Ahogy a tükör elé álltam,hogy megnézzem,mit is művelt a fonnyadt kinézetemmel a barátnőm,már tudtam,hogy óriási bajban vagyok.Egy embernek akartam tetszeni,aki mindent megtett volna azért,hogy a lehető legtöbbször sikerüljön elkerülnünk egymást.Mégis,most...
Vörös ruha simult a testemre a lehető legelőnyösebb helyeken,aminek hála úgy tűnt,mintha homokóra alakom lenne,ahogy a keskeny csípőmet kiemelte a szoros anyag.Sóhajtva pillantottam az arcomra,amin a legszebb füstös smink virított,amit valaha láttam,de még így sem voltam elég magabiztos.A vad loknik,amik a vállamra omlottak,kerekítették az arcomat és talán ez segített a legtöbbet,hogy rájöjjek,most végre úgy nézek ki,mint egy nő.Sosem volt gondom a kinézetemmel,hiszen nem kellett olyan problémákkal küzdenem,mint a nagyon pattanásos bőr,vagy a túlsúly,amikkel mások nap,mint nap szenvednek.Mégis voltak apró dolgok,amik egyszerűen zavartak és szerettem volna,ha nem olyanok,amilyenek.
A könnyek elhomályosították a látásomat,ahogy belegondoltam,hogy még a legjobb formámban sem érek fel a Robinson lányhoz,aki valószínűleg ma ugyanúgy készül a Pluviophile esti fellépésére,ahogy mi.Csak neki valószínűleg feleannyi erőfeszítésébe sem kerül nőies külsőt magára varázsolnia,hisz lehetett ő akármilyen szende,ha az még csak álca is,ő még egy krumplizsákban is úgy nézett volna ki,mintha a szex istennőjét ábrázolná.A bomba alakját még egy bő ruha is csak ékesítené.
-Ha lesírod a Huda Beauty szempúderemet,esküszöm seggbe rúglak!-fenyegetett meg a barátnőm,ahogy mögém állva gyorsan letörölte az első kibuggyanó könnyet.
A sírás határán voltam,de még ígyis felkuncogtam ezen a hülye kijelentésen.Mégsem akartam inkább szívózni vele,hiszen tényleg rengeteget dolgozott a sminkemen és nem állt szándékomban ezt tönkretenni,szóval felfelé pislogva próbáltam a könnyeimnek visszavonulót fújni,miközben magamban azt mantráztam,hogy "gyönyörű vagy,ne légy bolond".Még gyorsan felhúztam magamra a térdig érő fekete csizmámat,ami talán még ribancosabb külsőt ajándékozott,azonban ez egyáltalán nem érdekelt már.Megvonva a vállam,felkaptam a táskámat és együtt robogtunk le a lépcsőn.
Lassan közeledtünk a december felé,és ahogy már a hálaadás időszaka is véget ért,kezdett mindenki bezsongani a karácsonytól.Mindenhol karácsonyi dolgokat raktak ki,néhol már az égők is kint világítottak.Azt hiszem azonban senkit nem lep meg,ha azt mondom,a mi hálaadási vacsoránk egyenesen egy rémálom volt és ezen tapasztalatok alapján a karácsony miatt sem voltunk olyan izgatottak.Hiszen természetesen a Flores család ezt a napot sem bírta ki veszekedés nélkül,na meg persze a nagy "családfő" egyetlen egy percre sem rakta le azt a rohadt telefont,hogy a figyelmének legalább az öt százalékát ránk szánja.
Néma csendben vacsoráztunk meg.
Még Amira sem csacsogott a hosszú hétvégéről,ahogyan azt már megszokhattuk tőle,csak némán tologatta a tányérján a borsószemeket,amit anya a pulyka mellé készített nekünk.Én egyébként is lehangolt voltam Marco miatt,ezért egész hétvégén a szobámban kuksoltam és próbáltam nem folyamatosan bőgni,mikor a fiú eszembe jutott,épp ezért egyáltalán nem hiányzott még a kedvemnel ez a nyomott hangulat,ígyis kellően nyomorultul éreztem magam.
Amint a vacsora véget ért,mi felrohantunk a szobánkba,egymástól elkülönülve,aztán két perc múlva ki is robbant anyából,amit a mi érdekünkben egész vacsora alatt elnyomott:
A csalódottság.
Még le sem ültem az ágyra,mikor anyáék veszekedni is kezdtek,és miközben anya egyre dühösebb hangnemben beszélt,apa nyugodtsága teljesen felbőszített.Tényleg ennyire nem hatotta meg az egész dolog?
Mindössze addig hallgattam őket,míg Amira bekopogva be nem jött a szobámba,hogy aztán az ágyamba bújva közösen nézzünk vicces állatos videókat a youtube-on.Bedugva a fülest,próbáltunk tudomást sem venni róluk,de még egy pillanatra Marcoról is megfeledkeztem,ahogy arra az egy dologra koncentráltam,hogy Amira a lehető legkevésbé foglalkozzon a szüleinkkel.Hála az égnek,ő el is aludt olyan nyolc óra körül,én pedig csendben hallgattam a veszekedést,közben Amira haját simogatva.Aztán az egész úgy rá egy fél órára véget is ért egy ajtócsapódás kíséretében.
Apa megint elment.
Hát így telt a gyönyörű hálaadás a Flores család falai közt,így aztán a lehető legboldogabb voltam,mikor hétfőn az iskola elkezdődött.Sierra támadott le azzal az ötlettel,hogy menjünk el a fiúk fellépésére,hogy ott talán majd Marco nem hagy faképnél és végre meg tudjuk beszélni a dolgot,azonban én ebben erősen kételkedtem.Semmi esélyét nem láttam,hogy meghallgasson,de úgy voltam vele,egy próbát azért megér,emellett pedig bármit megadtam volna,hogy megszűnjön a kettőnk között kialakult mosolyszünet,mégha több nem is lesz ebből a barátságnál.Csak szerettem volna,hogy újra az életem része legyen.Mégha,soha nem érezhetem újra,amit a szülinapi bulim után éreztem vele.
Fél kilencre érkeztünk meg pontosan,amikor Micah és Jack már a színpadon elhelyezkedtek és a közönség is kezdett felpörögni.Gyorsan leadva a kabátjainkat,amennyire tudtunk,előre furakodva próbáltunk egy jobb helyet találni,de ígyis csak oldalt találtunk egy elfogadható részt,ahol legalább nem zsíráfok tornyosultak előttünk és látni is láttunk valamit.A levegő rettenetesen fülledt volt bent,így hamar izzadni kezdtem és még a torkom is kiszáradt,de a helyünkről semmi áron nem mozdultam volna el;féltem,hogy soha nem jutnék ide vissza.
-Sziasztok srácok.-hallottam meg Marco vidám hangját,amitől egyből kirázott a hideg és a sok eltelt nap után,mikor nem hallottam őt,teljesen lefagytam.Olyan rég nem beszéltem vele,hogy a testem rögtön furcsa módon reagált a hangjára,mintha az elindítana bennem valamit.-Rengeteg új számot hoztunk nektek,remélem jól érzitek magatokat,pörögjön a buli!
A fülemet befogva próbáltam a lányok sikítását tompítani,azonban már most sajogni kezdett a fejem tőle.Sierra csak nevetve figyelte a reakciómat,majd ő is kiáltozni kezdett,ahogy az első dallamokból felismerte a dalt.A nagy,kék szemeit ahogyan rám vezette,tudtam,hogy ő is arra gondol,amire én,hogy vajon jelent-e valamit a szám valójában,vagy csak csupán egy véletlen választás.Azonban minden kérdésemre választ kaptam,ahogy elkapva Landon tekintetét egy mély pillantást kaptam,amit aztán Marcora vezetett.A kérdő arckifejezésére csak szégyenlősen megvontam a vállamat,mire ő rosszallóan rázni kezdte a fejét,de mostmár visszafordult a közönséghez.
Marco hangjától újra könnyek kezdték szúrni a szemeimet,mégis gátat szabtam nekik,mert senki estéjét nem akartam elrontani,főleg nem a sajátomat.Némán hallgattam a fiút,ahogy énekelt,és hagytam,hogy a szavak szöget üssenek a fejemben.És talán,egy kis időre legalább,de azt hittem,hogy minden rendbe jöhet,ha ő még mindig ugyanúgy érez.Talán.
-Maybe you think I'm selfish, cause I can't let you go,but baby I just can't help it,no no and no.-hunyta le a szemét,ahogy a kedvenc részemhez ért a dalban,én pedig némán figyeltem a gyönyörű vonásait,a kreol bőrét,és ahogy kinyitotta a szemeit,rögtön összekapcsolódott a tekintetünk.-Baby we both been selfish,cause we can't be alone.Baby we just can't help it,help it.
Lehunytam a szemem,mert úgy éreztem,ha most nem szakad ki a szívem a mellkasomból,akkor soha.Próbáltam összeszedni magamat,hogy újra a szemeibe nézhessek,azonban az égető tekintete,amit magamon éreztem,szinte megőrjített,és azt hiszem,talán túl sok volt a zene,az érzéseim és Marco egyszerre.Azt hittem megfulladok.
Ahogy a szám véget ért,a közönség őrült tapsolásba kezdett,Marco azonban mégis,csak engem vizslatott a gyönyörű szemeivel és most még egy fél mosolyt is kaptam,ahogy végignézett rajtam.Vagy,talán csak beképzeltem,még ez is lehet,mégis a szívembe két hét után egy kis remény költözött.
Egészen tízig nyomták,míg a szokásos DJ,aki a Beta-ban dolgozni szokott,meg nem érkezett.Sierrával addig boldogan táncoltam a táncparkett közepén a sok popszámra,amit előadtak.A másik férfi sem volt rossz,de erősen lecsillapodott a sok vendég hangoskodása,ahogy a fiúk lejöttek a színpadról.Azonnal eltűntek a pult melletti zárt ajtó mögött,így Marcoval esélyem sem volt beszélni,így úgy döntöttem,megvárom,míg kijönnek.Addig pedig valami szám remixére újra táncolni kezdtünk,megfeledkezve a srácokról.
Most az egyszer hálát adtam Sierrának,hogy lebeszélt a garbóról,amit a ruhához fel akartam venni,ugyanis iszonyúan melegem volt.A sok tánc is teljes mértékben kifárasztott,így a barátnőmet magammal rántva,körülbelül tíz perccel később a bárpulthoz mentem,hogy rendeljek egy-egy kólát nekünk.A bárszékekre ülve,lassan kortyolgattuk az üdítőnket,miközben a barátnőm az idilli,családi körökben töltött hálaadásáról beszélt.
Rettenetes irigyeltem,hogy ilyen szépek voltak az ünnepek számára,mégis inkább szomorkodás helyett boldogság öntött el az őszinte mosolyát látva.Náluk sem volt mindig fényes a helyzet,a szülei ezelőtt két évvel erősen a válás szélén álltak,épp ezért mégcsak eszembe sem jutott,hogy elvegyem tőle ezt a boldogságot,csak mert az én hétvégém elég gyatrán sikeredett.
Szerencsére a második megrendelt kólánál már egy teljesen más dologról beszélgettünk,így egyből sikerült megfeledkeznem az otthoni zűrzavarról.Sierra éppen egy képet mutatott nekem az Instagrammon,amin a kedvenc youtuberének újszülött gyereke szundított és míg én a képen olvadoztam,addig ő hirtelen zavarttá vált és furcsa tekintettel nézett rám.
-Mi a baj?-kérdeztem a telefonját visszaadva neki,majd arra az irányba fordítottam a fejemet,ahol folyamatosan szuggerált valamit.
Vagyis valakit.
Olivia Mae Robinsont pontosabban,aki a karjait,mint egy polip,Marco nyaka köré fonva illegette magát a fiúnak egy hasonló,gyönyörű vörös ruhában,mint ami rajtam volt.
Görcsbe állt a gyomrom.
-Luna,szerintem ne gondold túl.-próbált a hátam mögött nyugtatni legjobb barátnőm,azonban meg sem hallva a szavait,már gyártani kezdtem a fejemben az elméleteket,hogy mégis ez hogyan is történhetett.-Talán csak Olivia túl tapadós.
Azonban,mintha a sors fintora volna,abban a pillanatban a lány ajkai a fiúéra tapadtak,amit Marco nagy örömmel fogadott,mindenféle ellenkezés vagy elhúzódás helyett,amit vártam volna a két héttel azelőtti vallomása után,kezeit a lány vékony derekára vezette.Olyan lassúnak tűnt ez a pár másodperc,mintha minden megállt volna erre az időre.Csak a szívem dobogását hallottam,ami,mint egy gyengéd papírlap,úgy szakadt szét belülről,és kapkodni kezdtem a levegőt,mert azt hittem,megfulladok a mellkasomban lévő nyomástól.
-Talán igazad van.-jegyeztem meg cinikusan a könnyeimet visszanyelve,azonban már rég késő volt;úgy szántották végig az arcomat a forró,sós cseppek,ahogy a barátságunk Marcoval véget ért:
Sebesen és fájdalommal telve.
-Megyünk?Kérlek.-fordultam oda Sierrához,hogy kizárjam a párost a látóteremből,mert azt hittem,megszakad a szívem,ha tovább kell néznem őket.-Vagyis...Te maradhatsz,ha szeretnél.
Nem állt szándékomban tönkretenni az estéjét és egyáltalán nem volt kötelessége velem jönni;ezért visszakoztam.Az aggódó tekintete azonban még inkább sírásra késztetett,én pedig semmi másra nem vágytam,csakhogy az ágyamba kucorodva álomba sírhassam magamat,ezért folyamatosan a menekülési opciót jelentő bejárat felé tekintgettem.Égették a szemeim a könnyek.
-Gyere,babám.-húzott közel magához gyengéden,hogy az ölelésébe zárjon és a retiküljébe túrva kihúzott egy tízest,aztán lecsapta a bárpultra,kifizetve a rendelt kólákat.-Haza kísérlek.
Remegtek a lábaim,ahogy nekidőltem a barátnőmnek.A magassarkú csizma egyenesen egy kínzásnak tűnt a bizonytalan lépteim mellett,és akárhányszor arra próbáltam koncentrálni,hogy kijussak végre a levegőre,megjelent előttem,ahogy Marco magához húzza a lányt és újra nyomást éreztem a mellkasomban.A tekintetemmel őket kerestem,hátha az egészet félreértettem,azonban akárhogy próbáltam bemesélni magamnak,Marco a lányhoz simulva táncolt a tömegben.Összetört a szívem őket nézve.Mindössze arra tudtam gondolni,mennyire elrontottam ezt az egészet közöttünk és észre sem vettem,mikor kezdtem el magamat képzelni Olivia helyébe,hogy milyen lenne a fiú karjaiban lenni;egyszerűen csak megtörtént.
Azonban mégis mindennél jobban szerettem volna,hogy az a majdnem csók,amit a magaménak tudhattam,bár ne mindössze majdnem történt volna meg.Akartam a legjobb barátomat,az egyetlen embert a földön,akit nem lett volna szabad,mégis mindennél jobban a világon,és azt hittem belehalok a fájdalomba,hogy más kapta meg azt,amit ezelőtt két héttel nekem ajánlott fel a szobám falának szorítva engem.
-Nagyon elcsesztem,ugye?-néztem Sierra kék szemeibe,ahogy a buszunkat vártuk a vérfagyasztó hidegben.
Amióta eljöttünk,nagyjából sikerült megnyugodnom és így egy kicsit sikerült jobban átgondolnom a dolgot,azonban a mellkasomban szűnni nem akaró fájdalomnak semmi nem szabott gátat.
Szerettem volna azonban,hogy azt mondja,még nem túl késő,mégha mélyen belül tudtam is,hogy már rég eltemette magában a fiú a dolgot.Látni lehetett rajta,mennyire próbálja rendesen átgondolni,mit válaszoljon nekem,hogy még véletlenül se bántson meg.Ott álltam,a buszmegálló táblájának dőlve,és a hidegtől remegve néztem ki a fejemből,miközben az járt a fejemben,hogy hozhatnám mindezt rendben.Függetlenül Sierra válaszától.
Azonban mindennek ellenére a lány elhúzva a száját megsimította a karomat,sajnálatát kifejezve ezzel,mire sóhajtva újra utat engedtem a visszatartott könnyeimnek.Reszkettem a hidegtől,de az üresség,amit éreztem sem javított a helyzeten egyáltalán,ezért a karjaiba vetettem magamat.
-Nem,Lu.Ezt mindketten rohadtul elcsesztétek.Ő azért,mert öt év után képtelen volt még egy kis időt adni neked,hogy átrágd magad a dolgokon.-forgatta meg a szemét drámaian,azonban ajkait dühös horkantás hagyta el.-Te meg...
-Én meg hülye voltam és nem vettem észre.-szóltam közbe,azonban ő csak csendesen megrázta a fejét,jelezve,hogy egyáltalán nem ért velem egyet.
-Te csak túlságosan féltél belekezdeni.Igazából,még most is rettegsz.-némán lesütöttem a szemeim,ahogy rájöttem,mennyire igaza van.
Tagadhattam is volna akár,de semmi értelme nem volt,kénytelen voltam belátni,hogy miért reagál úgy a testem és a szívem,mikor a fiú már csak egy pillantást vet rám.Rettegtem,hogy egy rossz szó is tönkre teheti a barátságunkat.Kár,hogy így is ez történt.
-Úgy szeretett téged az a hülye,amennyire Adrian soha az életben,Luna.-tárta szét a karjait tehetetlenül.