdáltam, a hajamat piszkáltam és már minden bajom volt mire felém fordult. A lélegzetvételem felgyorsult, és akkor jöttem rá, hogy évek óta nem éreztem ezt. Pontosan nyolc éve. Esetleg egy kicsit több.
- Vége?
Ennyit kérdezett csak.
Mindenre számítottam. Tényleg mindenre. Kiakadásra, kiabálásra, kérdőre vonásra. De erre nem. Erre az egy szóra nem.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, átgondolva, hogy mit válaszoljak.
- Azt hiszem igen, vége. - sóhajtottam fel.
Nem is volt annyira nehéz és fájdalmas kimondani, mint amennyire gondoltam.
Sebastian nem szólalt meg, és még csak a szemembe sem nézett, akárhogyan is próbáltam keresni a tekintetét. Mindezzel mintha azt akarná jelezni, hogy még mondanom kellene valamit.
- Megszegtük azt a szabályt, amit mindketten szinte a legfontosabbnak tartottunk - kezdtem el újra birizgálni a hajamat kínomban. - Én azzal megszegtem a saját szabályomat, hogy most itt vagyok. Igen, tudom, hogy megígértem, de nekem ez - mutattam kettőnkre majd a közös takaróra - nem megszokott.
- De lehetne - szólt közbe halkan, és végre rám nézett. - Lassan két hónapja, hogy ismerjük egymást és van ez az álkapcsolatunk apád megtévesztésére, és én igyekeztem tiszteletben tartani a magánéleted, tekintve hogy úgy tűnt nagyon nem akarsz sok mindent megosztani velem, de ez nem mehet így tovább.
A hangja a megszokottnál idegesebb volt, mintha már régóta ki akarta volna adni magából ezt.
- Mire gondolsz? - kérdeztem, tettetve az értetlent, miközben pontosan tudtam, hogy mire akar kilyukadni. Csak nem akartam válaszolni a még fel sem tett kérdésére.
- Hogy mire gondolok? - tágultak ki a pupillái, és mielőtt mégjobban felemelhette volna a hangját, inkább mély levegőt vett, és egy fokkal nyugodtabban folytatta. - Arra gondolok, hogy egyáltalán nem úgy viselkedsz, mint ahogyan kellene. Az még rendben, hogyha lett volna egy-két egyéjszakás kalandod, na de kifejezetten ilyenekre fókuszálni... Maya mégis miért nem vagy hajlandó semmi szorosabb kapcsolatra, mint szex?
És itt is volt a kérdés, amit nem tőle hallottam először. Már feltette apa is, az öcsém is, sőt, egyszer még Brianna is rákérdezett. Nem mintha bármelyiküket is méltattam volna bármiféle válaszra.
- Félsz az elköteleződéstől, vagy amiatt nem ment, mert sokat utazol? - vonta fel a szemöldökét, és leginkább magában latolgatta a lehetséges válaszaimat. - Bár nem hiszem, hogy lenne olyan, aki ne utazná be érted a fél világot, de mégsem hiszem, hogy ez az igazi indokod.
- Egyszerűen nem találtam még senkit, aki megérné a fáradtságot - vontam meg a vállam, de nem néztem a szemébe.
- Maya... - kezdte, de nem fejezte be. Hogy nem tudta hogyan befejezni, vagy csak nem akarta, azt nem tudom.
Felálltam az ágyról, és nem törődve azzal, hogy a takaró így már semmit sem takart a testemből, az éjjeliszekrény melletti székhez léptem, és felvettem az odakészített vékony köntöst. Magam előtt összefogtam, majd az övet lazán megkötöttem a derekamnál. Az fehér anyag alig ért a combom aljáig, és mintha egy kicsit átlátszó is lett volna, de akkor pont nem érdekelt.
- Maya... - próbálkozott újra, de csak idegesen elkaptam a fejem, és inkább az ablak felé fordultam.
Hallottam, hogy mozog, majd pár pillanat múlva már mellettem állt. Nem mertem végignézni rajta, és inkább nem is akartam tudni, hogy ő mennyire öltözött fel.
A kezeimet keresztbe fontam a mellkasom előtt, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Nyertesként kellett kijönnöm a helyzetből, ami jelen esetben lehetetlennek tűnt.
Éreztem a kezeit a vállaimon, majd egy egyszerű mozdulattal szembefordított magával, és az államnál fogva felemelte a fejemet, hogy a szemébe nézzek. Tekintete nem tükrözött sem haragot, sem megbánást. Csak sok-sok eddig megválaszolatlan kérdést.
- Mondd el! - A hangja szinte követelő volt, amilyennek még sosem hallottam.
- Nem szeretnék beszélni róla - ráztam meg a fejem, és igyekeztem hátrébb lépni, de nem engedett el.
- De én szeretném, hogyha beszélnél róla - jelentette ki, miközben kezei újra valahol a derekamon pihentek.
- Miért érdekel ennyire?
- Még mindig nem érted Maya? - kérdezett vissza, a hangja már nem volt annyira mély, mint korábban. - Eljöttem az ország másik feléből, miattad. Pont nem érdekel az, hogy milyen hazugsággal próbálod áltatni apádat és a családodat, vagy akár az egész médiát, de legalább magadat ne akarnád becsapni.
- És most ezzel mit akarsz elérni? - néztem rá értetlenül. - Mert ha arra vársz, hogy a karjaidba vetem magam, és csak úgy megfeledkezem mindenről és mindenkiről? Az életemről? Amiben amúgy nincs helye senkinek aki később megbántana vagy csalódást okozna!
A szemei az arcomat tanulmányozták, keresve bármilyen jelet, ami utalhat a valódi indokomra, a valódi gondolataimra.
- Ezt gondolod? - kérdezte pár másodperc után - Hogy csalódást okoznék? Hogy megbántanálak?
- Eddig mindenki ezt tette, akiben megbíztam, így jogosan várom ezt - nevettem fel kínosan, és végre sikerült kiszabadulnom a karjaiból, így hátrébb tudtam lépni.
- De Maya...
- Nem! - emeltem fel a hangom, és nem hagytam hogy befejezze. - El se kezd ezt a mondatot. El se kezd! Pontosan tudom, hogy mit mondanál, de nem akarom hallani. - Mély levegőt vettem, és igyekeztem összeszedni a gondolataimat, majd akaratlanul is kicsúszott a számon az, amit senkinek sem mondtam még el. És nem is terveztem. - Tényleg tudni akarod, hogy miért lettem ilyen? Tudod, az első barátom, bár kit akarok becsapni, az egyetlen barátom akkor volt, amikor tizenöt-tizenhat éves lehettem, és akkor minden a feje tetejére állt.
Csendben hallgatott, és figyelt, mintha minden szavam kincset érne neki.
- Természetesen lefeküdtem vele, egyszer, alig pár hét után. - nagyot nyeltem, és próbáltam nem visszaidézni az emléket. - Reggel pedig közölte, hogy köszöni szépen, ennyi volt. Kihasznált, és elvette ami kellett neki.
- És emiatt nem vagy hajlandó senki másnak sem esélyt adni?
- Te sem akarnál, azután amiket a fejemhez vágott - forgattam meg a szemeimet. - Ezért úgy döntöttem, hogyha már engem is csak kihasználni tudtak, akkor miért ne örülnék annak, hogy ezzel biztosítva lesz az, hogy soha többé nem törik össze a szívem? Elvégre amúgy sem engedhetnék meg magamnak egy kapcsolatot az utazásaim miatt, így csak jól is jön.
Már készült volna megszólalni, de nem hagytam. Nem akartam hallani, ahogyan kifejti, hogy nem hiszi el amit mondok, vagy úgy gondolja, hogy még mindig van amit eltitkolok előle. Nem mintha ezek közül bármi is rá tartozott volna, de kiszaladt a számon.
- Úgyhogy, hogyha most megbocsátassz, akkor elmennék fürdeni - mutattam a fürdőszoba ajtaja felé. - És igazán nagy szíveséget tennél mindkettőnknek, hogyha nem lennél itt, amikor végzek.
Sebastian tekintete rám szegeződött, mintha nem akarná elhinni amit mondok.
- Maya, csak meg kell beszélnünk...
- Nem. - intettem le, és felkaptam a tegnap este félredobott ingjét, majd letettem az ágy szélére. - Nem szeretném, hogyha itt lennél, amikor kijövök a fürdőből. Megszegtük a szabályt, te is tisztában vagy azzal, hogy ezek után már semmi nem lenne normális, vagy megszokott. Kellemetlen lenne, és csak mégnagyobb csalódással végződne, úgyhogy itt az ideje befejezni.
- És akkor mi lesz? - kérdezte idegesen, egyik kezével a hajába túrva. - Mit mondunk apádnak?
- Teljesen mindegy - rántottam meg a vállam, mintha nem érdekelne. - Nem jössz többet értem, nem leszünk "együtt", és majd egyszer leesik neki. Ha meg megkérdezi a forgatáson, akkor találj ki valamit. Nem érdekel. Mondd, hogy én szakítottam veled, vagy te velem, mert nem becsültelek meg, vagy valami hasonló szakítós duma.
- És az nem érdekel, hogy ő mit fog szólni hozzá?
- Nem. - ráztam meg a fejem. - Amúgy sem lesz sok ideje kifejteni a véleményét...
Újabb dolog, aminek nem kellett volna kiszaladnia a számon.
- Megint elutazol? - kérdezte halkan, és tett egy lépést felém.
- Valószínűleg.
- Ennyire félsz az érzéseidtől, hogy már egy városban sem akarsz majd lenni velem?
- Nem akarom kínossá tenni a helyzetet. Ennél kínosabbá - nevettem fel fájdalmasan. - Köszönöm, hogy segítettél, de tényleg úgy érzem, hogy ennek itt és most vége. Tényleg hálás vagyok, de nekem ez nem megy. Itt maradtam, és mellettem ébredtél, úgy ahogyan megígértem tegnap este. De ez a legtöbb amit tehettem.
Mélyet sóhajtottam, és utoljára a szemébe néztem. Zöldesbarna szemei sok mindent tükröztek, és csak reménykedtem, hogy az enyéimben nem látszik a fájdalom, amit az összeszorult tüdőmben éreztem.
Az egyik fekete tincsemet a fülem mögé tűrtem, majd elindultam a fürdőszoba felé. Még mielőtt becsuktam volna magam mögött az ajtót, visszafordultam, és majdnem elhagyta az ajkaimat egy halk "sajnálom", de sikerült megállítanom magam. Ehelyett sikerült olyat mondanom, ami mindkettőnknek a lelkébe tiport, és kezdtem elhinni, hogy meg sem érdemlek senkit, az alapján, ahogyan Sebastiannal viselkedtem.
- Kérlek menj el, nem szeretném, hogy tovább maradj.