-Mi a baj?-kérdezte,ahogy felülve kicsit távolabb húzódtam tőle.
Az arcomat vizslatta;ezt mindig akkor csinálta,mikor zavarban volt,egyáltalán nem akart a szemembe nézni.Most azonban én sem próbáltam tartani a szemkontaktust,összekavart teljesen.
-Ezt akartam én is kérdezni.-mondtam zavartan,az arcom felforrósodott pillanatok alatt a kellemetlen szituáció miatt.-Mi ez az egész?
-Mármint mi?
Felülve velem szemben,mostmár ő is olyan értetlen szemekkel nézett rám,mint én rá.Mogyoróbarna szemeiben zavar csillogott,nem értettem,miért nem tűnt fel neki a viselkedése,hogy valamiért olyan más volt ma reggel.
-Ez az egész.-mutattam az ágyra az előző jelenetre célozva,azonban még mindig nem értette mi a problémám.-Marco,nem szoktál így hozzám érni!
Először megszeppenve nézett rám,még az ajkai is elváltak egymástól meglepődöttségében.Az ujjait kezdte tördelni idegességében,amiről már olyan sokszor próbáltam leszoktatni,sikertelenül.Kezdtem kellemetlenül érezni magam,ahogy engem nézve próbálta összeszedni a gondolatait,engem azonban elöntött a szégyen ahogy a hosszú hallgatása alatt kezdtem úgy érezni,hogy csak én vettem úgy észre,hogy másképp ér hozzám és lesütöttem a szemeim.
-Lehet csak én értettem félre,igazából semmiség,hagyjuk.-dadogtam a hasamra téve a kezem,ahol az előző érintése bizsergető nyomot hagyott maga után.
Olyan érzés volt,mintha csiklandozna valami,a bőröm egy apró simítástól életre kelt.Éreztem,hogy ég a fejem,már rég megbántam,hogy egyáltalán felhoztam ezt az apróságot,azonban túl késő volt visszatáncolni.Marco még ugyanúgy némán nézett engem és egyszerűen képtelen voltam elviselni a pillantásait,az arcom a tenyereimbe temetve próbáltam legyőzni a zavaromat.Ő is ennek hála vette észre,milyen régóta hallgat,így a csuklóm köré zárva az ujjait kényszerített,hogy rá nézzek.
-Eddig sosem volt bajod ezzel,Luna.-válaszolt a kérdésemre végül,ugyanannyira zavarba jött,mint én.-Amióta csak barátok va...
-De a barátok nem csinálnak ilyet!-szaladt ki a számon,amit abban a pillanatban meg is bántam,ahogy kimondtam.
Azonnal elengedve a kezeim,amik eddig az övéiben pihentek,hátrébb húzódott tőlem,az ágy másik felére,hogy kellő távolság legyen köztünk.Csalódottan nézett rám,amitől összeszorult a szívem és jóvá akartam tenni,visszaszívni a szavaimat,hogy meg se történjen ez az egész.A keze után nyúltam,hogy újra összekulcsolja az ujjainkat,azonban elhúzódva lehajtotta a fejét és teljesen kerülte a tekintetem.
Tudtam nagyon jól,hogy elcsesztem,mikor felállva mellőlem a jól ismert pókerarcát villantva újra rám nézett,mostmár azonban üres tekintettel.Mindössze egyszer tette meg ezt azelőtt,amikor egyetlen egy napra összevesztünk,de azt is olyan gyorsan meg tudtuk beszélni,hogy elfelejtettem,milyen érzés,ha a legjobb barátod haragszik rád.
Sírásra görbült a szám.
-Kérlek,ne haragudj.-álltam fel én is,hogy oda léphessek mellé,azonban ő folyamatosan hátrált,ahogy közeledtem felé.
Megtántorodtam,ahogy ellökte a kezem.
-Nem haragszom,Luna.-rázta meg a fejét érzelemmentesen,majd megvonta a vállát.-Igazad van,barátok vagyunk.
Nem értettem,miért emeli ezt így ki,hiszen nem erre céloztam a kijelentésemmel.Csupán azt szerettem volna,hogy elmagyarázza,miért érint meg úgy,ahogy azelőtt sosem,mert ez már másmilyen érzés volt számomra,valami több,azonban minden gondolatomat elnyomta a keserű mosolya,amitől összetört a szívem.
A vállamra téve a kezét,egy puszira odahajolt hozzám,azonban félúton megállt és erőltetetten felnevetett.Most realizálta a néma kérésem következményeit és nem hagyta,hogy elmondjam,hogy nem ez volt a célom,ugyanis egy pillanattal később már az ajtóban állt,indulásra készen.
-Egy kérdésem van még.-fordult vissza mielőtt lenyomta volna a kilincset,mire én közelebb lépve hozzá vártam,hogy feltegye.
Néztem a szemeit,amik egy rövid időre ugyanúgy néztek rám,mint mielőtt kiejtettem a számon ezt a butaságot és reménykedtem,hogy a válaszommal javíthatok a helyzeten,ha csak egy kicsit is.Egy centivel ugyan,de közelebb lépett hozzám;ezt pedig már jó jelnek vettem.
-Tegnap éjjel...
-Mi történt tegnap éjjel?-kérdeztem kikerekedett szemekkel,rögtön a legrosszabbra gondolva,hogy talán lefeküdtem vele a sok pia miatt,ami felbátorította,hogy a barátnőjeként bánjon velem.
Marco keserű mosolya a lelkem mélyéig hatolva összezúzott bennem mindent.Láttam rajta,hogy nem hiszi el,hogy ide kerültünk.Hitetlenül megrázta a fejét és az erőltetett nevetésétől kirázott a hideg,a szememet szúrni kezdték a könnyek.
-Mi történt,Marco?-néztem rá némán könyörögve,hogy mondja el,a karján végigsimítva,de ő válaszra sem méltatott.
Hirtelen azonban közelebb lépve odaszorított a falhoz,mindössze másodpercek alatt,a csípőjét az enyémhez nyomva és úgy hajolt közelebb a számhoz.Teljes mértékben beszorított,ezzel csapdába ejtve.Nem tudtam hova nézzek zavaromban,egyszerűen az egész látóteremet ő tette ki.A szívem hevesen verni kezdett,mintha hullámvasúton ülnék,a közelsége furcsa,új érzéseket keltett bennem,azonban zavar borult az elmémre.A fiú illata körbezárt,ezzel teljesen megbódítva,igyekeztem mélyeket lélegezni,hogy valahogy lenyugtassam a szívemet,ami majd kiugrott a mellkasomból.Ahogy a homlokát az enyémnek támasztotta,remegni kezdtem a teste melegétől és a hirtelen közelségtől,ami édes mosolyt csikart ki belőle.
A kezét felemelve,a hüvelykujjával megérintett és őrült lassússággal végigsimított az alsóajkamon.Az érzés olyan ismerős volt,mégis reszkettem,mint egy őzike,akit megvakított az autó fényszórója.Félteni kezdtem a barátságunkat,ahogy elkezdtünk a vékony jégen táncolni ezekkel az érintésekkel,Marcot és legfőképp magamat.Mégis ez a bizsergető érzés,amit minden érintése maga után hagyott,teljesen megőrjített,mintha...mintha a testem csak erre vágyna.
-Te is érzed ezt,ugye muñeca?-súgta a fülembe babának szólítva,ajkai simították az arcomat,a leheletétől végigfutott a karomon a hideg.
Az arcom mégis olyan forró volt és a mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt;lehunyva a szemeimet próbáltam úrrá lenni a reakcióimon,mert nem akartam,hogy lássa,milyen hatással van rám,azonban Marco teljesen keresztbetett az akaratomnak.A másik kezét felvezetve a derekamon,lassan húzta magával a pólómat is,ezzel beengedve a hideg levegőt az anyag alá.Mégsem fáztam,Marco meleg érintései cirógatták a hasamon a vékony bőrt.Tudtam,hogy pont ezekre az érzésekre gondol,mégsem tudtam megszólalni,hogy elmondjam,mit művel velem.
-Quiero besarte.-suttogta az ajkaimra.
Meg akarlak csókolni.A könnyeim végigszántották az arcomat a sok hirtelen jött ingertől,talán ilyen nyomást még sosem éreztem a mellkasomban és a gyomrom is teljesen összeszorult.Sosem gondoltam azelőtt arra,milyen lenne őt megcsókolni,kimondatlan tabu volt ez nálunk,most pedig mindennek ellenére,csak az ajkai jártak az eszemben.A szívem azt követelte,hogy hajoljak a fiúhoz közelebb,aminek hála olyan sóvárgást éreztem,amit azelőtt még sosem.Az agyam azonban tiltakozott,azt hajtogatva,hogy ő a barátod,csak a barátod,ezért nem tehetem.
A hüvelykujjával végigsimítva az arcomon,óvatosan letörölte a könnyeimet.Úgy szerettem volna mondani neki valamit,azonban a szavak teljesen a torkomra forrtak,így hallgattam,miközben ő úgy tartott a derekamnál fogva közel magához,mint egy porcelán babát.Élveztem az enyhe szorítását,biztonságot és nyugalmat nyújtott,ahogy próbáltam megérteni,mi történik.Csak néztem némán a szemeit,amikkel most annyira máshogy nézett rám.A tekintetére teljes sötétség borult,ahogy az ajkaimra pillantott,ezzel engem is erre kényszerítve.Elakadt a lélegzetem.
-Én..én..-dadogtam,mint egy szerencsétlenség,azonban többet nem tudtam kinyögni.-Én...nem...
A fiú várakozó tekintettel nézett engem,a szemei úgy csillogtak,mint az égbolt.Olyan természetes volt a közelsége,mégis izgató,teljesen összezavart ez a kettőség,ami folyamatosan váltakozott bennem.Az ajkait figyeltem,amik hívogatóbbak voltak,mint egy csokoládétorta,óriási erőt kellett vegyek magamon,hogy ne azokat bámuljam szüntelenül.
-Marco én nem...-kezdtem bele újra,azonban ezalkalommal is megakadtam,hisz fogalmam sem volt,hogyan fogalmazhatnám meg a zavaros gondolataimat.
Ő azonban úgy tűnik,ezt a pár szót is elégnek vélte,ezzel persze teljesen félreértetve,ugyanis ellökve magát mellőlem a falnak tamászkodva,újra ugyanolyan érzelemmentesen nézett rám,ahogy azelőtt.Dideregni kezdtem a teste melegének hiányától,ahogy eltávolodott tőlem,úgy,ahogyan a bulin az előző este,ezért átölelve magamat próbáltam felhevíteni a bőrömet.
-Rendben.Kiszálltam.-emelte fel a kezeit megadva magát,mire én szintén ellökve magamat a faltól próbáltam megállítani a távozni készülő fiút.-Nem,Luna.Elég.-nézett a szemeimbe csalódottan.-Öt év túl hosszú idő.
Fájdalmas tekintettel nézett rám,miközben én azért könyörögtem,hogy maradjon.A könnyeim már megállíthatatlanul potyogtak és magamhoz ölelve a fiút akartam maradásra bírni,azonban mégcsak vissza sem ölelt.
-Marco,beszéljük meg!-fogtam meg a kezét,hogy visszahúzzam őt az ágyhoz,azonban mintha csak fájdalmat okoznék neki,úgy rántotta ki a karját a szorításomból.
-Annyi mindent próbáltam már Luna.-túrt a hajába zavartan fáradtan felsóhajtva,majd a kilincset lenyomva kinyitotta az ajtót.-De úgy tűnik én sosem leszek olyan,mint az a seggfej.
Óriásit koppant,ahogy megértettem,hogy ő hogyan értelmezte a hallgatásomat.Marco teljesen abban a hitben van,hogy Adrian miatt nem mondtam semmit neki,miközben én a barátságunkon gondolkodtam egész idő alatt.Teljesen összezavart a viselkedésével,így észre sem vettem,mikor ment el,csak az üresség nyomta a mellkasomat a hiánya miatt,a rettegés pedig,mintha hurkot kötött volna a nyakam köré,féltem,hogy elveszítem őt.
A telefonomat felkapva írtam neki egy üzenetet,hogy hétfőn találkozzunk,beszéljünk meg mindent,azonban választ nem kaptam.Ledőlve az ágyba,a könnyeim újra potyogni kezdtek és remegve szorítottam magamhoz a párnát,miközben kétségbeesetten próbáltam visszaemlékezni a tegnap éjjel történtekre.Tudni akartam,mi történt,hogy rendbe hozhassak mindent köztünk,azonban csak halvány emlékképeket tudtam feleleveníteni.Tudtam,hogy ez fájt neki a legjobban,én pedig mindent megtettem volna azért,hogy jóvátegyem,ezért még Sierrának is írtam,hogy amint felkelt,hívjon fel,mert sürgős.Hátha ő emlékszik valamire.
A plafont bámulva,álomba sírtam magam és a hosszú évek alatt először aludtam el azzal a tudattal,hogy talán elveszítettem a legjobb barátomat.A fejemben újra és újra a reggeli érintései játszódtak le,mintha ezzel is büntetni akarna engem,fájt a fiú hiánya,azonban akárhányszor a bújós Marco megjelent előttem,egy pár pillanatra lenyugodtam és legalább arra a rövid időre,de el tudtam hitetni magammal,hogy sosem tenné semmi tönkre a mi barátságunkat,még az érzéseink sem.
Legalábbis azt hiszem.